(egy fikciós, folytatásos regény a viktoriánus korból)
A Goodman-kastély már órák óta mély csendbe burkolózott. A folyosókon már kialudtak a fények, csak néhol derengett a halvány sárgás fény a díszes ablaküvegen túl. A rózsaszín-lakosztály szobáiban is csend volt, amióta kiegészítette a napló-bejegyzését, Susan már régen visszaaludt.
A kastély még csendes volt, a függöny résein keresztül pedig, csak a hold fénye vándorolt lassan a padlón.
Susan törékeny testét kényelmes selyemhálóruha fedte, de az arcán most az izgalom játszott. Álmodott.
Álmában újra a bálterem fényeitől csillogó táncparketten állt. A zene halkan szólt, s Robert Sydney a karját nyújtotta felé, ő pedig elfogadta – most először önként, bátran, emelt fővel, minden megszeppenés nélkül. A férfi a lány derekához nyúlt, de nem egészen úgy, ahogy az illem tanítja, mégsem húzódott el. A férfi érintése lassú volt és rendkívül gyengéd, s az ujjai csak egy pillanatra érintették meg, csak alig cirógatták meg Susan meztelen bőrét, de ez is elég volt, hogy a szíve egyre gyorsabban dobogjon. A férfi tekintete lágy, de nagyon mély volt – igazán hívogató.
A zene egyre elhalkult, s a világ többi része egyre inkább ködbe borult… és Susan ezt hagyta. Nem szólt, nem tiltakozott, nem kérdezett, csak érezni akarta … még tovább. A tánc lassan megállt, már a szalon fala is elmosódott, és minden más is eltűnt.
Susan halkan sóhajtott álmában. Egyik keze ösztönösen mozdult meg, s a testéhez simult, és … most az egyszer nem gondolkodott. Nem volt ott a világ, sem a neve, sem a rangja, sem a nagypapája – csak az a kellemes, meleg, lüktető valami, amit nem ismert, de mégsem akart azonnal elengedni.
Pár perccel később megrebbent a szempillája, s lassan kinyitotta a szemét.
A szobája még sötét volt, csupán a holdfény festett ezüst mintákat a mennyezetre. Érezte, hogy kissé zihál. Arca kipirult, hálóruhája kissé megcsavarodott a testén, s ujjai még mindig a combja belső ívén pihentek, lágyan, mintha féltek volna megmozdulni. A hálóing rátapadt a bőrére, megmozdult volna, de a combjai közé szorított keze továbbra is mozdulatlanul pihent.
Ekkor azonban feleszmélt és megijedt. Nem, nem a mozdulattól, hanem … talán saját magától.
Nem értette pontosan, mi történt. Hogy miért nem ébredt fel korábban, mint szokott. Hogy miért volt annyira kellemes, hogy miért nem tudott nemet mondani arra, ami meg sem történt. Nem tanulta, nem tanulhatta sehol, hogyan kell ezekhez az érzésekhez viszonyulni. Az estély, az ájulása, Robert hangja… és ez az álom. Most már minden összemosódott, nem tudta mi az álom és mi a valódi. De nem volt benne bűntudat, csak egy különös, fátyolos csend.
Felhúzta térdeit és összekuporodott az ágyon. A takarót szorosan maga köré tekerte, mintha el akarná rejteni azt a pillanatot, amit pedig senki sem látott – csak ő. Az ágytakaró melege körbeölelte, s a szívverése kissé lelassult. Egy pillanatra becsukta a szemét újra – de most nem álmodni akart, csak… végre egy kis nyugalmat.
A szíve azonban zakatolt, és valami furcsa feszültség maradt a testében. Nem volt már benne bűntudat – de mégis volt ott valami fojtogató, szorongató érzés, amely feszítette. Nem illett ez hozzá, nem így tanították viselkedni és talán nem ez volt a „helyes”. De akkor… miért nem bánta igazán?
Körbenézett a szobában, mintha keresne valakit, aki megmondaná, mit kellene most éreznie. De persze nem volt ott senki. Csak a párna, amibe az arca süppedt, és a saját szívdobbanása, ami mintha valami titkot próbál volna elsuttogni.
Susan lehunyta a szemét, mert talán életében először, nem értette önmagát.
De nem akarta elutasítani azt sem, ami történt – abban a néma, de gyönyörű pillanatban.
Csak azt kívánta, bár tudná most valakitől megkérdezni: „Ez most mi volt? Ez most baj? Vagy csak… emberi?”
Aztán lassan visszafeküdt. A teste még mindig érzékeny volt, de a gondolatai már nem kapkodtak. A zavarából valami csendes elfogadás született – nem megértés, csak az a fajta nyugalom, amit az ember akkor érez, ha már nem akar menekülni tovább – önmaga elől.
