A délután bágyadt fényben úszott, mikor a szalonba betoppant Margaret. A lányokat tanítani érkezett, ahogyan minden héten hétfőn és csütörtökön, így lady Hedwig, amikor meglátta, nem lepődött meg. Talán már várt is rá, mert talán nem csak a lányoknak volt rá szüksége.
A szalon már újra ragyogott. A tükröt kicserélték, a törött porcelán nyomát sem lehetett felfedezni, a díszpárnák újra katonás rendben sorakoztak. Minden tökéletes volt, talán túlságosan is tökéletes.
Lady Hedwig egy karosszékben ült, vörös szaténköntösében, haját kifésülve. Arca tökéletesen festett, de tekintete fáradt volt – azonban túl éber ahhoz, hogy nyugodt legyen. Egyetlen olajlámpás égett a sarokban, mint egyetlen tanú a félhomályban.
Halk kopogás … aztán egy pillanatnyi csend.
Hedwig nem mozdult. Aztán megint – de ez egy halk, ugyanakkor határozott kopogás volt, nem szolgai.
– Jöjjön – szólt ki, halkan, s átült a pamlagra.
Az ajtó kinyílt, és Margaret, a nevelőnő belépett.
Szürke ruhában volt, semmi különös nem volt benne – kivéve a tekintetét, ami egyszerre volt szelíd és éles, mint a tű, amely gyakran varr – de sebezni is tud, ha kell. Ránézésre kortalannak tűnt, de talán egy negyvenöt év körüli, egykor szőke, de már kissé őszülő, kedves, egykor talán bájos arcú hölgy volt.
– Nem túl gyakran járok itt mostanában – mondta Margaret könnyed hangon, mintha csak egy bolt felé kanyarodott volna.
Hedwig bólintott, de szintén szenvtelen arccal. Igaz az arca, mint mindig, hibátlan volt. De a szeme alatt azonban, alig észrevehető árnyék húzódott – amit csak az láthatott, aki jobban ismerte.
– Egy csésze teára mindig akadhat idő, a tanítás előtt és után is – felelte.
A személyzet behozta a tálcát. Margaret már kortyolgatta, Hedwig azonban még nem. Hosszú másodpercek teltek el így a hallgatásban. A félig nyitott ajtón túl Ann surrant el, kissé leszegett fejjel, s Margaret mintha nem is látta volna.
– Tudtam, hogy ma idejön – mondta szinte üresen Hedwig, anélkül, hogy ránézett volna.
– Jól van? – kérdezte Margaret egyszerűen, miközben szúrós szemmel méregette.
Hedwig vállat vont, de Margaret folytatta.
– Hallottam ezt-azt. A csörömpölést, a kiabálást. A vázát, amit darabokra zúzott. És aztán a csendet. Azt a fajta csendet, ami többet mond minden szónál.
– A személyzet már elég jól takarít. Maga pedig feleslegesen aggódik, már nem dönthet helyettem.
– Volt lehetőség helyettem mást keresni.
Hedwig vállat vont, de látszott, hogy megérintette az előző mondat.
– Nem érted? – váltott személyesebb hangra Margaret – Nem a cserepek miatt aggódom. Hanem ami mögöttük tört el.
Hedwig halkan nevetett, s ez szinte éles, üvegszilánkos nevetés volt.
– Milyen költői. És mi lenne az, ami bennem eltört volna, Margaret? A büszkeségem? A tükröm? A kabátom alatt hordott szív?
– Éppen az – mondta halkan Margaret. – Az a szív, ami sokak szerint nincs is. De én tudom, hogy van. Mert láttam dobogni. Sok évvel ezelőtt. Amikor még nem volt ilyen jeges.
Hedwig végre felnézett. A szeme megvillant, de nem haragból – hanem védekezésből.
– Én nem változtam – olyan vagyok, amilyenné az élet nevelt, s amilyenné Te is neveltél!
– Dehogynem változtál – mondta Margaret. – Csak már elfelejtetted, hogy ki miatt.
Kissé furcsa volt, hogy hirtelen tegezésre váltottak, de Hedwig nem kérte ki magának, sőt ő maga is vegyesen tegezett és magázott.
Csend lett. A kandallóban egy faág hangosan roppant egyet.
– Azt hittem, már nem is figyel rám senki – suttogta Hedwig, és a hangja egy pillanatra egészen halk lett.
– Én mindig figyeltelek és figyellek most is. Akkor is, ha nem kérdezel. És most kérdezek: mi történt?
