(egy fikciós, folytatásos regény a viktoriánus korból)
Gyorsan múlt az idő.
Robert Sydney, az estély folyamán már egyetlen egyszer sem táncolt. Időnként váltott néhány szót valamely régen látott ismerősével, de tekintete mindig vissza-visszatért a parkettra, s ott lady Hedwiget kereste. A nő partnerei változtak ugyan, de ő szinte ugyanazzal a kacérsággal viselkedett mindegyikkel, ugyanakkor látszólag lopva, de mindezt eléggé színpadias (ha már gondolatban egy impresszárióhoz kötötték) módon előadva, ő is gyakran tekintett Robert felé.
A bálterem pompás forgataga szinte magával sodorta Robertet. Az aranyozott csillárok fénye szikrázóan tükröződött a márványpadlón, és a zenekar lendületes keringője, mazurkája vagy polkája szinte vibrált a levegőben. Mégis, Robert számára minden elmosódott, mintha a hangok és a fények csak egy fátylon keresztül érnék el őt.
A tekintete önkéntelenül is újra és újra a táncparkett közepén forgó szőke nőre tévedt. A vörös ruha minden pördülésnél lángként lobbant fel, ahogy a nő könnyedén siklott a partnere karjaiban. Robert torkában gombóc nőtt, és zavartan igazgatta a zakóját, mintha az hirtelen szűkebbé vált volna.
– Micsoda látvány…- gondolta. – Ahogy a ruhája fodrai fellibbennek, mintha az élet maga táncolna.
Robert szinte el is felejtette, hol van. Elképzelte, ahogy ő maga lépne oda hozzá, kihívóan kinyújtaná a kezét, és a nő mosolyogva, kacéran belé karolna. Újra együtt forognának a parketten, a ruhája puhán a kezét érintené, a nő szemeiben pedig játékos szikra csillanna.
Egy pillanatra még azt is megengedte magának, hogy elképzelje, ahogy a tánc végén a nő arcán már nem csak az a szokásos, pimasz mosoly játszik, hanem egy lágyabb, talán vágyakozóbb kifejezés. Talán a zene elhalkulna, és a terem zsivaja eltompulna, mintha csak ketten lennének. A nő ujjai finoman az övébe kulcsolódnának, és a hajának aranyló tincsei az arcát súrolnák, miközben közelebb hajolna…
Robert hirtelen összerezzent, amikor Lord Branford vállon veregette.
– Na, Robert, mi ez az álmodozás? Úgy bámulod azt a lányt, mintha először látnál nőt táncolni!
– Csak … csak a zene hatott meg, mylord.
Lord Branford jókedvűen felnevetett.
– A zene, persze … vagy inkább az a vörös ruha, nem igaz?
Robert kissé elvörösödött és sietve lesütötte a szemét, s igyekezett másfelé koncentrálni.
– Már azt hittem, Indiában vagy az Északi-sarkon temetkezel a jegyzeteidbe!
Robert kissé zavartan nézett az idős férfi szemébe. – Még nem, lordom. Bár van egy elméletem a mágneses elhajlásról, amit szívesen megvizsgálnék…
– Hagyja most a tudományt! – legyintett lord Branford. – A Lordok Házában kellene lennie, ott a helye! Ahogyan hallom, Derby grófja ismét bajban van.
Robert arca egy pillanatra elkomorult.
– Uram, én tisztelem a házat, de az én csatáimat nem ott vívják. Többet tanulok a világról egy bolíviai rézbányában, mint a parlamenti padsorokban. A politika a jelené, de engem a jövő érdekel.
– Hát a jövő mindig érdekes téma … de úgy látom Goodman beszélni akar velem, köztünk maradjon, de nincs jó színben.
Robert néhány pillanatig merően nézte a két idős férfi beszélgetését, majd hirtelen utat találtak a gondolatai közé Goodman korábbi szavai „Minden, ami a fiam után maradt”. Az estély további részében, miközben néhány ismerősével szót váltott, igyekezett többet megtudni Susanról, talán maga sem tudta miért, de persze nem bírta megállni, hogy ne pillantson újra a nő felé. A szőke szépség ekkor egy kecses fordulattal éppen újra felé nézett, és az a titokzatos mosoly most mintha egyenesen neki szólt volna.
Robert szíve hangosan dobbant.
Ahogy a nő továbbsiklott a táncos karjában, Robert egy mély sóhajjal nyugtázta:
– Talán valóban csak egy álom … de mennyire gyönyörű álom.
Az idő múlásával a vendégek egyre inkább fogyatkoztak. Már alig voltak tucatnyian, amikor egy közjáték zavarta meg a távozókat.
