(egy fikciós, folytatásos regény a viktoriánus korból)
A zene eközben elhalkult, majd elhallgatott, így a korábban idézett beszélgetés abbamaradt, hiszen nem szánták avatatlan füleknek a mondanivalójukat.
A táncosok mély meghajlással, illetve kecses, báli meghajlással köszönték meg egymásnak a táncot.
A rövid szünet után máris kialakultak az újabb párosok. Lady Hedwig táncpartnere most, a kissé késve érkezett lord Sydney volt. A lord sokak számára ismert volt, bár a legtöbben csak a hírét hallották. Kevesen ismerték valóban, a legtöbben csak annyit hallottak róla, hogy eddig még ‘Soha, semmilyen körülmények között nem hátrált meg’.
Lady Hedwigen látszott, hogy élvezi a figyelmet és nem igazán zavarta, hogy a pletyka egyre inkább őt helyezte a középpontba, főként mert talán védettnek érezte magát, hiszen nem sokan mertek nyílt kritikát megfogalmazni vele szemben, főként a magánkihallgatás eredménye vagy talán eredménytelensége után.
Eközben a fal mellett, egy kissé félreeső helyen, ahol a tükör aranykerete csendesen tükrözte a táncoló párokat, két ifjú hölgy hajolt össze, mintha a csipkefátylak alatti titkokat osztanák meg.
– Az a szőke hölgy, aki utoljára érkezett … Láttad, hogy az öreg Lord Hemsworth hogyan méregette? Szinte fuldoklott a saját szavaiban.
– Nem csodálom. De mondd csak, nem túl merész az a ruha? Mintha minden tánclépésével újabb titkokat árulna el.
– Talán épp ez a célja. A férfiak pedig… hát, azt hiszem, őket nem zavarja.
– Azt mondják már özvegyasszony, ilyen fiatalon.
– De ettől többet nem igazán tudni róla …
– Láttad a barna hajú lányt a háttérben? Egész este őt figyeli. Vajon miért? Féltékenység? Vagy valami más?
– Azt rebesgetik, hogy a szőke az ő kedvesével táncolt a múlt héten. Egy ilyen nő mellett nem csoda, ha elveszítette a fejét.
Az persze, hogy ezeknek a pletykáknak mennyi volt valóságtartalma, már erősen kérdéses.
Két idősödő hölgy állt a márványlépcső alsó lépcsőfokain, ahol a terem zsongása már kissé elcsendesült. A rózsás arcú, kissé teltkarcsú asszony fejét ingatta, miközben társa, egy hosszúkás orrú, szigorú tekintetű hölgy szinte már sértődötten figyelte a táncparkettet.
– Micsoda szabadosság! Azok a mély kivágások… és a haja! Szégyen, hogy valaki így jelenik meg egy előkelő estélyen.
– Manapság a fiatalok nem tisztelik a hagyományokat. De láttad, hogy Lord Branford mennyire elmélyült a beszélgetésében? Valahányszor az a szőke elhalad mellette, szinte elfelejti, mit akart mondani.
– A férfiak már csak ilyenek… De az a másik lány, a barna… láttam, hogy figyeli őket. Talán reméli, hogy a férfi észreveszi végre. Szegény teremtés.
– Egy ilyen szőke viharfelhő mellett? Esélye sincs.
Persze nem csak a vendégek figyelmét keltette fel a „viharfelhő”, hanem a személyzet tagjai is gyakran kapták magukat azon, hogy figyelték. A fiatalemberek egymással versengve akartak ott felszolgálni, ahol ő volt, vagy bármilyen más módon a közelébe kerülni, egy pillantást, egy mosolyt, de akár egy rosszalló tekintetet is „kiharcolni„, mert akkor az a pillanat csak az övék lesz.
A szobalányok egyrészt csodálták és bámulták, másrészt kissé bosszúsak voltak, mert a személyzet férfitagjai most nem velük foglalkoztak, ha éppen nem volt különösebb tennivaló.