Hedwig egy darabig nem válaszolt. Csak a kezét nézte, ahogy a karfát szorítja.
– Nem tudom. Csak… azt éreztem, hogy valami kifolyt az irányításom alól. És nem tudtam, mi az. Egy férfi? Egy érzés? Vagy én magam?
Margaret lassan leült vele szemben.
– Talán mindhárom.
– Ez nevetséges.
– Lehet. De nem vagy már mindig győztes. Ugyanakkor nem vagy még legyőzött sem. Most vagy ember. És az talán a legnehezebb.
Hedwig ajka megremegett, de nem sírt. Nem most. Még nem.
– Meg tudod bocsátani… ha én sem tudom, mit akarok?
– Én nem haragszom rád, Hedwig. Én aggódom érted.
Csend lett.
A délután lassan estére váltott. Margaret már lassan indulni készült a lányokhoz, de egyikük sem mozdult még. A szalonban halkan sercegett a kandallóban égő fa. Hedwig az ablak mellett állt, Margaret pedig a háttérből figyelte őt. A gyertyafény halvány vonalakat rajzolt a fiatalabb nő arcára – finomakat, de feszülteket.
– Néha még most is látom őt – mondta Hedwig halkan, a semmibe bámulva. – A férjemet. Ahogy belép a szobába. Ahogy… rám néz.
Margaret nem válaszolt azonnal. Kiegyenesedett a karosszékben, de nem feszülten – hanem emlékezve.
– Ő sosem tudta, mit kezdjen a nőkkel, akik… nem kértek tőle engedélyt – mondta végül mosoly nélkül, elgondolkodva.
Hedwig megfordult. Egy pillanatig hallgatott.
– Ön… szerette őt, igaz?
Margaret nem hőkölt vissza a múlttól. Nem tagadott, de nem is színezte ki a múltat.
– Igen, de nem volt az enyém. Soha.
– Mégis maradt.
– Az nem az ő kedvéért volt – válaszolta Margaret, és egy halvány mosoly megjelent a szája sarkában. – Hanem miattad. Akkor még kislány voltál. De már akkor tudtam, hogy te nagyon más leszel. Nem jobb. Nem rosszabb. Csak… más.
Hedwig leült vele szemben. Most először nem volt benne védekezés, s arca őszinte érdeklődést tükrözött.
– Soha nem gyűlölt engem?
– Soha – mondta Margaret. – Én túl öreg voltam ahhoz, hogy haragudjak. És túl fiatal ahhoz, hogy ne értsem, miért választotta azt a tüzet, amit te jelenthettél neki.
– Egyszóval miattam maradt?
Egy pillanatra mindketten a múltba néztek. Más szerepben, más korban, más szemekkel.
– Tudja – súgta Hedwig – talán, ha ön lett volna a felesége, ő még most élne.
– Talán – mondta Margaret egyszerűen. – De akkor nem lennél az, aki most vagy. És talán én sem lennék már… én.
Csend volt, de nem fájdalmas fajta, hanem olyan, mikor már mindenki megbékélt egy fájdalmas múlttal.
– Nem bántotta, hogy ott maradt? A házban. Velem?
– Nem. Mert tudtam, hogy még a hasznodra leszek. Talán most is ezért vagyok itt.
– Igen, a lányok sokat tanulhatnak öntől.
– Nem a lányok miatt vagyok itt, hanem miattad.
Hedwig most először nyúlt felé. Nem szorosan – csak egy pillanatra a kezére tette a sajátját. Egy gesztus volt, ami nem könyörgött és nem köszönt meg semmit – csak emlékeztetett: tudom, ki maga volt nekem, s tudom, hogy ma is fontos szerepe van.
Margaret nem nézett rá, csak halkan, kissé derűsen mondta:
– Talán egyszer megírom a történetünket. Természetesen más nevekkel.
– Azért előtte még élje meg a végét – felelte Hedwig, és egy pillanatra mindketten elmosolyodtak.
De a mosoly mögött ott volt minden, amit nem mondtak ki – és amit talán nem is kellett.
Egy már nem-létező férfi árnyéka, ők pedig csendesen emlékeztek.
A szalon lassan lehűlt, ahogy az este elnyelte az ablakokon túli várost. Margaret már valóban indulni készült, de most Hedwig szólalt meg hirtelen – nem is nézett rá, csak a tűzbe bámult, mintha már régóta ott formálná a mondatot.
– Azt hitte, boldog voltam vele?