William Newman, időközben jócskán lehajtott a méregerős, de eredeti skót whiskyből, amelynek fogyasztása már eléggé nyomott hagyott rajta, most dülöngélve odalépett a távozni készülő Robert Sydney elé és a következő szavakkal szólította meg:
– Hová … hová … mélyen tisztelt … uram? – mondta, s gúnyosan kihangsúlyozta a „mélyen tisztelt” szókapcsolatot.
– Engedelmével hazafelé. – Robert igyekezett lerázni a láthatólag teljesen részeg férfit.
– Csak … nem … megunta a … táncot? – gúnyolódott Newman, bár nyelve olykor nehezen engedelmeskedett a gondolatainak, igaz lehet, hogy a gondolkodása sem volt igazán gördülékeny.
– Nem – felelte Robert Sydney, aki talán egy-két pohárnyi italt fogyasztott az este és kissé megvetően Newman szemébe nézett.
– Hát akkor? – kérdezősködött Newman – Talán … elfáradt? Vagy … esetleg … más a baj … ?
Elég sértően nevetett, szinte vihorászott eközben, de sok eredményt nem ért el a kötekedésével.
Lady Hedwig, aki szokásához híven a bálok és estélyek végéig ott maradt (hiszen akkor történhettek a legérdekesebb események), kissé közelebb húzódott, hiszen mindenképpen látni akarta a közeledőnek tűnő összecsapást. Robert Sydney ránézett a közelebb húzódó hideg szépségre, és a csalfa nő szeméből nem túl titkolt biztatást olvasott ki. Ő még talán nem ismerte annyira, hogy tudja, ez csak afféle játék volt lady Hedwig részéről.
A szóváltásra megjelent a ház ura és csitítani akarta Newman-t.
– Ugyan kérem kedves William, hagyja már. Tessék, itt egy újabb pohár whisky, s igyon velem egyet.
Newman elvette a felé nyújtott poharat és álmos, ködös tekintettel hosszasan nézte. Lassan ajkához emelte, majd hirtelen elveszítette az egyensúlyát és kishíján ráborult Robert Sydney-re, leöntve az itallal.
A szerencséjére Robert megtartotta, majd egy székre ültette, mert jókorát koppant volna a padlón, s a fiatal lord pedig a ráöntött italból sem igazán csinált nagy ügyet, balesetnek tekintette az egészet. Kissé megigazította a leöntött frakkját és már indult volna kissé távolabb, amikor a lassan feltápászkodó Newman egy másik poharat vett le egy pincér tálcájáról, majd harsány, kissé artikulátlan nevetés közben egy hirtelen mozdulattal Sydney arcába loccsantotta a pohár tartalmát. Robert Sydney arca elsápadt a feszültségtől, ezzel szemben lady Hedwig arca felderült. Tudta, hogy ezt egy úr, főként egy angol úr, nem tűrheti szó nélkül.
Ő azonban még most is visszafogta magát, a következő pillanatban azonban, a tovább dülöngélő Newman jobb ökle próbálta eltalálni, amely elől Robert egy gyors mozdulattal elhajolt. Ekkor már Robert is ökölbe szorította és megemelte a kezét, de egy halk sikoly megakadályozta abban, hogy tovább emelje, s tovább bonyolódjon a helyzet. Az összecsapástól pár méternyire, Susan rogyott össze halottsápadtan.
Egy szempillantás alatt ez az esemény került a figyelem középpontjába. Az aggódó nagyapa, Lord Goodman, azonnal Susan fölé hajolt és egy kis whiskyt próbált a lány összeszorított ajkai közé erőltetni. Robert erős karjaival finoman, s játszi könnyedséggel emelte fel a törékeny leányt – de amikor az egyik keze egy szempillantásnyi időre Susan keblére tévedt, mintha valami forróság futott volna végig a karján. Szinte azonnal korrigált, de a pillanatnyi érintés mintha megváltoztatta volna a levegőt közöttük.
Bár szinte azonnal korrigált, de lady Hedwig gúnyos pillantása és hideg mosolya azt mutatta, hogy ha más nem is, de ő észrevette ezt a kis közjátékot. Sydney egy falmenti kanapéra helyezte az ájult lányt, majd a feje alá rakott egy díszpárnát. Az idős lord magához vonta az unokáját, aki a közben odahozott szalmiákszesz szúrós illatának hatására lassan kezdett életjeleket mutatni.
Robert fejében most nem Newman vagy Hedwig járt, hanem aggódó tekintettel nézte a lányt, akit az imént a karjaiban tartott, s hirtelen nagyon ismerősnek tűntek a számára az ájult Susan vonásai, mint amelyeket már sok-sok évvel korábban látott.