Egy, talán egyetlen nő volt közöttük, aki nem csodálva figyelte, hanem elgondolkodva. Körülbelül harmincéves lehetett, kissé vörösesbarna hajú, s láthatóan fürkészve figyelte a bárónő arcát a függöny rejtekéből, s tekintete olykor azt árulta el, hogy emlékei között kutat, de arckifejezése szerint sikertelenül. Időnként mintha választ kapott volna a kérdésére, de aztán szinte ösztönszerűen rázta meg a fejét, mintha egy hihetetlen dolgot talált volna, amit el akart hessegetni. Az persze bizonyos, hogy valamiképpen ő is a nő kisugárzása alá került. Más pillanatokban pedig a már említett barna lányt kereste tekintetével.
Szóval, ezen az egy szobalányon kívül a suttogás, a pusmogás és a pletyka volt a legfontosabb tevékenység, s most éppen Robert Sydney volt a célpont lady Hedwig mellett.
Az a barna lány, vagyis Susan, eközben rendíthetetlenül figyelt, magába mélyedve.
Hedwig táncpartnere Robert Sydney egy gazdag, nagyon befolyásos család sarjaként látta meg a napvilágot mintegy három évtizeddel ezelőtt. Apja jelentős méltóságokat látott el a mindenkori uralkodó, király vagy királynő szolgálatában, s az ifjú Robertet is a királyi tekintély feltétlen tiszteletére nevelte.
Robert közel hat láb magas, széles vállú, izmos férfi volt. Kisportolt alakján pattanásig feszült az elegáns, alkalomhoz illő frakkja. Úgy tűnt, elbűvölve nézi partnerét, aki szintén érdeklődve nézte az ifjú lord napbarnított, értelmes arcát.
Olykor váltottak néhány szót, de csak általános, semleges témáról, ahogyan két majdnem ismeretlen személy között illik, de a szavaik mögötti hangsúlyban ott volt egy kis játék, amely mindkettőjüket jellemezte.
– Én eddig úgy tudtam, hogy Shrewsbury egy grófság, de úgy tűnik tévedtem – mondta egyszer kissé elgondolkodva lord Sydney.
– Jól tudta mylord, de az én néhai férjem Shrewbury bárója volt, látja, egyetlen apró betű is mekkora különbséget jelent. – felelte mosolyogva a bárónő.
– Ön lenyűgöző, mylady – szólalt meg Robert, miközben a nő mélykék, hideg szemébe nézett. – Úgy tűnik, az egész terem levegője megváltozik, amerre lép.
Hedwig szája sarka enyhe mosolyra húzódott, de a szeme jeges maradt.
– A levegő nem változik, mylord. Csak a benne lévő férfiak vesztik el az egyensúlyukat. A legtöbb londoni úr olyan, mint egy rosszul megépített kártyavár. Elég egy fuvallat, és máris omlanak.
Robert felvonta a szemöldökét.
– És ön a fuvallat?
– Én csak nézem az omlást – válaszolta Hedwig. – De mondja, mylord, ön aki bejárta a világot… ön is csak egy kártyavár? Vagy valami… szikla, ami ellenáll?
Pillanatnyi csend következett, s mindketten fürkészték a másik tekintetét.
– Úgy hallom, ön kerüli a politikát, mylord – kezdte újra Hedwig, miközben hűvös tekintettel mérte fel a férfit. – A Lordok Háza unalmasabb, mint a dzsungel?
Robert kissé elmosolyodott, de a szeme megvillant.
– A dzsungelben legalább őszinték a ragadozók, mylady. Tudják, mit akarnak.
Hedwig halk, csengettyűszerű nevetésben tört ki, lenyűgözve a választól. Ez a férfi mennyire más volt. Nem bókolt, hanem elemzett.
Miközben a keringő fordulatánál Robert felemelte a kezét, hogy megtartsa a nőt, a makulátlan ingujj egy pillanatra feljebb csúszott a csuklóján. Hedwig éles szeme azonnal észrevette.
– Ez nem párbajseb – jegyezte meg halkan, a férfi napbarnított alkarján végigfutó hosszú, halvány forradásra mutatva.
