(egy fikciós, folytatásos regény a viktoriánus korból)
Gyorsan múlt az idő.
Robert Sydney az estély folyamán már egyetlen egyszer sem táncolt. Időnként váltott néhány szót valamely régen látott ismerősével, de tekintete mindig vissza-visszatért a parkettra, s ott lady Hedwiget kereste. A nő partnerei változtak ugyan, de ő szinte ugyanazzal a kacérsággal viselkedett mindegyikkel, ugyanakkor látszólag lopva, de mindezt eléggé színpadias (ha már gondolatban egy impresszárióhoz kötötték) módon előadva, ő is gyakran tekintett Robert felé.
A bálterem pompás forgataga szinte magával sodorta Robertet. Az aranyozott csillárok fénye szikrázóan tükröződött a márványpadlón, és a zenekar lendületes keringője, mazurkája vagy polkája szinte vibrált a levegőben. Mégis, Robert számára minden elmosódott, mintha a hangok és a fények csak egy fátylon keresztül érnék el őt.
A tekintete önkéntelenül is újra és újra a táncparkett közepén forgó szőke nőre tévedt. A vörös ruha minden pördülésnél lángként lobbant fel, ahogy a nő könnyedén siklott a partnere karjaiban. Robert torkában gombóc nőtt, és zavartan igazgatta a zakóját, mintha az hirtelen szűkebbé vált volna.
– Micsoda látvány…- gondolta. – Ahogy a ruhája fodrai fellibbennek, mintha az élet maga táncolna.
Robert szinte el is felejtette, hol van. Elképzelte, ahogy ő maga lépne oda hozzá, kihívóan kinyújtaná a kezét, és a nő mosolyogva, kacéran belé karolna. Újra együtt forognának a parketten, a ruhája puhán a kezét érintené, a nő szemeiben pedig játékos szikra csillanna.
Egy pillanatra még azt is megengedte magának, hogy elképzelje, ahogy a tánc végén a nő arcán már nem csak az a szokásos, pimasz mosoly játszik, hanem egy lágyabb, talán vágyakozóbb kifejezés. Talán a zene elhalkulna, és a terem zsivaja eltompulna, mintha csak ketten lennének. A nő ujjai finoman az övébe kulcsolódnának, és a hajának aranyló tincsei az arcát súrolnák, miközben közelebb hajolna…
Robert hirtelen összerezzent, amikor Lord Branford vállon veregette.
– Na, Robert, mi ez az álmodozás? Úgy bámulod azt a lányt, mintha először látnál nőt táncolni!
– Csak … csak a zene hatott meg, mylord.
Lord Branford jókedvűen felnevetett.
– A zene, persze … vagy inkább az a vörös ruha, nem igaz?
Robert kissé elvörösödött és sietve lesütötte a szemét, s igyekezett másfelé koncentrálni.
– Már azt hittem, Indiában vagy az Északi-sarkon temetkezel a jegyzeteidbe!
Robert kissé zavartan nézett az idős férfi szemébe. – Még nem, lordom. Bár van egy elméletem a mágneses elhajlásról, amit szívesen letesztelnék…
– Hagyja most a tudományt! – legyintett lord Branford. – A Lordok Házában kellene lennie, ott a helye! Ahogyan hallom, Derby grófja ismét bajban van.
Robert arca egy pillanatra elkomorult.
– Uram, én tisztelem a házat, de az én csatáimat nem ott vívják. Többet tanulok a világról egy bolíviai rézbányában, mint a parlamenti padsorokban. A politika a jelené, de engem a jövő érdekel.
– Hát a jövő mindig érdekes téma … de úgy látom Goodman beszélni akar velem, köztünk maradjon, de nincs jó színben.
Robert néhány pillanatig merően nézte a két idős férfi beszélgetését, majd hirtelen utat találtak a gondolatai közé Goodman korábbi szavai „Minden, ami a fiam után maradt” és az estély további részében, miközben néhány ismerősével szót váltott, igyekezett többet megtudni Susanról, talán maga sem tudta miért, de persze nem bírta megállni, hogy ne pillantson újra a nő felé. A szőke szépség ekkor egy kecses fordulattal éppen újra felé nézett, és az a titokzatos mosoly most mintha egyenesen neki szólt volna.
Robert szíve hangosan dobbant.
Ahogy a nő továbbsiklott a táncos karjában, Robert egy mély sóhajjal nyugtázta:
– Talán valóban csak egy álom … de mennyire gyönyörű álom.
Az idő múlásával a vendégek egyre inkább fogyatkoztak. Már alig voltak tucatnyian, amikor egy közjáték zavarta meg a távozókat.