Newmannal egyelőre nem foglalkozott senki, mindenki az ájult leányon próbált segíteni, s néhány pillanat elteltével Susan lassan már magához is tért. Első pillantása Robert Sydney-t kereste, s láthatóan megnyugodott, amikor meglátta maga mellett. Lady Hedwig éles tekintetét ez a pillantás sem tudta elkerülni, s bosszúsan összeráncolta homlokát, majd felvonta a szemöldökét – bár most mindenki a lánnyal volt elfoglalva és kivételesen talán senki sem törődött vele.
– Jobban vagy már kislányom? – kérdezte lord Goodman.
– Igen, már jobban vagyok – felelte halkan a lány, s hogy ezt bizonyítsa, bizonytalanul, de felállt, igaz egy pillanatra majdnem elveszítette az egyensúlyát.
– Nagyon megrémítettél.
– Köszönöm, már semmi bajom nincsen – válaszolta a lány nyugalmat erőltetve magára, mert úgy látta, a készülődő vihar talán már elült.
Sajnos azonban ebben most tévedett.
Newman, aki eddig közönyösen szemlélte a dolgokat (talán nem is igazán értve mi történt), újra belekötött a közben lehiggadt Robert Sydney-be.
– Nos … uram, … mi a … válasza? Esetleg gyáva … esetleg … félős. Akkor … bújjon az … anyja szoknyája … mellé.
Robert Sydney, mintha villámcsapás érte volna, úgy fordult feléje, hisz az utolsó mondat feltette az i-re a pontot. Egy szempillantás alatt ismét elöntötte a düh, de szemét egy pillanatra becsukva sóhajtott egyet. Ennyi sértést azonban, már ő sem viselhetett el. A szemében azonban mintha könnycsepp csillant volna, amikor válaszolt.
– Válassza meg az időt, helyet és a módot – vetette oda Newmannak.
– Holnap … vagyis … inkább ma … hehehe … délután … ötkor … hehehe … inkább … hatkor? Pisztoly … – mondta bizonytalanul a másik.
– Rendben. Hol találkozunk?
– Hát … mondjuk … a Tower melletti … ligetben. Is … meri?
– Igen
– Akkor … ott várom … remélem … hehe … nem ijedt meg … túlságosan – nevetett vagy inkább vihogott saját szavain Newman
– Ott leszek.
Többen felszisszentek, hiszen a párbaj már illegálisnak számított, bár, ahogyan Lady Hedwig példája mutatta, ez nem mindig tartotta vissza a feleket, ahogyan most sem.
Newman eközben felszegte fejét, mint aki nagyon büszke magára, és széles mosollyal az arcán, kissé tántorgó léptekkel elhagyta a tánctermet. A többiek dermedten nézték a jelenetet, mindössze lady Hedwig vágott nagyon is elégedett képet, nem is nagyon titkolta az elégedettségét. Robert Sydney mereven és bosszúsan nézett maga elé, hiszen nem igazán vágyott erre a közjátékra, aztán pillantása lady Hedwigre esett, aki közben odalépett hozzá, belékarolt és végtelenül kedvesen, szinte angyalian lágy hangon megkérdezte.
– Ó kedves lordom, nem lenne olyan szíves ma este hazakísérni? Ha már korábban megígérte …
Minden szem a férfira szegeződött, aki azonban lassan, kimérten emelte fel a fejét, aztán lady Hedwigre nézett, majd határozottan csak ennyit mondott.
– Nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna.
Lord Sydney egy pillanatig habozott, mielőtt ezt mondta, de eközben megpillantotta Susan esdeklő tekintetét, majd maga sem tudta miért, de így folytatta.
– Egyszóval sajnos nem, mylady. Fel kell készülnöm a délutáni párbajra.
– Kár, nagy kár – sóhajtotta csalódottan lady Hedwig. – De kérem adja szavát, hogy ön győz ebben a küzdelemben. Ön a sértett és úgy lenne igazságos, ha ön győzne.
– Azt hiszem, itt nem lesz igazi győztes – sóhajtotta keserűen, s egyre dühösebben Robert Sydney, s éppen mikor hármat ütött az óra, pillanatok alatt távozott, szinte köszönés nélkül. Mérhetetlenül haragudott magára, hogy kizökkent a nyugalmából. „Egy nap sem telt el, és már fegyvert fogok valaki miatt, akit talán még nem is ismerek igazán.”- gondolta dühösen, miközben szinte kirohant a palotából.
Lady Hedwig még egy utolsó csábos pillantást vetett rá vagy inkább utána, miközben a férfi elviharzott.
Érezte, hogy ez a férfi más, mint a londoni arisztokraták többsége és kifejezetten imponált neki, hogy intellektuálisan is próbálta felvenni a kesztyűt. Az utolsó mondatai viszont sebeztek, hiszen úgy érezte, hogy talán még csatába sem szállt, de máris vereséget szenvedett – ezt azonban nem tűrhette.