Robert tekintete egy pillanatra elsötétült, ahogy lepillantott a nyomra.
– Nem – felelte nyugodtan. – Egy szibériai tigris karma, amely kevésbé finom, mint egy pisztolygolyó, de legalább olyan gyors.
Hedwig egy pillanatra elkapta a tekintetét – mintha valami meglepetést vagy dühöt akart volna elrejteni. De mire Robert újra ránézett, az arca már újra jéghideg volt.
Eközben a társaságban már nem csak a nő, hanem Robert Sydney is téma lett.
– Mennyire ismered az ifjú lordot? – kérdezte egy testesebb úr.
– Elég kevéssé. Csak annyit tudok, hogy nem szoktam látni a Lordok Házában. – válaszolta az admiralitás egyik tengernagya.
– Kerüli a politikát?
– Vagy ott van, de nem látom, mert nem szólal fel.
– Ahogy Newton is csak egyszer szólalt fel a képviselősége alatt, s ő is egy tudós volt.
– De akkor valami igazán fontosat mondott, nem?
– Persze, azt mondta, hogy zárják be az ablakokat, mert fázik.
Ezen aztán jót mulattak, de a testesebb úr tovább kíváncsiskodott.
– De akkor mit csinál?
– Szinte folyamatosan utazik és kutat, afféle igazi különc
Már e fenti szavakból is kiderülhetett, hogy Robert Sydney korántsem volt otthonülő típus, afféle világpolgárnak tartotta magát. Az utóbbi években, szinte csak heteket volt „otthon”. Még haza sem ért az egyik útjáról, már készült a másikra. Útjairól nagyon pontos feljegyzéseket készített, amelyben kitért a bejárt vidékek legfontosabb földrajzi, történelmi tulajdonságai mellett egyéb jellemzőire is.
Mindezek mellett főnemesként, azok közé tartozott, akiknek „bérelt” helye volt a Lordok Házában. Igaz, a lord esetében a politikai visszavonultságnak eléggé súlyos és személyes okai is voltak. Életének egy szakaszában úgy tűnt, soha többé nem is lesz alkalma ott megjelenni, de erről majd később…
A politikánál sokkal jobban érdekelte a tudomány és főként a technika. Bármennyi helyen is járt, bármennyi új dolgot fedezett is fel Robert Sydney, tudásszomja kiolthatatlan volt. Tanult a múltból, figyelmesen nézett a jelenre, de ugyanakkor lázas tekintettel várta a holnapot is.
Ezt a lázas fényt látta Lady Hedwig a férfi szemében – s bár nem mutatta, mindez nagyon imponált neki, a hideg tekintete most valódi kíváncsisággal fordult a táncpartnere felé.
Londoni (bő másféléves) pályafutása alatt Robert Sydney volt az egyetlen férfi, aki valóban felkeltette lady Hedwig érdeklődését. Három hét óta, amikor először találkoztak, Robert Sydney állandóan a nő nyomában járt, de ő maga is figyelte.
A férfi ismertsége és különcsége révén könnyedén bejutott bárhová, ahol lady Hedwig megjelent. Így jutott el ebbe a házba is, ahol most táncolnak. A palota gazdája, lord Goodman komoly megtiszteltetésnek vette, hogy régi fegyvertársának fia, a híres utazó is ellátogat a házába.
Robert próbálta ugyan megmagyarázni saját magának az érdeklődésének okát, de valójában nem igazán tudta megindokolni, hogy miért tesz így, ez a nő szinte ellenállhatatlanul vonzotta, pedig nem volt igazán rajongó alkat.
Az elmúlt hetekben számtalanszor végig gondolta az ügyet, de tulajdonképpen semmire sem jutott, őt is megigézte az a jéghideg szempár, amely oly sokakat. Valamiért úgy érezte, hogy már találkoztak korábban, de sem az idejét, sem a helyét nem tudta felidézni ennek a találkozásnak, amely különösen bosszantotta, hiszen híresen jó volt a memóriája.
