Három óra tájban Susan erőt vett magán s bekopogtatott az idős lord dolgozószobájába. Szerette volna megbékíteni a nagyapját.
A halk kopogásra csendes szóval felelt a lord.
Susan belépett.
Lord Goodman az ablaknál állt, s tekintete a kastély kertjébe révedt. Susan megállt egy pillanatra, a nagyapja talán nem is hallotta, hogy belépett.
De nem, a lord csendesen megszólalt.
– Mi a baj, kislányom?
– Csak azért jöttem, hogy… – kezdte Susan, de eközben tekintete a máskor mindig akkurátusan rendben tartott mahagóni íróasztalra tévedt, amelyen most egymás hegyén-hátán hevertek a megsárgult újságok.
A lány önkéntelenül is elolvasta néhány újságcikk címét.
„Az ítélet: halál”
„Felségárulásért: halál”
„A főnemes kivégzése”
Ilyen és ehhez hasonló tartalmú lapok borították az asztalt.
Lord Goodman ránézett az unokájára és az újságokra, majd megszólalt.
– Ülj le kislányom … hosszú történet lesz.
Az idős férfi most már nem akart kitérni a válasz elől. Susan leült és figyelmesen hallgatta.
– Lord Sydney édesapja, lord Douglas vikomt, 1790-ben, két évvel hamarabb látta meg a napvilágot, mint én. Nagyon jól tudod te is, hogy ez nem a legnyugalmasabb időszak volt a brit birodalom életében. Napóleon francia császár ellen vívott háborút az ország. Nelson admirális fantasztikus trafalgari győzelme után mindketten elhatároztuk, hogy katonai pályára lépünk, holott előtte ő mérnöki, én pedig a jogi pálya felé éreztem vonzódást. Amint lehetett beléptünk a brit hadsereg kötelékébe. Végigharcoltuk a következő éveket Napóleon ellen, többször is megmentve egymás életét. Edward (lord Sydney apja) kitűnő képességeinek köszönhetően üstökösként emelkedett a katonai ranglétrán. Kitűnő hadmérnökként néhány év alatt a legfelsőbb katonai vezetésbe emelkedett. Részt vett a tízes évek nagy csatáiba, s Wellington herceg külön kiemelte szerepét a waterlooi győzelemben.
A lord elhallgatott, majd felállt, az ablakhoz ment, s néhány pillanatnyi hallgatás után a lány felé fordult, s folytatta:
– Ne haragudj, nem olyan könnyű ezekről beszélni.
– Megértem – felelte csendesen Susan.
– A napóleoni háborúk után a Birodalom több különböző részén szolgált, többek között Indiában is, ahonnan magával hozott egy hindu hercegnőt, egy maharadzsa lányát, akivel már Indiában házasságot kötött. Mondhatom, a tizenkilenc éves hercegnő gyönyörű teremtés volt. De még ezelőtt earl lett, majd az egykori Atholl hercegek birtokát kapta meg, és ezzel együtt az uralkodó hercegi rangra emelte, ráadásul ő lett Lord of Mann, vagyis Man Ura, így tulajdonképpen félig-meddig szuverén uralkodó lett a birodalmon belül. A IV. Györgyöt követő IV. Vilmos azonban nem kedvelte, így kikerült a legfőbb körökből. Ő azonban ezt a legkevésbé sem bánta, visszavonult a közélettől, s néhány boldog esztendőt töltött a sziget felvirágoztatásával.
A lord újra elhallgatott, s Susan elgondolkodott a hallottakon.
– Annak idején, tíz évvel ezelőtt a hajónk a Man-szigettől nem messze szenvedett hajótörést – mondta csendesen.
– S akkor halt meg az édesanyád – ölelte magához a lányt az idős lord.
Mindketten hallgattak, arra a nőre gondoltak, akit a lord nem ismerhetett meg személyesen, mint a fia feleségét, s aki soha nem érhetett partot Angliában.
– Biztosan akarod, hogy folytassam?
– Igen, szeretném – felelte határozottan a lány.
A lord nagyot sóhajtott, s folytatta a fájdalmas történetet.
