Lord Goodman a kapott levél hatására üzent Robertnek és kérte, másnap látogassa meg.
Robert érezte, hogy fontos ügyről van szó, mert az idős lord ok nélkül nem üzent volna neki, így másnap reggel kilenc óra tájban megérkezett a Goodman-házba. Ahogy belépett a hatalmas palota végtelen folyosójára, Mary-vel találkozott, akit nem ismert korábbról, így azt sem tudta, hogy Susan bizalmasa.
Mary már látta korábban távolról, így azonnal megismerte, s ahogy Robert lassú, de határozott léptekkel haladt a dolgozószoba felé, Mary utánaeredt és kezében a kendője szegélyét gyűrögetve megállt előtte. Robert érezte, hogy a nő valamit akar, így megállt ő is, majd kissé rámosolyodott és megszólalt.
– Jó reggelt kívánok kisasszony. Mit szeretne mondani – Maryt meglepte ez a fogadtatás, hiszen sok fiatalember levegőnek nézi őket, vagy egyszerűen csak lenézi a személyzet tagjait. Egy pillanatig nem szólt, csak nézte a férfit, aztán lágy, de határozott hangon megszólalt.
– Uram … kérem, vigyázzon a kisasszonyra.
– Vigyázok – nézett rá mosolyogva Robert, s tekintete bizalmat ébresztett Mary-ben.
– Ne haragudjon, hogy csak így megállítom, de … féltem őt. A világtól és önmagától is néha. Tudom, hogy csak egy egyszerű cseléd vagyok …
Robert ránézett és újra elmosolyodott, majd egyenesen Mary szemébe nézett.
– Nem – mondta halkan. – Egy érző szívű ember.
Néma csend lett, majd Mary megkönnyebbülten bólintott, aztán félreállt az útból. A szeme már nem aggódott annyira, mint korábban, s csak ennyit mondott magában:
– Nem csak jókiállású, hanem érző szívű ember. Remélem valóban megvédi Susant.
Eközben Robert elérkezett a dolgozószobához, sőt már be is lépett, ahol Goodman az üdvözlés után hellyel kínálta:
– Itt vagyok mylord! Miben tudok segíteni?
– Elnézését kérem, hogy idekérettem – talán nem szívesen találkozik velem ilyen gyakran. – kezdte kissé zavartan és a korábbiaktól eltérően nem tegeződve.
– Vannak dolgok amelyeket nem tudunk megváltoztatni, bármennyire is szeretnénk. Nem az én feladatom a megbocsátás, de ha ez megnyugtatja, nincs harag a szívemben sem Ön, sem a családja felé, s valahol megértem az egykori döntését. Nos, Charles, miben tudok segíteni?
Az idős lord összerezzent egy pillanatra, Robert utoljára bő húsz évvel szólította Charles-nak, akkor ő maga mondta neki viccesen, hogy négyszemközt nyugodtan nevezze Charles-nak. Ez talán a jel volt, hogy végre lépjenek túl a múlton.
– Az igazat megvallva nem tudom, de erről Önnek is tudnia kell – mondta, aztán átadta az ominózus levelet.
A fiatal lord átfutotta, majd visszaadta a címzettnek.
– Mit gondol, mennyire komoly az ügy – kérdezte Goodmant.
– Nem tudom, a levél szerint nem igazán akarnak belőle ügyet csinálni, de ha egy újságcikk vagy hasonló miatt szélesebb körben kiderül, annak lehetnek komolyabb következményei.
– Mennyi esélyét látja ennek?
– Ha nem is sokan, de éppen elegen tudnak az ügyről, s vannak közöttük kevésbé megbízható emberek.
– Ki jelenthetett fel minket?
– Nem tudom. Lehetett akár egy járókelő vagy akár Newman is, bár ez nem logikus, hiszen akkor őt is megbüntetnék.
– Lady Hedwig?
– Az már könnyebben lehet, bár feltehetően nem ő, hanem valamelyik szolgálója írhatta a feljelentést.
– Biztos abban, hogy feljelentés érkezett?
– Mi más módon kezdődhetett volna?