Azért is követte – többek között – hogy esetleg rálel valamilyen nyomra, amelyen elindulhat, de sokra eddig nem jutott, s ez bántotta a hiúságát. Persze, nem lett volna ellenére egy közelebbi ismeretség sem, amely aztán ki tudja, hogyan alakul.
Három hét – ennyi idő kellett ahhoz, hogy Robert Sydney bejusson a bárónő táncrendjébe. Mások hónapok óta ostromolták a kegyéért – őt pedig szinte egy gondolatnyi késlekedés után engedte közelebb. Persze a lordban rögtön felmerült a kérdés: „De vajon miért most? Mi változott benne – vagy bennem?”
Erre természetesen nem kapott választ, de ez csak fokozta a titokzatosságot.
Miközben a lord Sydney és lady Hedwig táncoltak, természetesen tovább folytatódtak a társalgások, szurkálódások és hasonló apró beszélgetések.
– Látja azt a párt? – kérdezték többen is az est házigazdáját.
– Igen, látom – felelte lord Goodman.
– Igen figyelemreméltó két személy.
– Minden bizonnyal – mondta csendesen, némiképp bizonytalanul a lord, s közben unokáját figyelte, aki szinte megbabonázva figyelte a táncolókat – na nem mindet, csak egy kiemelt párt.
Jól látta, hogy az unokája tekintete most másmilyen, mint egyébként, s elgondolkodva nézett párszor a táncolók felé, aztán a lányra, aztán önkéntelenül is vállat vont kissé, majd magában megállapította „Végül is pár hét múlva már 17 éves lesz … egyszer mindennek eljön az ideje … de most akkor mi lesz …?”
Susan a függöny takarásából figyelte a táncosokat. A férfi mozgása más volt, mint a többié. Nem volt benne semmi a londoni ifjak kimért merevségéből. Amikor Hedwig megpördült, a férfi karja pattanásig feszült az elegáns frakk alatt, és Susan egy pillanatra látta azt az erőt, amiről a nagyapja mesélt.
De nem is ez volt a legmeglepőbb. Hanem az arca.
A többi férfi arca a gázláng fényében fehérlett, mint a porcelán. Az övé azonban napbarnított volt, mintha egy másik, sokkal erősebb nap alatt élt volna. Ahogy profilból látta, az arcéle markáns volt, de az orrnyerge és a szemei íve… az nem volt angolszász. Volt benne valami finoman idegen, valami… keleties. Susan akaratlanul is elgondolkodott, vajon a nagyapja barátjának fia honnan hozta ezeket a vonásokat.
Aztán eszébe jutott Hedwig … „Hogy lehet valaki ennyire szép, ennyire biztos önmagában – és mégis… valahogy olyan, mintha valamit titkolna. Milyen könnyedén beszél hozzá… mintha az egész világ az övé lenne. És talán az is. Ez a férfi pedig… ez a Robert Sydney… annyira más, mint a többiek. Nem hízeleg, nem rajong. De a szeme… a szeme valóban kérdez.” A nagyapja mesélt neki a világ más részeiről – de ez a férfi nem csak mesélt róluk, hanem magával hozta őket. A bőrében, a mozdulataiban, a szemében lángoló tűzben.
Ő pedig csak ott állt a terem szélén, és nem is tudta, kit figyel jobban – a nőt, akire mindenki figyelt… vagy a férfit, aki úgy tűnt számára, hogy nem hasonlít senki másra. A férfit … vagy a nőt. Nem tudta hirtelen, mit irigyel jobban – a nő báját vagy a férfi figyelmét. Csak azt érezte: valami megváltozott benne. És többé már nem lesz ugyanaz.
A fal mentén három fiatal lány nézte a vörös ruhás démont és táncpartnerét, s nem is túlságosan titkolt vágyakozással tekintettek a fiatal lordra.
– Micsoda izmos, jóképű férfi – mondta szinte elepedve egy vöröses hajú, teltkarcsú lány
– Én nagyon szeretném, ha megmentene – ábrándozott egy szőke hajú elmerengve.