Ahogyan a sebesen távozó férfit látta eltűnni, ő maga is egyre feszültebb és egyre dühösebb lett, bár a jeges álarc alatt ezt senki nem vette észre, valójában már majd szétfeszítette. Hamarosan ő is elbúcsúzott, s miközben a dühe tovább erősödött, a hintója a palotája felé vette irányt. Nem így szokott véget érni egy játszma. Legalábbis akkor nem, amikor ő kezdi. Mi történt?
Mi változott?
Ahogyan a vendégek elmentek, Susan a szobájába sietett, hálóruhára vetkőzött, s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy végre papírra vesse a gondolatait. A gondolatot tett követte, s elővett egy már régóta őrizgetett, keményfedeles, sötétbordó színű, marhabőr borítású naplót, amelyet 14 éves korában kapott a nagyapjától. A napló borítása igazi kézimunka volt, a széle varrott volt, a jobb felső sarokban pedig ott volt apró, de határozott betűkkel, hogy „Susan”. Még védelmet is kapott, hiszen apró rézlakat akadályozta a kinyitását, bár ez valójában csak képletes eszköz volt, mint valódi védelem. Izgatottan nyitotta ki a lakatot, s amikor belelapozott, elegáns, halványsárga lapokat látott, nagy finom vonalazással, az írást segítendő.
A naplót a fésülködő asztalra rakta, elővette a tintatartót, amely különleges ibolyakék színű tintát tartalmazott, s miután az asztalkára rakta az olajlámpását, elővette a tollát és nagy gonddal hozzákezdett az íráshoz.
Hamarosan gyöngybetűk gördültek a papírlapra, s alig telt el negyedóra, máris készen volt az első bejegyzés. Amikor elkészült, némi elégedettséggel olvasta vissza, amit írt:
„London, 1866. október 29., késő este
Nem is tudom, miért írok. Talán csak azért, mert túl sok minden történt, és most egyedül vagyok vele. A zene már rég elhallgatott, a gyertyák már leégtek, és a palota lassan újra csendbe borul. De a szívem olyan hangosan ver, mint még soha.
Ez a nap más volt, mint a többi. És bár a gyertyák már rég leégtek, s a szalon újra csendes, bennem valami még mindig zúg és ég.
Ma este először láttam őt. A híres utazót. Lord Robert Sydneyt. A férfit, akiről már annyit mesélt a nagyapám – mintha valami messzi mesealak lenne. És most itt volt, előttem, élőben, hús-vér emberként. Már a világ legtávolabbi tájait is bejárta, de ma este mégis itt volt, a nagyapa házában …
Magasabb volt, mint képzeltem. Sötétebb hajú, de lágyabb hangú. És a szeme … ahogy lady Hedwigre nézett…
Persze, lady Hedwig is itt volt, természetesen … s milyen gyönyörű. Nem is lehetne mást mondani. Mindenki rá figyel, még azok is, akik próbálnak ellenállni neki. Egyszerre félelmetes és lenyűgöző. Talán ilyen lehet egy szfinx – gyönyörű, de megfejthetetlen, rejtélyes.
Itt is ő volt a középpontban, a vörös ruhájában úgy forgott a parketten, mint egy tűzcsóva. Mindenki őt figyelte. Még ő is, a híres utazó.
Én csak szokás szerint ott álltam a falnál. A ruhám valamiért kissé szoros volt, sőt a cipőm is szorított, a gondolataim pedig összevissza cikáztak. Azt hittem, senki sem lát. De amikor Robert Sydney a szemembe nézett – akár véletlen volt, akár nem –, egy pillanatra azt éreztem, mintha mégis.
És akkor … valami történt. Egy félreértés? Egy összecsapás? Egy ájulás … vagy talán egy érintés. Minden olyan gyorsan történt, mégis olyan lassan.
Nem tudom, mi történik. Csak azt tudom, hogy most írnom kell. Valahogy rendet kellene tennem ebben a zűrzavarban, ami most bennem van.
Nevetséges, nem? Egyetlen este, egy pár mondat – és máris naplót kezdek írni róla. Talán nem is őt írom le. Talán a saját magamat keresem…”
Susan elgondolkodva olvasta végig, majd a szeme megakadt a dátumon. Éjfél már régen elmúlt, így valójában október 30. volt, de végül is az estély tegnap kezdődött, így nem javította ki, viszont egy hirtelen ötlettől vezérelve, a végére odaírta: „S.E.G” – Susan Elizabeth Goodman.
Nem tudta ugyan miért írta oda, hiszen ez az ő naplója, miért is írna bele valaki más, de úgy érezte, hogy oda kell írnia, s megtette.
Negyedóra sem volt az egész.
Amikor elkészült, a párnája alá dugta a naplót, lejjebb tekerte az olajlámpást és álmodozva szenderült álomba, miközben jobb kezével a napló kötését szorongatta.
folytatás a következő hétvégén…