William Newman, időközben jócskán lehajtott a méregerős, de eredeti skót whiskyből, amelynek fogyasztása már eléggé nyomott hagyott rajta, most dülöngélve odalépett a távozni készülő Robert Sydney elé és a következő szavakkal szólította meg:
– Hová … hová … mélyen tisztelt … uram? – mondta, s gúnyosan kihangsúlyozta a „mélyen tisztelt” szókapcsolatot.
– Engedelmével hazafelé. – Robert igyekezett lerázni a láthatólag teljesen részeg férfit.
– Csak … nem … megunta a … táncot? – gúnyolódott Newman, bár nyelve olykor nehezen engedelmeskedett a gondolatainak, igaz lehet, hogy a gondolkodása sem volt igazán gördülékeny.
– Nem – felelte Robert Sydney, aki talán egy-két pohárnyi italt fogyasztott az este és kissé megvetően Newman szemébe nézett.
– Hát akkor? – kérdezősködött Newman – Talán … elfáradt? Vagy … esetleg … más a baj … ?
Elég sértően nevetett, szinte vihorászott eközben, de sok eredményt nem ért el a kötekedésével.
Lady Hedwig, aki szokásához híven a bálok és estélyek végéig ott maradt (hiszen akkor történhettek a legérdekesebb események), kissé közelebb húzódott, hiszen mindenképpen látni akarta a közeledőnek tűnő összecsapást. Robert Sydney ránézett a közelebb húzódó hideg szépségre, és a csalfa nő szeméből nem túl titkolt biztatást olvasott ki. Ő még talán nem ismerte annyira, hogy tudja, ez csak afféle játék volt lady Hedwig részéről.
A szóváltásra megjelent a ház ura és csitítani akarta Newman-t.
– Ugyan kérem kedves William, hagyja már. Tessék, itt egy újabb pohár whisky, s igyon velem egyet.
Newman elvette a felé nyújtott poharat és álmos, ködös tekintettel hosszasan nézte. Lassan ajkához emelte, majd hirtelen elveszítette az egyensúlyát és kishíján ráborult Robert Sydney-re, leöntve az itallal.
A szerencséjére Robert megtartotta, majd egy székre ültette, mert jókorát koppant volna a padlón, s a fiatal lord pedig a ráöntött italból sem igazán csinált nagy ügyet, balesetnek tekintette az egészet. Kissé megigazította a leöntött zakóját és már indult volna kissé távolabb, amikor a lassan feltápászkodó Newman egy másik poharat vett le egy pincér tálcájáról, majd harsány, kissé artikulátlan nevetés közben egy hirtelen mozdulattal Sydney arcába loccsantotta a pohár tartalmát. Robert Sydney arca elsápadt a feszültségtől, ezzel szemben lady Hedwig arca felderült. Tudta, hogy ezt egy úr, főként egy angol úr, nem tűrheti szó nélkül.
Ő azonban még most is visszafogta magát, a következő pillanatban azonban, a tovább dülöngélő Newman jobb ökle próbálta eltalálni, amely elöl Robert egy gyors mozdulattal elhajolt. Ekkor már Robert is ökölbe szorította és megemelte a kezét, de egy halk sikoly megakadályozta abban, hogy tovább emelje, s tovább bonyolódjon a helyzet. Az összecsapástól pár méternyire, Susan rogyott össze halottsápadtan.
Egy szempillantás alatt ez az esemény került a figyelem középpontjába. Az aggódó nagyapa, Lord Goodman, azonnal Susan fölé hajolt és egy kis whiskyt próbált a lány összeszorított ajkai közé erőltetni. Robert erős karjaival finoman, s játszi könnyedséggel emelte fel a törékeny leányt – de amikor az egyik keze egy szempillantásnyi időre Susan keblére tévedt, mintha valami forróság futott volna végig a karján. Szinte azonnal korrigált, de a pillanatnyi érintés mintha megváltoztatta volna a levegőt közöttük.
Szinte azonnal korrigált, de lady Hedwig gúnyos pillantása és hideg mosolya azt mutatta, hogy ha más nem is, de ő észrevette ezt a kis közjátékot. Sydney egy falmenti kanapéra helyezte az ájult lány, majd a feje alá rakott egy díszpárnát. Az idős lord magához vonta az unokáját, aki a közben odahozott szalmiákszesz szúrós illatának hatására lassan kezdett életjeleket mutatni.
Robert fejében most nem Newman vagy Hedwig járt, hanem aggódó tekintettel nézte a lányt, akit az imént a karjaiba tartott, s hirtelen nagyon ismerősnek tűntek a számára az ájult Susan vonásai, mint amelyeket már sok-sok évvel korábban látott.