Susan nem tudta megmagyarázni, mi történt, de már nem is próbálta, mert a kérdése most már nem az volt, hogy mi a helyes – hanem az is, hogy mit érzett igazán.
Talán furcsa volt ez az álom, de valami megszületett benne, amit nem tudott, sőt nem akart elűzni.
Mert nem volt rossz, csak egy új, ismeretlen érzés.
Susan bágyadtan elmosolyodott, s észre sem vette, hogy közben újra álomba szenderült.
Néhány óra telhetett el, amikor újra felébredt, a nap sugarai már utat törtek a függöny résein.
Szinte reszketett, s várakozóan tekintett az ajtó felé, ahonnan hamarosan halk kopogás hallatszott. Csendesen kiszólt, s ezután benyitott egy szolgáló, aki a reggelijét hozta. Udvariasan pukedlizett, majd olyan csendben el is tűnt, hogyan érkezett.
Mindez azonban csalódás volt a számára, mert nem az érkezett, akire számított.
– Ó, hát kedd van! Mary kimenőt kapott, azért nincs itt – mondta szinte csak magának félhangosan, s örült, hogy csak ez a probléma. – Holnap már itt lesz, de lehet, hogy már este, csak lennénk már ott.
Mary biztosan tud mondani megnyugtató válaszokat, hogy miért lüktetett az egész teste, s hogy mi történhetett az éjjel, s kell-e ezért szégyellenie magát, azért, mert talán, esetleg illetlen volt.
Erősen fűtötte a vágy, hogy … de erőt vett magán és néhány perc múlva felöltözött.
Senki másnak nem engedte, hogy öltöztesse, csak Marynak, így most (ahogyan az utóbbi időben keddenként rendesen) magának kellett az öltözködés ügyét megoldania. Amióta Mary itt volt, már közel kilenc éve, senki másnak nem engedte, hogy ruhátlanul lássa őt, kizárólag neki, így együtt fedezhették fel azokat a testi-lelki változásokat, amelyek az elmúlt években óhatatlanul bekövetkeztek, s amelyekről Mary oly könnyedén, olyan természetességgel tudott beszélni, ahogyan talán senki más. Feltétlenül ragaszkodott hozzá, ahogyan azt is érezte, hogy mindez talán kölcsönös.
Még soha nem csalódott benne és soha nem is bántotta meg, mintha csak az édesanyja lenne.
Susan hirtelen elérzékenyült és le kellett ülnie, majd könnycseppek jelentek meg a szemében. A párnája alól egy gyűrött, kissé szakadt fényképet vett elő, amelyen egy gyönyörű nő és egy másfél-kétéves kislány volt. Meghatódva nézte a képet, majd keblére ölelte és csak annyit suttogott.
– Hol lehetsz most édesanyám?
Persze a választ nagyon jól tudta, az édesanyja lelke már tíz éve talán egy temető árnyas fái alatt pihent.
De csak a lelke, mert a testét sajnos nem találták meg a szörnyű baleset után.
„Október 30., kedd reggel
Valamit le kellene írnom, de nem tudom, hogyan kezdjem.
Azt hittem, tudom, ki vagyok. Egy udvarias, jól nevelt, szelíd lány. De most… valaki más is ott van bennem. Valaki, aki kíváncsi. Aki nem csak álmodni akar, hanem… érezni is.
És ettől nem félek, csak nem tudom, mit kezdjek vele.
Mary talán tudná. Anya talán értette volna. De ma reggel egyedül vagyok ezzel a kérdéssel:
Lehet-e valami gyönyörű, ha nem tudom biztosan, hogy szabad-e, illik-e?
Talán csak annyit kellene mondanom magamnak: érzéseid vannak, és ez nem bűn.
Ha ez nem bűn… akkor az első lépés valami egészen más felé?
Mikor kapok erre választ? Miért nem vagy itt Mary, ha már az édesanyám nem lehet itt …
S. E. G.”
Az ágy hűvös volt, de Robert testéből áradt a forróság. Az estély zaja már elcsendesedett a fejében, de a gondolatai még táncoltak. Hedwig nevetése, Susan pillantása, Newman ökle, az elutasítás szavai – mind egyszerre zakatoltak a fejében.
Valamikor az éjszaka közepén, amikor már a test is elfáradt, és a lélek védekezései is elhalkultak, Robert álomba merült. Nem tudta, mikor, csak azt, hogy valami megrezdült benne, valami régi, ismerős, mégis új.
Az álom lassan jött. Nem rontott be, nem erőszakolta magát – csak ránehezedett, mint egy puha, forró takaró. Robert nem tiltakozott. Fáradt volt, és gyenge. Nem testben – hanem lélekben. És most, valamiért, nem akart gondolkodni.