– Tudnék igazi vadmacska lenni mellette – folytatta egy rövid hajú, filigrán barna lány.
– Vadmacska? Legfeljebb egy szobacica – aki nyitva hagyja az ajtót, hátha bejön egy gróf.
– Vagy talán egy szelíd menyét… Egy ilyen férfihoz olyan nő illik, akinek minden a helyén van – és nem csak a hangja.
Miközben a vöröses hajú ezt mondta, sokatmondóan végigsimította a mellkasát. A többiek gúnyosan mosolyogtak, de közben tudták jól, hogy nekik sem volna több esélyük, mint társnőjüknek, hiszen jól látták ők is, hogy szinte izzik, sőt szikrázik a levegő Robert és Hedwig között. S persze azt is tudták, hogy valóban csak menyétek, esetleg kiscicák a Jégkirálynő mellett.
A tánc közben Robert Sydney érdeklődve nézte a nő intelligens, de mégis hideg szemét, sőt az igazat megvallva le sem tudta róla venni a tekintetét. Közben tekintete olykor a nő csuklójára díszes szalaggal erősített táncrendre is esett, amely természetesen tele volt.
– Úgy tűnik vannak tőlem érdekesebb dolgok is, amelyek foglalkoztatják – szólalt meg a tánc közben kissé kihívóan a bárónő.
– A gondolataim Ön körül járnak mylady.
– Oly sokszor hallottam már ezt, Bertie is mindig ezt mondta annak idején, aztán …
Lady Hedwig hirtelen elhallgatott.
Robert fejében azonban szöget ütött a mondat, vagyis a név, Bertie … a királynő legnagyobb fiát a családban Bertie-nek becézik … Vajon rá gondolhatott?
Erre azonban táncpartnerétől nem kapott választ, megkérdeznie pedig illetlenség lett volna. Jól látszott azonban, hogy a nő, nagyon élvezi a zavarát, s ezt még tovább tetézte.
– Nem kell ám mindig mindent elhinni, amit a társasági pletykák mondanak. Sok butaságot kitalálnak ám. Azoknak, amiket rólam híresztelnek talán a fele sem igaz … van ami meg sem történt, máskor pedig talán sokkal több, mint mondják.
Robert teljesen elveszítette a lába alól a talajt, most már valóban nem tudta mit gondoljon.
Néhány pillanatnyi szünet után pedig lady Hedwig, csak úgy mellékesen megjegyezte.
– Egyszer majd igazán eljöhetne hozzám, látogatóba – s közben lopva, de áthatóan figyelte a férfi reakcióit, s nem is kellett csalódnia, hiszen a válasz szinte azonnal érkezett.
– Megtisztel a meghívással mylady, s akkor talán beszélhetünk közös ismerősökről is…
Ez a válasz talán meglepte a nőt, aki kissé felhúzta a szemöldökét, s szúrós szemmel méregette, hogy gúnyt akar-e űzni belőle vagy valóban ugyanarról a személyről beszélnek-e, de aztán az arcán némi önelégült mosoly jelent meg. Még az is átfutott az agyán, hogy az utóbbi években ez lesz a leginkább várt látogatás – egyre inkább úgy tűnt, a számára sem lesz közömbös a férfi. Mindez azonban csak egy futó pillanatra látszott, aztán arckifejezése felvette a szokásos hideg tekintetet.
És mégis – valami a levegőben mintha változni kezdett. Egy árnyalatnyi feszültség, amit talán csak az érzett meg, aki valóban figyelt. Ez a férfi nem úgy mozgott, mint aki fél attól, hogy valaki figyeli. Mintha a világ nem Londonban, hanem valahol máshol kezdődött volna számára – és ő csak most tévedt vissza ide.
A Seven Dials negyed sikátorai még nappal is sötétek voltak, de éjjel a pokol tornácává váltak. A köd itt nem tisztán gomolygott, mint a Hyde Parkban, hanem sárgásan, bűzösen tapadt a falakhoz, magába szívva a rothadó zöldség, a kiömlött gin és a reménytelenség szagát.