Newmannal egyelőre nem foglalkozott senki, mindenki az ájult leányon próbált segíteni, s néhány pillanat elteltével Susan lassan már magához is tért. Első pillantása Robert Sydney-t kereste, s láthatóan megnyugodott, amikor meglátta maga mellett. Lady Hedwig éles tekintetét ez a pillantás sem tudta elkerülni, s bosszúsan összeráncolta homlokát, majd felvonta a szemöldökét – bár most mindenki a lánnyal volt elfoglalva és kivételesen talán senki sem törődött vele.
– Jobban vagy már kislányom? – kérdezte lord Goodman.
– Igen, már jobban vagyok – felelte halkan a lány, s hogy ezt bizonyítsa, bizonytalanul, de felállt, igaz egy pillanatra majdnem elveszítette az egyensúlyát.
– Nagyon megrémítettél.
– Köszönöm, már semmi bajom nincsen – válaszolta a lány nyugalmat erőltetve magára, mert úgy látta, a készülődő vihar talán már elült.
Sajnos azonban ebben most tévedett.
Newman, aki eddig közönyösen szemlélte a dolgokat (talán nem is igazán értve mi történt), újra belekötött a közben lehiggadt Robert Sydney-be.
– Nos … uram, … mi a … válasza? Esetleg gyáva … esetleg … félős. Akkor … bújjon az … anyja szoknyája … mellé.
Robert Sydney, mintha villámcsapás érte volna, úgy fordult feléje, hisz az utolsó mondat feltette az i-re a pontot. Egy szempillantás alatt ismét elöntötte a düh, de szemét egy pillanatra becsukva sóhajtott egyet. Ennyi sértést azonban, már ő sem viselhetett el. A szemében azonban mintha könnycsepp csillant volna, amikor válaszolt.
– Válassza meg az időt, helyet és a módot – vetette oda Newmannak.
– Holnap … vagyis … inkább ma … hehehe … délután … ötkor … hehehe … inkább … hatkor? Pisztoly … – mondta bizonytalanul a másik.
– Rendben. Hol találkozunk?
– Hát … mondjuk … a Tower melletti … ligetben. Is … meri?
– Igen
– Akkor … ott várom … remélem … hehe … nem ijedt meg … túlságosan – nevetett vagy inkább vihogott saját szavain Newman
– Ott leszek.
Többen felszisszentek, hiszen a párbaj már illegálisnak számított, bár, ahogyan Lady Hedwig példája mutatta, ez nem mindig tartotta vissza a feleket, ahogyan most sem.
Newman eközben felszegte fejét, mint aki nagyon büszke magára, és széles mosollyal az arcán, kissé tántorgó léptekkel elhagyta a tánctermet. A többiek dermedten nézték a jelenetet, mindössze lady Hedwig vágott nagyon is elégedett képet, nem is nagyon titkolta az elégedettségét. Robert Sydney mereven és bosszúsan nézett maga elé, hiszen nem igazán vágyott erre a közjátékra, aztán pillantása lady Hedwigre esett, aki közben odalépett hozzá, belékarolt és végtelenül kedvesen, szinte angyalian lágy hangon megkérdezte.
– Ó kedves lordom, nem lenne olyan szíves ma este hazakísérni? Ha már korábban megígérte …
Minden szem a férfira szegeződött, aki azonban lassan, kimérten emelte fel a fejét, aztán lady Hedwigre nézett, majd határozottan csak ennyit mondott.
– Nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna.
Lord Sydney egy pillanatig habozott, mielőtt ezt mondta, de eközben megpillantotta Susan esdeklő tekintetét, majd maga sem tudta miért, de így folytatta.
– Egyszóval sajnos nem, mylady. Fel kell készülnöm a délutáni párbajra.
– Kár, nagy kár – sóhajtotta csalódottan lady Hedwig. – De kérem adja szavát, hogy ön győz ebben a küzdelemben. Ön a sértett és úgy lenne igazságos, ha ön győzne.
– Azt hiszem, itt nem lesz igazi győztes – sóhajtotta keserűen, s egyre dühösebben Robert Sydney, s pillanatok alatt távozott, szinte köszönés nélkül. Mérhetetlenül haragudott magára, hogy kizökkent a nyugalmából. „Egy nap sem telt el, és már fegyvert fogok valaki miatt, akit talán még nem is ismerek igazán.”- gondolta dühösen, miközben szinte kirohant a palotából.
Lady Hedwig még egy utolsó csábos pillantást vetett rá vagy inkább utána, miközben a férfi elviharzott.
Érezte, hogy ez a férfi más, mint a londoni arisztokraták többsége és kifejezetten imponált neki, hogy intellektuálisan is próbálta felvenni a kesztyűt. Az utolsó mondatai viszont sebeztek, hiszen úgy érezte, hogy talán még csatába sem szállt, de máris vereséget szenvedett – ezt azonban nem tűrhette.