Álmában újra a bálteremben állt, de a csillárok most nem ragyogtak, csak egyetlen vöröses fény világította meg a termet – olyan, mintha a ruha színe festette volna meg a levegőt. Hedwig ott állt előtte. Ugyanabban a mélyvörös ruhában, de most meztelen vállait lassan felé fordította, és nem szólt – csak várt. A szeme csillogott, de most nem hidegen, hanem forrón és kihívón. A nő lassan felé fordult, de ezúttal nem mosolygott. Csak nézte őt, mintha valami választ akarna kihúzni belőle.
Robert odalépett hozzá és karját nyújtotta, amit Hedwig elfogadott. Aztán nem habozott, a mozdulat gyors és könnyű volt, s a csók szinte súlytalan – és mégis, abban a pillanatban Robert úgy érezte, mindent visszakapott, amit korábban elutasított.
De aztán … valami nem volt rendben. Hedwig szeme más lett. Nem volt már benne játék, sem feszültség – csak egy hideg kérdés tükröződött: „Most miért vagy itt, ha korábban nemet mondtál?” Nem habozott és nem vívódott, hanem újra megcsókolta. A nő teste és pillantása újra lágy volt, és egy ekkor azt hitte: ez a válasz mindenre.
De ekkor valaki mögöttük megzörrentett egy fátyolszerű függönyt.
Robert hátrafordult, s Susan állt ott. De nem az a Susan, akit eddig ismert. Nem a halk, ártatlan, törékeny leány. Ez a Susan karcsú volt és merész, meztelen vállán puha, szinte áttetsző hálóköpeny lebbent, a haja kiengedve omlott a hátára, a szeme zöldje most nem zavart, hanem nyílt és mély tekintetű volt.
Nem nézett Hedwigre csak Robertre, de nem kérte, nem könyörgött neki. Csak… ott volt. És tudatta, mit érez.
Robert hirtelen meghátrált. Hedwig karját még mindig tartotta, s valamiért nem tudta elengedni, – de most már nem tudta, kit is fog magához szorítani, és kit akar elengedni. A vörös fény elhalványult, a csillárok újra kigyúltak, és most már mindkét nő ott állt előtte.
Nem szóltak. Nem mozdultak. Csak álltak és nézték – Hedwig a csábító, vörös ruhájában, Susan egy áttetsző hálóköpenyben.
Érezte: nem lehet övé mindkettő, de talán egyik sem, legalábbis úgy nem, ahogy ő szeretné.
Robert felriadt, de csak feküdt a sötét plafonra nézve, amit a hajnal fénye még nem világított meg.
Az arca verejtékes volt, a szíve lüktetett. A takaró alatt is erősen verejtékezett, és a szíve úgy vert, mintha éppen versenyt futott volna. Felemelte a kezét, mintha el akarna érni valamit, ami már nem volt ott, de csak a saját homlokát érintette meg. Hűvös volt, nedves.
Egy pillanatig hirtelen azt sem tudta, hol van – majd lassan felismerte a saját szobáját. Ahogyan aztán magához tért, kissé meg is ijedt, mert még sohasem érzett korábban ilyet.
A Covent Garden piaca még épp csak ébredezett, de már órák óta rótta a köröket a zöldséges standok és a rothadó káposztalevelek között. A csizmája sáros volt, a kabátja átázott a szitáló esőtől, de nem érezte a hideget.
Csak a hangokat hallotta. És egyetlen mondat lüktetett a halántékán, mint egy megakadt óramű: Legyen vége már. Legyen vége már.
Egyik pillanatban az apja hangja dörrent a fülében, tisztán és kegyetlenül, mintha a gróf ott állna mellette a ködben. „Húzd ki magad, te szerencsétlen! A mi fajtánk nem görnyed! A mi vérünk nem sír! Nézz rám! Azt hiszed, ez elég? Hogy a nevem viseled? Belezápultál a jólétbe, fiam. Nincs benned vas. Nincs benned tűz.”
A férfi felnevetett, egy éles, rövid, ugatásszerű hangot hallatva. Egy arra járó hordár ijedten félreugrott az útjából.
– Vas? – mormolta, miközben megtántorodott és nekitámaszkodott egy nedves téglafalnak. – Vasat akartál, apám? Hát van nálam vas.
A zsebébe nyúlt. Az ujjai rákulcsolódtak a hideg, sima fémre. A kis, kétlövetű pisztoly súlyosnak tűnt a tenyerében, mintha az egész világ nehézkedése abban az egy tárgyban összpontosult volna.
Legyen vége már.
Aztán a hang megváltozott. Már nem dörgött. Suttogott. Lágy volt, mint a bársony, és hideg, mint a sírkő. Egy nő hangja.
„Szegény Dick. Mindig csak meg akarsz felelni. Olyan unalmas ez a kisfiús igyekezet. Azt hiszed, ha szépen nézel, megkapod a cukorkát? A férfiak elveszik, amit akarnak. Te meg… te csak kérsz. Még meghalni sem mernél értem.”