Egy alacsony, ferde ajtó fölött pislákoló lámpás jelezte, hogy a műhely nyitva van. A férfi nem kopogott. A válla nekiütődött az ajtófélfának, ahogy belépett. A szemei alatt sötét árkok húzódtak, a nyakkendője – amely reggel még egy grófi sarj eleganciáját hirdette – most lazán, gyűrötten lógott a nyakában.
A helyiségben édeskés, fojtogató füstszag terjengett. Egy kopasz, tetovált karú férfi ült egy sámli, és épp egy rongyot törölgetett. Amikor meglátta a belépőt, nem állt fel.
– Zárva vagyunk, uram. Ez nem az a hely, ahol selyemmellényben sétálgatnak.
A férfi nem válaszolt. A zsebébe nyúlt, és egy maréknyi érmét szórt a gyalulatlan asztalra. Az arany sovereignek csengve gurultak szét a koszban.
– Fájdalmat akarok – mondta. A hangja rekedt volt, mintha napok óta nem ivott volna vizet, csak brandyt. – És emléket.
A tetováló végigmérte. Látta a reszkető kezet, a tág pupillákat. Látta már ezt sokszor: a szerelmi bánat, ami az őrület szélére sodorja az embert.
– Mit varrjak? – kérdezte, miközben eltette a pénzt.
A férfi levetette a kabátját, majd az ingét. A bőre sápadt volt, szinte áttetsző a félhomályban.
– Ide – mutatott a mellkasára. Oda, ahol a legvékonyabb a bőr. – Egy liliomot.
– Liliomot? – A tetováló felhorkant. – Az a temetők virága, fiam. Vagy a szűzeké. Maga egyiknek sem tűnik.
– Egy törött liliomot – folytatta a férfi, mintha meg sem hallotta volna. – A feje legyen lehajtva. És alá egy betűt.
– Milyen betűt?
A válasz előtt lehunyta a szemét. A sötétben, a szemhéja mögött újra látta a nő arcát. Azt a hűvös, gúnyos mosolyt, amikor az estélyen elfordult tőle. „Ön már unalmas, kicsi Dick. A rajongása olyan, mint egy kivert kutya lihegése.”
– H – mondta ki a betűt. Úgy hangzott, mint egy utolsó kilégzés.
A tű hegyes volt és hideg. Amikor az első szúrás a bőrébe hatolt, nem szisszent fel. Ellenkezőleg. Elmosolyodott.
A fizikai fájdalom éles volt, tiszta és egyszerű. Sokkal elviselhetőbb, mint az a másik, ami a mellkasában tombolt. Vagy mint az a hang, amely gyerekkora óta visszhangzott a fejében – az apjáé.
„Gyenge vagy, Dick. Egy puhatestű. Soha nem leszel méltó a névre amit viselsz.”
Hát most tessék, atyám. Itt a neved. Egy bordélyház mocskában, egy idegen nő kezdőbetűje alatt. Ahogy a tinta a bőre alá futott, fekete méregként keveredve a vérével, egyfajta perverz elégtételt érzett. Ez a bélyeg nemcsak a szerelemé volt. Hanem a lázadásé is.
A fizikai fájdalom éles volt, tiszta és egyszerű. Sokkal elviselhetőbb, mint az a másik, ami a mellkasán belül tombolt. Ahogy a tinta a bőre alá futott, fekete méregként keveredve a vérével, úgy érezte, végre valami örökre összeköti őt a nővel.
– Mélyre nyomjam? – kérdezte a másik, látva, hogy a vér kiserken.
– Igen – suttogta, miközben a könnye némán folyt végig az arcán, beleveszve a piszkos párnába. – Olyan mélyre, hogy soha, semmi ne moshassa ki. Jöjjön velem a sírba.
Két órával később, amikor kilépett a ködös utcára, a teste lüktetett. De a lelke furcsán nyugodt volt. Most már a maga döntéséből viselte a bélyeget. Most már az övé volt. Ha nem is a nő – legalább a fájdalom, amit okozott.
– Most már a bőröm alatt vagy.
folytatás a következő hétvégén…