– Igaz – hagyta helyben Robert. – Mi legyen a következő lépés?
– Egyelőre várunk, s ha pár nap eltelik nagyobb visszhang nélkül, akkor feltehetően nem is lesz más következménye.
– Azért – szólalt meg újra Robert, a kezébe véve a levelet – eléggé erős benne a képmutatás, mármint a levélben.
– Hát – mosolyodott el kissé Goodman – az igazat megvallva látnia kellett volna azt a (már bocsánat) pojácát, aki hozta.
Ez a mondat kissé oldotta a feszültséget, s mindketten nevettek kicsit, szerencsére a királyi udvar hivatalainak nem volt még mindenhol szeme és füle, így ezt büntetlenül megtehették. Aztán Robert kissé elkomorodott.
– Azt azért látom a levélből, hogy kissé tartanak tőlem.
– Én kaptam a levelet – mondta Goodman.
– De rólam szól, s ebből is látszik, hogy valóban tartanak kissé.
– És persze fenyegetnek.
– A módszer nem új.
Goodman elgondolkodva nézett a lordra, aki azonban egy teljesen másik témával folytatta.
– Mylord, lenne egy kérdésem, pontosabban kérésem.
– Parancsolj Robert.
– Hoztam valamit Susannak. Láttam mit olvas, s talán örülne neki – s ezzel Robert, egy tökéletes állapotban lévő Charlotte Brontë kötetet varázsolt elő a köpenye alól.
– Biztosan örülni fog neki – válaszolta az idős lord, miközben átvette a könyvet.
– Van benne egy pár sor a szerzőtől, úgy gondolom, hogy éppen … nos talán Susannak való.
Lord Goodman kinyitotta a kötetet, s a címoldalon ott volt a szerző saját kézírásával, hogy „Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj. – Charlotte Brontë”
A könyv fölött a nagyapa jelentőségteljesen nézett az ifjú lordra.
– Robert, még valamit szeretnék Önnel megbeszélni – pontosabban még két dolgot.
– Parancsoljon velem uram.
– A levél kapcsán kénytelen voltam Susannak elmondani a múltunk közös pontjait, legalábbis a fontosabb eseményeket – de persze nem mindent.
– Rendben van, előbb-utóbb úgyis megtudta volna, most ez a levél jó alapot teremtett hozzá.
– Én is így gondolom. A másik pedig, hogy kérem vigyázzon Susanra!
– Milyen furcsa …
– Mi furcsa?
– Az imént megállított egy szolgáló, pontosan ezt kérte tőlem.
– Ó, bizonyosan Mary volt, ő Susan mindenese és bizalmasa.
– Ezt valahogyan sejtettem – mosolyodott el a lord.
– Nos, mi a válasza?
– Természetesen igyekszem mindentől megvédeni.
Némi szünet után Goodman kis töprengés után halkan megkérdezte:
– Akár saját magától is?
Úgy tűnt, Robertet nem érte váratlanul a kérdés (vagy csak jól tudta magát megjátszani), mert elmosolyodott és csak annyit mondott:
– Ez csak természetes.
Pár pillanatnyi szünet után az idős lord hálás pillantással folytatta:
– Köszönöm. Nagyon köszönöm. Most azonban van némi intézni valóm, de ha Susannal szeretne beszélni vagy találkozni, természetesen én nem ellenzem.
– Szerintem most nem lenne annyira helyes – mondta Robert és az elköszönés után elhagyta a Goodman-palotát, hogy gondolataiba mélyedve sétáljon a közeli park felé, hogy rendet tegyen a lelkében.
Nem vette észre, hogy egy ablakból Susan tekintett utána.
Nem tudta, hogy miért jött Robert (bár sejtette, hogy a levél miatt), s nem tudta miért nem kereste őt is, de boldog volt, hogy láthatta, ha csak így is. Ezután leszaladt a nagyapjához, majd hamarosan az ajándékával tért vissza. Elővette a naplóját és tovább fűzte Roberttel (s talán magával) kapcsolatos gondolatait.
„1866. november 4.