– Vilmos király váratlan halálakor volt az első komoly konfrontáció ő és az ellenfelei, irigyei között. A király halála után királynővé választották a trónörökös Viktória hercegnőt, ahol a neki, mint az „uralkodóhoz közel álló hercegnek” illett volna részt vennie, de mivel éppen ekkor volt felesége mindennapos első gyermekével, nem vett részt a beiktatáson. Ez a döntés alapjaiban forgatta fel az életét, de ez csak később derült ki. Ekkor született Robert Douglas (a későbbi Robert Sydney), ugyanakkor Edward néhány nappal később elvesztette a gyermeke édesanyját. A királynő „tanácsadói” mindezt elhallgatva, megpróbálták úri szeszélyként beállítani távolmaradását, ami a fiatal, könnyen befolyásolható királynő esetében nem volt nehéz feladat.
Susan elgondolkodott, s az jutott eszébe, hogy már akkor is tudták manipulálni a döntéseket, ahogyan ma is tudják, s hirtelen valamiért lady Hedwig képe jelent meg előtte.
A lord azonban folytatta a történetet:
– Néhány év csendes magány után a politikai helyzet azonban ismét szükségessé tette megjelenését Edward politikai s katonai képességeinek. A kis Robertet egy pillanatig sem magára hagyva, bejárta a brit birodalom szinte teljes területét. A kis Robert egyik évben még az indiai őserdőkben barangolt, a másik évben már a fokföldi fennsíkok állataival játszadozott, a harmadikban pedig a kínaiak vendégszeretetével ismerkedett. Tíz év telt így el, miközben itthon, Angliában a legritkább esetben voltak megtalálhatóak. Ilyen különleges eset volt 1853-ban, az angol-kaffer háború után, amikor Edward néhány hónap személyes indiai látogatás után hazatért és néhány hónapot itthon szeretett volna eltölteni.
Susan magában egy picit elmosolyodott, s arra gondolt, hogy a nagy utazó már kisgyermekként is nagy utazó volt, de aztán hirtelen elszégyellte magát ezért a gondolatért, s tovább figyelt.
– Az indiai helyzet ekkor nagyon feszült volt, a levegőben lógott a háború, s a hadvezetés mindenáron szerette volna elküldeni (mint családilag is érintettet) a probléma megoldására. Edward mindössze néhány hét haladékot kért a miniszterelnöktől, szüksége lett volna erre az időre, a birtok ügyeinek elvégzése miatt, meg a fia jövőjéről is szeretett volna gondoskodni. Ez a két dolog éppen elég volt ellenségeinek, hogy undorító, de egyben fondorlatos tervüket véghez vigyék. Támadásokat intéztek személye irányába, szemére vetették, hogy indiai nőt vett feleségül és emiatt a nő miatt nem vett részt a királynő beiktatási szertartásán. Ugyancsak szemére vetették, hogy visszautasította a felkínált pozíciókat, mert „szoros kapcsolatokat tart fenn a királynő ellen lázadást szervező hindukkal”. Mindenféle koholt vádakkal és hazug bizonyítékokkal megingatták a királynő bizalmát iránta.
Ezen a ponton az idős lord újra elhallgatott, s mereven nézett a naplójára, majd odalapozott a korábban átolvasott oldalhoz és átadta a lánynak. A rövid bejegyzés arról árulkodott, hogy lord Goodman jelentős szerepet játszott barátja letartóztatásában, ahogyan ezzel vádolták az akkor 16 éves Robertet is, aki saját magát okolta elsősorban
– Mindezek mellett, még egy – a királynő ellen irányuló sikertelen – merénylettel is összefüggésbe hozták, így bíróság elé citálták. – mondta a lord. – Hosszú, eredménytelen pereskedés után a főrendi bíróság teljes cím – és vagyonelkobzásra, valamint, eléggé rendkívüli módon, halálra ítélte. A kivégzést a nyilvánosság teljes kizárásával végezték, de a herceg ismertségének köszönhetően villámgyorsan kiderült minden. Robert szabadlábon védekezhetett, a fiatal korára való tekintettel. Nem akart ugyan megfutamodni, de apja a kivégzése előtti napokban egy levelet írt neki, amelyben arra kérte, hogy meneküljön. Robert – aki ekkor annyi idős sem lehetett, amennyi te vagy most – végül álnéven Amerikába menekült. A nevét Robert Sydneyre változtatta, s pénz, valamint otthon nélkül állt a kegyetlen Újvilágban egyedül, ezzel a lelki teherrel. New Yorkban megtudta, hogy apját valóban kivégezték.