Margaret megállt az ajtónál. Nem válaszolt azonnal. A kérdés eléggé szokatlan volt – Hedwig nem szokott így kérdezni, sőt máshogyan sem nagyon. Persze közöttük az illem nem sokat számított, de ez a kérdés akkor is az elevenébe talált.
– Azt hiszem … különös volt a kapcsolatotok. De igen. Időnként azt is hittem, boldog vagy, sőt boldogok vagytok. Csak talán kicsit másképp.
– Nem voltam – mondta Hedwig halkan, de nem igazán szomorúan. Csak úgy … tényszerűen. – De Ő sem volt boldog. De mi nem egymás miatt voltunk boldogtalanok. Hanem… magunk miatt.
Margaret lassan visszalépett, de nem ült le. Csak ott állt, mint aki nem akar túl közel menni valamihez, amit nem ért – de mégis vonzza. Szúrósan nézte Hedwiget, s próbálta kitalálni a szavai jelentését.
– Néha azt gondolom – kezdte óvatosan –, hogy csak én voltam elég naiv ahhoz, hogy azt higgye: egy férfi, aki olyan figyelmes… talán igazán tud szeretni.
Hedwig felnevetett. Nem gúnyosan, inkább keserűen, s Margaret szemébe nézett.
– Igen, ő figyelmes volt, nagyon figyelmes. Mindig az volt. Néha jobban ismerte az érzelmeimet, mint én magam. De soha nem… soha keresett bennem semmit, ami fontos lett volna neki.
Margaret most már újra leült. Lassan, óvatosan néztek egymásra. Úgy tűnt, mintha egy szakadék szélén állnának, és Hedwig egyensúlyozna, hogy leesik-e.
– Nem volt köztetek… semmi? – kérdezte végül.
Hedwig nem válaszolt, csak üres tekintettel nézett a kandalló felé.
– Olyasmire gondolok, mint házastársi kötelesség …
– Maga szerint?
Margaret hallgatott, s feszülten figyelte a bárónőt.
– Az emberek azt hitték, igen – mondta Hedwig. – És ez éppen elég volt mindkettőnknek.
Margaret továbbra is hallgatott. A válasz több volt, mint amit remélt – és mégis kevesebb, mint amit értett – sőt egyre kevésbé értette az egészet.
– Tehát csak… színjáték volt?
– Nem – felelte Hedwig, és most már ránézett. A szeme és a szíve nem védekezett, de nem is nyílt meg teljesen. – Ez egy cinkosság volt. Egy egyezség. Két ember, akik a világgal szemben… egymás mellé álltak, hogy megvédhessék magukat.
Margaret kissé bizonytalanul bólintott, úgy tűnt talán megértette Hedwig szavait, azonban ebben ő maga sem volt teljesen biztos. A szívében pedig ott motoszkált valami, amit eddig soha, senkinek nem mondott ki: hogy talán ő képes lett volna szeretni azt a férfit, akkor is, ha nem tudta volna viszonozni. De most már értette: Hedwig nem elvette tőle a férfit – hanem megvédte őt. Mindkettőjüket. És ez… más. Ez több.
– Nem bántad meg?
– Azt, hogy hozzámentem? – Hedwig elmosolyodott. – Egyetlen percre sem. Hosszú idő után ő volt az első ember, aki nem akart elvenni tőlem semmit. Csak adott… nyugalmat, biztonságot és szeretetet.
– Ebben biztos vagyok.
– Ha én nem vagyok … magát veszi feleségül? – kérdezte Hedwig.
– Nem tudom, nem hiszem, hisz én csak egy szegény rokon voltam, az első felesége távoli rokona, aki könyörületből maradhatott a feleség halála után. Nem sok esélyem lett volna erre.
– De azzal, hogy megjelentem, az esély nullára csökkent.
Margaret nem válaszolt, s egy ideig a kandalló tüzébe bámultak mindketten. Végül a nevelőnő törte meg a csendet.
– És most? – kérdezte Margaret. – Most, hogy már nincs itt…?
Hedwig nem válaszolt. Csak lehunyta a szemét.
És egy pillanatra úgy tűnt, hogy a Jégkirálynő nem jéggé dermedt – hanem megfáradt. Margaret nem kérdezett többet és Hedwig nem válaszolt.
– Most megyek, a lányok már várnak.
Egy pillanatig csak nézték egymást – mintha először, vagy utoljára látnák, aztán Margaret távozott.
Hedwig pedig a szalon pamlagján ülve tekintetét a falon függő festményre emelte, amely elhunyt férjét ábrázolta, s tekintete lassan elhomályosult.