Láttam őt.
Nem sokáig. Talán csak néhány lépésnyit, ahogy kilépett a házból. Nem keresett, nem üzent.
De mégis… ott volt. Itt volt.
Talán a levél miatt jött. A nagyapa arcán ma reggel valami csendes fény volt, mintha egy titkot letenni is megkönnyebbülés volna.
És Robert nem sietett. Úgy ment, mint aki nem menekül, csak gondolkodik.
A szívem egy pillanatra megállt, amikor megláttam.
Aztán lassan, óvatosan dobbant újra – mintha jelezné: „Igen. Él. Itt van. Ez a valóság.”
Vajon miért nem jött fel hozzám? Talán helyesen tette.
Mert ha belépett volna, nem tudom, mit mondtam volna.
Azt, amit érzek?
Azt, amit még én sem értek egészen?
Viszont, kaptam tőle egy csodálatos ajándékot, egy gyönyörű idézettel, amelyet maga az írónő írt a kötetbe. Elképzelni sem tudtam volna szebb meglepetést.
Mary is más volt ma. Valahogy halkabb. De a szeme mosolygott.
És én tudom, hogy ő tudja. Tudja, hogy látni akartam őt – Robertet, s láttam.
Talán nem vagyok többé kislány az emlékei közt, hanem valaki, akinek a jelenléte már kérdés – de lehet majd válasz is.
S.E.G.”
Másnap reggel Susan a megszokottnál kicsit később kelt fel, s amikor a szalonba ment, a nagyapja már ott ült a gondolataiba mélyedve, miközben az Illustrated London News legújabb számát szorongatta a kezében. Susan nem akarta megzavarni, s próbált hangtalanul távozni a szalonból, de a nagyapja észrevette és behívta.
– Látod Susan, milyen furcsa az élet. Pár napja beszélgettünk Robert családjáról, s most hirtelen két személy is elhunyt, akik jól ismerték e történet egyes részleteit – mondta a lap azon részét mutatta a lánynak, ahol a nekrológok voltak.
Susan fürkésző tekintete gyorsan megtalálta a két nekrológot.
„James Thomas Maultby ezredes, C.B.
James Thomas Maultby a brit hadsereg alezredese volt, aki hosszú pályafutása során több hadszíntéren is szolgált. Katonai szolgálatát fiatalon kezdte, majd India különböző részein teljesített szolgálatot, különösen a bengáli hadtestben. A szöveg szerint kiváló szolgálataiért a Bath Rend parancsnoki fokozatával tüntették ki (C.B.). Halála jelentős veszteséget jelentett bajtársai és a hadsereg számára.”
és
„Dr. John T. Conquest
John T. Conquest, az orvostudományok doktora és a Royal College of Physicians tagja volt. Kiváló tudósként és gyakorló orvosként számos tanulmányt publikált, különösen a nőgyógyászat területén. Művei – mint például a szülészetről írt munkája – jelentős hatást gyakoroltak az orvosi gyakorlat fejlődésére. Munkássága során kiemelkedő tudományos pontossággal és humánus hozzáállással szolgálta a betegeit.”
Miután ezt elolvasta kérdően nézett a nagyapjára, aki felfedte a két személy szerepét.
– James egy katonatársunk volt Indiában, aki szintén belekeveredett a felségsértési ügybe, de őt hamarabb tisztázni tudták. Az utóbbi években keveset találkoztunk, mert már régen betegeskedett, de igazi, jó bajtárs volt.
– S doktor Conquest?
– John egy kiváló szülészorvos volt abban a korban, amikor ez még inkább a nők feladatköre volt. Dolgozott menhelyeken, kórházakban és büntetés-végrehajtási intézményekben is. Amikor Robert született, már nem praktizált (tulajdonképpen eltiltották tőle), de mivel Indiában nagyon ismert és népszerű orvos volt, ezért ő vezette le Robert megszületését, s az ő kezei között hunyt el Robert édesanyja. De ez nem az ő hibája volt, a természet és a Mindenható döntött így. Az utóbbi időben már eléggé magának való volt.