Susan megfogta elcsukló hangú nagyapja kezét és megsimogatta. A lord becsukta a szemét, erőt vett magán, aztán folytatta.
– Három hosszú évet töltött az Újvilágban, ahol bejárta a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig terjedő kontinensnyi új ország jelentős részét. Eközben itthon kiderült az igazság, és lord Palmerston, akkori miniszterelnök alatt az az összeesküvők egy része elnyerte büntetését. A Douglas-család egy régi, hűséges inasa átment Amerikába, és felkutatta az ifjú lordot, aki rövid szabódás után visszatért Amerikából Angliába. Lord Aberdeen, aki időközben rájött arra, hogy félrevezették, napokon, heteken keresztül győzködte Albert herceget, s rajta keresztül a királynőt a fiatalember ártatlanságáról. Ez olyan jól sikerült, hogy a királynőtől visszakapta rangját, birtokait, sőt az elszenvedett sérelmekért újabb birtokokat adományoztak volna neki. Ő azonban elutasította az újabb birtokokat, és a nevét sem változtatta vissza. Ugyanakkor szentül megfogadta, hogy a politikában semmilyen módon nem vesz részt. Mindez a rehabilitáció a legnagyobb csendben történt, s a mai közélet szereplői számára ő csak egy utazgató vidéki különc, nagyon kevesen tudják ki is ő valójában. Ő maga a politikusokat mélységesen megveti és kerül minden személyes kapcsolatot az uralkodóval és kormánnyal. Amikor Viktória királynő (nem utolsósorban Albert herceg nyomására) az udvarba kérette, a lord egy rövid táviratban közölte, hogy halaszthatatlan ügyei nem engedik meg számára a látogatást. Nem ismerek még egy embert a királyságban, akinek ezt elnéznék.
Susan egyre jobban csodálta Robertet, s már a történet során biztos volt abban, hogy semmilyen rossz dolgot nem tett, még ha Robertnek erről más is volt a véleménye.
– És milyen ember?
– A hivalkodó, öncélú rendezvényeken nagyon ritkán jelenik meg, viszont jelentős összegekkel támogatja a különböző segélyszervezeteket, jótékonysági intézményeket. Ezen összegek mértéke sok esetben egy-egy kisebb grófság éves jövedelmét is eléri. Hogy mindezt miből? Gazdag emberként tért vissza, de hogy vagyonát, hogyan szerezte nem tudom, erről őt magát kell megkérdezni. A többit tudod…
A fiatal lány figyelmesen hallgatta nagyapja elbeszélését, s arra gondolt, hogy igaza volt lord Goodman-nek, a fiatal lord élete is fájdalmakkal volt teli.
Úgy tűnt az idős lord nagy tehertől szabadul meg, mert a végén egy halvány mosolyt erőltetett az arcára.
– Ilyen embernek képzelted?
Susan nem tudott mit felelni, de Robert nagyon sokat nőtt a szemében.
Gyorsan a szobájába sietett és egy újabb naplóbejegyzést írt:
„1866. november 3., délután
Ma hallottam egy történetet.
Egy férfiról, akinek a gyökerei messzebbre nyúlnak, mint az én családfám bármely ága.
Egy férfiról, akinek az anyja egy másik kontinens illatát hordozta a bőrében, és a tekintete olyan volt, mint akit soha nem fogadott be igazán ez az ország.
Egy apáról, akit kivégeztek – nem azért, amit tett, hanem azért, amit képviselt.
Eddig azt hittem, Robert csak egy utazó … egy úr … egy vendég vagy egy pillantás.
De most már tudom, hogy ő valaki, aki túlélte azt, amit nem lett volna szabad elviselni egy gyermeknek.
És mégis… nem a keserűség maradt benne, hanem valami más.
A nagyapa elmondta mindezt, nem akar mentegetőzni, tudja jól, hogy hibázott.
És én most itt ülök. A tollal a kezemben. És nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy…
Mi lenne, ha a szeretet nem a hibát keresné, hanem azt, ami túlélt mindent?
Robert nem olyan, mint mások, de talán már én sem vagyok az a lány, aki ne értené őt.
S.E.G.”