A homlokát a hideg téglához verte. Egyszer. Kétszer. A zsebében az ujja a ravaszra csúszott. Megmarkolta a fegyvert. Olyan erősen szorította, hogy a bütykei kifehéredtek a szövet alatt.
– Te boszorkány… – sziszegte. – Te átkozott, gyönyörű dög.
Most. Itt az idő. Csak ki kell húzni. Egyetlen mozdulat a halántékhoz. Egyetlen kattanás. És a hangok elhallgatnak. Az apja elégedetlen morgása, a gúnyos kacaja… mind eltűnik.
Megfeszítette az izmait. Húzta volna elő a fegyvert. De a keze megállt félúton. A fegyver csöve még a zsebében maradt, elakadva a bélésben.
Reszketett, de nem a hidegtől. A tehetetlenségtől. Még ehhez is gyenge volt.
– Ugyanolyanok vagytok – zokogta fel hirtelen, és a hangja visszhangzott az üres utcán. – Ti ketten! Összeilletek! Apám a kalapács. Te meg az üllő, te átkozott boszorkány. És én… én vagyok köztetek.
Lassan elengedte a pisztolyt. A fém visszacsúszott a zsebe mélyére, nehéz kőként húzva le a kabátját. „Gyáva” – súgta az apja hangja a fejében. „Szánalmas” – suttogta egy női hang.
A térde megrogyott. Nem esett el, csak lassan lecsúszott a lámpaoszlop tövébe.
– Verjen meg titeket az Isten… mindkettőtöket – mormolta, miközben a feje a mellkasára hanyatlott. – De leginkább engem… amiért nem merem meghúzni a ravaszt. Még nem.
A hajnal első szürke fényei úgy találták ott, mint egy eldobott rongyot. De a szívében egy új, sötét gondolat ébredt. Ha nem tud meghalni – akkor jelet kell hagynia. Egy jelet, ami túléli őt.
Egy órával később a koszos hotelszoba közepén állt. A pisztoly, amit percekkel korábban még a halántékához szorított, most az asztalon hevert, hidegen és némán.
– Gyáva – mondta ki hangosan. – Még ehhez is gyáva vagy.
Az apja hangja hahotázott a fejében. „Még a golyót is sajnálod magadtól? Vagy félsz a dörrenéstől? A mi fajtánk nem remeg meg a lőportól!”
Undorodva lökte el a fegyvert. A fémes koppanás túl hangosnak tűnt a hajnali csendben. Nem. Nem akar zajt. Nem akar vért. A vér mocskos. A vérről beszélnének. Otthon az apja a vér látványától dühbe gurulna, hogy összekente a szőnyeget.
A tekintete az ablakpárkányra tévedt. Ott állt a kis, borostyánszínű üvegcse. Laudanum. Az „orvosság”, amit a szívdobogására, az álmatlanságára, a remegésére, az életére írtak fel.
Odabotorkált. A fájdalom már nem volt elég, hogy elnyomja a gondolatokat.
– Csendet akarok – suttogta. – Csak csendet. Hogy ne halljam a nevetését. Hogy ne halljam apám parancsait.
Lecsavarta a kupakot. Az édeskés, fojtogató illat megcsapta az orrát. Ez a női halál. A gyengék halála. Az álmodók halála. Pontosan neki való.
– Erre legalább képes vagyok – mormolta, és a szájához emelte az üveget. Nem számolta a cseppeket. Nem volt értelme.
Egyetlen hosszú korty volt. Az íze keserű volt, mint az epe, és édes, mint a rothadás. Aztán lefeküdt az ágyra. Gondosan megigazította a kabátját. Összekulcsolta a kezét a mellkasán, mintha már a koporsóban feküdne. Nem akarta, hogy rendetlenül találják meg. Nem akart több szégyent.
A szoba lassan forogni kezdett. A hideg, ami eddig a csontjáig hatolt, most átadta helyét egy zsibbadt melegségnek. A hangok távolodni kezdtek. Az apja üvöltése halk morgássá szelídült. a gúnyos mosoly elmosódott a sötétben.
– Most már… nem értek el – suttogta, ahogy a szemhéja elnehezült. – Most már… egyedül vagyok.
Az utolsó gondolata nem a félelem volt. Hanem a megkönnyebbülés, hogy nem hagy nyomot. Nincs vér. Nincs golyó ütötte seb. Csak egy férfi, aki úgy döntött, hogy elalszik, és nem ébred fel többé arra a világra, ahol ő sosem volt „megfelelő fajta”.
Amikor a reggeli napfény bevilágított a szobába, a teste már mozdulatlan volt. Az arca sima, szinte békés. Semmi nem utalt erőszakra. Csak egy üres üveg a szőnyegen.