Susan különös tekintettel nézett a pár sorra, amelyek újabb titkokat árultak el számára Robertről. Így ha eddig még nem jutott volna eszébe, újra csak körülötte forogtak a gondolatai.
Elmélkedéséből a nagyapja hangja szakította ki.
– Egyébként érkezett egy leveled Susan, Fannytól.
– Ó köszönöm, megígérte, hogy írni fog hamar – válaszolta Susan, de valahogyan azt érezte, hogy kevésbé lelkes Fanny levele miatt, mint máskor.
Leült a kanapéra, felbontotta a levelet és gyorsan átfutotta – igen, nem olvasta, inkább csak átfutotta:
„Drága Susanom,
Remélem, hogy a bál utáni napok nem voltak túl fárasztóak – bár kétségem sincs afelől, hogy te még a kimerültséget is eleganciával viseled. Én bezzeg alig pihentem ki magam! A kastély hidegebb, mint emlékeztem, de a személyzet buzgón fűt – legalább a kandallóban.
Ami engem illet… nos, emlékszel, hogy említettem, mennyi „izgalmas dolog” történik mostanában?
Most már elárulhatom: orvosi kezelés alatt állok. Semmi komoly, ne aggódj! A doktor szerint enyhe „hisztéria”, a női természet egy kis túlzott rezdülése, amit ilyenkor a legjobb szakszerűen kezelni.
Ó, Susan — ne nézz rám ilyen komolyan, legalább képzeletben! Tudom, te nem hiszel az efféle dolgokban, de hidd el, néha egy nőnek el kell engednie a kontrollt, hogy visszakapja önmagát.
Majd ha találkozunk, elmesélek többet. (Bár lehet, hogy csak suttogva.)
Csókollak,
Fanny”
Susan átfutotta a levelet, de nem igazán értette, hogy mi lehet a baja Fannynak, főleg olyan baj, amelyet csak suttogva lehet elmondani. Másodszorra már alaposabban olvasta át, de nem sokkal jutott előrébb, csak annyit hámozott ki, hogy Fanny a „hisztéria” miatt áll kezelés alatt. Ezt mondjuk meg is értette, mert már kislánynak is eléggé akaratos volt, de eddig nem is sejtette, hogy ezt orvosilag lehet kezelni. S ha lehet, akkor miért nem kezelték őt eddig?
Ahogy ezen töprengett, úgy érezte, hogy Fannyt egyre nagyobb távolság választja el tőle, még sohasem érezte ilyen messze magától. Persze illemből gyorsan válaszolt, s azonnal el is küldte a válaszát, de sokkal jobban lekötötte a figyelmét a két nekrológ. Pontosabban nem is a két nekrológ, hanem az, hogy mindkettő Roberthez kapcsolódott valamilyen módon, s ő nagy izgalommal gyűjtögette az információmorzsákat is róla. Bármit, ami valamilyen módon kapcsolódott hozzá.
Közben eszébe jutott Madeleine néni is, a nagyapja húga, aki Mary előtt a gondját viselte. Miért nincs most itt? Miért nem látja, hogy kezd felnőni?
Persze az is igaz, hogy őt csak napokra látja, aztán hónapokig nem. Folyamatosan utazik, ahogyan Robert is. Persze nem olyan kalandosan, mint Robert, de bejárja a világot, pedig már majdnem hatvanéves. Igazi nyughatatlan természet, mindig szomorú tekintettel, de aranyszíve van, s mindig olyan aranyos dolgokat hoz neki ajándékba. Amikor idekerült egy évig szinte csak vele beszélt, benne bízott, aztán megérkezett Mary, s Madeleine néni szinte teljesen eltűnt az életéből.
De csak szinte!
Addig levelezett az udvarral (egykori és tiszteletbeli udvarhölgyként), amíg el nem intézte, hogy már ezen a nyáron bemutassák a királyi udvarba, pedig még nem is volt 17 éves, így ez nagy megtiszteltetés, sőt igazi kegy volt a számára. Olyan szívesen megosztaná vele is ezeket az érzéseit, bár nem tudja, hogy a néni hogyan kezelné ezt a hírt – de az biztos, hogy szeretettel figyelné.