Ahogyan a sebesen távozó férfit látta eltűnni, ő maga is egyre feszültebb és egyre dühösebb lett, bár a jeges álarc alatt ezt senki nem vette észre, valójában már majd szétfeszítette. Hamarosan ő is elbúcsúzott, s miközben a dühe tovább erősödött, a hintója a palotája felé vette irányt. Nem így szokott véget érni egy játszma. Legalábbis akkor nem, amikor ő kezdi. Mi történt?
Mi változott?
Ahogyan a vendégek elmentek, Susan a szobájába sietett, hálóruhára vetkőzött, s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy végre papírra vesse a gondolatait. A gondolatot tett követte, s elővett egy már régóta őrizgetett, keményfedeles, sötétbordó színű, marhabőr borítású naplót, amelyet 14 éves korában kapott a nagyapjától. A napló borítása igazi kézimunka volt, a széle varrott volt, a jobb felső sarokban pedig ott volt apró, de határozott betűkkel, hogy „Susan”. Még védelmet is kapott, hiszen apró rézlakat akadályozta a kinyitását, bár ez valójában csak képletes eszköz volt, mint valódi védelem. Izgatottan nyitotta ki a lakatot, s amikor belelapozott, elegáns, halványsárga lapokat látott, nagy finom vonalazással, az írást segítendő.
A naplót a fésülködő asztalra rakta, elővette a tintatartót, amely különleges ibolyakék színű tintát tartalmazott, s miután az asztalkára rakta az olajlámpását, elővette a tollát és nagy gonddal hozzákezdett az íráshoz.
Hamarosan gyöngybetűk gördültek a papírlapra, s alig telt el negyedóra, máris készen volt az első bejegyzés. Amikor elkészült, némi elégedettséggel olvasta vissza, amit írt:
„London, 1866. október 29., késő este
Nem is tudom, miért írok. Talán csak azért, mert túl sok minden történt, és most egyedül vagyok vele. A zene már rég elhallgatott, a gyertyák már leégtek, és a palota lassan újra csendbe borul. De a szívem olyan hangosan ver, mint még soha.
Ez a nap más volt, mint a többi. És bár a gyertyák már rég leégtek, s a szalon újra csendes, bennem valami még mindig zúg és ég.
Ma este először láttam őt. A híres utazót. Lord Robert Sydneyt. A férfit, akiről már annyit mesélt a nagyapám – mintha valami messzi mesealak lenne. És most itt volt, előttem, élőben, hús-vér emberként. Már a világ legtávolabbi tájait is bejárta, de ma este mégis itt volt, a nagyapa házában …
Magasabb volt, mint képzeltem. Sötétebb hajú, de lágyabb hangú. És a szeme … ahogy lady Hedwigre nézett…
Persze, lady Hedwig is itt volt, természetesen … s milyen gyönyörű. Nem is lehetne mást mondani. Mindenki rá figyel, még azok is, akik próbálnak ellenállni neki. Egyszerre félelmetes és lenyűgöző. Talán ilyen lehet egy szfinx – gyönyörű, de megfejthetetlen, rejtélyes.
Itt is ő volt a középpontban, a vörös ruhájában úgy forgott a parketten, mint egy tűzcsóva. Mindenki őt figyelte. Még ő is, a híres utazó.
Én csak szokás szerint ott álltam a falnál. A ruhám valamiért kissé szoros volt, sőt a cipőm is szorított, a gondolataim pedig összevissza cikáztak. Azt hittem, senki sem lát. De amikor Robert Sydney a szemembe nézett – akár véletlen volt, akár nem –, egy pillanatra azt éreztem, mintha mégis.
És akkor … valami történt. Egy félreértés? Egy összecsapás? Egy ájulás … vagy talán egy érintés. Minden olyan gyorsan történt, mégis olyan lassan.
Nem tudom, mi történik. Csak azt tudom, hogy most írnom kell. Valahogy rendet kellene tennem ebben a zűrzavarban, ami most bennem van.
Nevetséges, nem? Egyetlen este, egy pár mondat – és máris naplót kezdek írni róla. Talán nem is őt írom le. Talán a saját magamat keresem…”
Susan elgondolkodva olvasta végig, majd a szeme megakadt a dátumon. Éjfél már régen elmúlt, így valójában október 30. volt, de végül is az estély tegnap kezdődött, így nem javította ki, viszont egy hirtelen ötlettől vezérelve, a végére odaírta: „S.E.G” – Susan Elizabeth Goodman.
Nem tudta ugyan miért írta oda, hiszen ez az ő naplója, miért is írna bele valaki más, de úgy érezte, hogy oda kell írnia, s megtette.
Negyedóra sem volt az egész.
Amikor elkészült, a párnája alá dugta a naplót, lejjebb tekerte az olajlámpást és álmodozva szenderült álomba, miközben jobb kezével a napló kötését szorongatta.
folytatás a következő hétvégén…