„Talán ő is megértené, mi ez az egész érzés Robert körül – hiszen régen is mindig tudta, mire gondol, még mielőtt Susan maga kimondta volna.”
Susan az ablaknál ült, és eszébe jutott egy régi kép, mintha álomból jött volna:
Madeleine néni hajlongott egy bokor fölött a kertben, hosszú, szürke selyemruhában, fehér kesztyűvel — de a kesztyű már sáros volt, és nem zavarta.
A szájában gombostűt tartott, és amikor Susan kérdezett valamit, csak hunyorítva bólintott.
– Tudod, vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni.
– De meg lehet tanulni csendesen élni velük – mondta akkor.
Susan akkor nem értette, csak most, évekkel később.
A néni mindig úgy simította meg a haját, mint aki tudja, hogy ez a pillanat egyszer még visszatér majd.
És visszatért.
A nagyapja épp leveleket olvasott, amikor Susan halkan megszólalt.
– Madeleine néniről gondolkodtam. Hogy milyen régen láttam.
Goodman megállt. Lassan tette le a papírt.
– Ő ilyen. Hol van, hol nincs. Nem tud sokáig egy helyben maradni.
– Valaha… sokkal közelebb állt hozzám – mondta Susan halkan. – Most mégis olyan idegennek érzem. Nem tudom, mit gondol rólam. Vagy hogy gondol-e rám egyáltalán.
Goodman csak ennyit felelt:
– Ha tudnád, mit gondol… nem éreznéd ilyen távolinak. De vannak titkok, amiket nem mások helyett kell megérteni.
Csak… továbbvinni.
Susan hallgatott. Aztán bólintott, lassan.
„1866. november 4.
Fanny ma írt, de nem egészen értettem miről … nemsokára hazaér, s majd elmagyarázza.
Ma újabb dolgot tudtam meg Robertről.
Vagyis nem róla, de vele kapcsolatban.
Egy nagyon neves orvos vezette le a születését, de így sem tudták az anyát megmenteni.
Persze az is furcsa, hogy az orvos el volt tiltva. Vajon miért?
Meg az is, hogy Conquest vagyis Hódító volt a neve.
Talán ezért lett Robert ilyen nagy utazó?
Aztán egy másik, egy katona is szóba került, aki szintén érintett volt abban a bizonyos ügyben.
De ő megmenekült.
Nagypapa azt mondta, hogy jó barátja volt. Én nem ismertem.
Az utóbbi időben már nem nagyon mozdult ki.
Most mindketten meghaltak.
Ó, Robert, úgy szeretnélek látni és …
Ezt inkább le sem merem írni.
Még ide sem.
Remélem, hamarosan eljössz újra.
S.E.G.”
A kastély egy másik szobájában eközben az óra már elütötte az egyet. A ház már régen aludt. Csak Goodman volt ébren, az íróasztalnál, a kandalló parazsánál.
Egy megsárgult boritékot tartott a kezében – de nem bontotta fel, csak az írást nézte. Madeleine kézírása volt. Egy másik, korábbi életből.
A tekintete lassan elhomályosult.
– Te szeretted – mondta halkan, mintha a húga ott lett volna. – Ő nem, de soha nem hitegetett. És mégis… te mégis úgy éltél, mintha mindig vártál volna.
Egy hosszú pillanatig nem mozdult. Aztán lehajtotta a fejét.
– És mégis elárultad. Mert fájt. Aztán amikor késő volt, már nem lehetett visszavonni.
Kihúzott egy fiókot. Egy régi kulcsot vett elő. Ráhelyezte a levélre.
– De én… én vittem el a bűnt. Nem te. Te csak… egyedül maradtál egy fájdalomban.
Fáradtan visszadőlt a karosszékbe.
– Susan soha nem tudhatja meg. Neked se lenne jobb tőle. De nekem… talán ez volt az egyetlen érdemem.
A tűz lassan kihunyt. A levél a kulccsal együtt visszacsúszott a fiókba.
