Regény – 2. A Jégkirálynő

(egy fikciós, folytatásos regény a viktoriánus korból)


A terem bejáratában valóban ott állt ő: a Jégkirálynő.

A nyaka körül hófehér hermelin, haja gondosan elrendezve, homlokán egyetlen gyémántból álló dísz: hideg és ragyogó.

Nem sietett. Minden lépése kimért és csendes volt, mint aki tudja, hogy már akkor uralkodik, mielőtt megszólalt volna.

A vendégek némán nézték. A terem egy új középpont körül kezdett forogni, aki egyetlen mozdulattal szabaddá tette a nyakát, de így még szikrázóbbá vált a gyémánt csillogása.

Fanny kezében a legyező hirtelen megállt. A korábban körülötte tolongó fiatalemberek — Cavendish, Northam, még az unalmas Mr. Halbrook is — egyetlen szempillantás alatt elpárologtak, mint a párafelhő egy tükör elől, ha jéghideg kéz húzza végig rajta ujjait.

Néhányan bocsánatkérő félmosollyal, mások csak udvarias biccentéssel távoztak mellőle, mintha valami láthatatlan erő vonta volna őket a bejárat felé. Ő pedig ott állt — egyedül — a középpontból kiszorítva, mintha hirtelen senki sem látta volna többé.

A szíve hevesen dobogott, majd megfordult, és elhagyta a termet, a legközelebbi öltözőszalon felé sietve. Senki sem szólt utána.

A tükör előtt állva halkan szipogott, majd dühösen megtörölte a szemét. Kísérteties volt a felismerés: a sminkje kissé elkenődött, a szempillái összetapadtak, az arca olyan gyűrött volt, mint az a lélek, amit most próbált eltakarni.

– Lehet, hogy sokak szemében még mindig csodaszép vagyok – gondolta keserűen –, de mit ér a szépség, ha csak egy polgárlány vagyok? Még ha gazdag is. Ők… ők mást keresnek.

Az a nő… Fanny úgy érezte, hogy kortalan volt. Nem tudta megmondani, húsz vagy negyven. Az idő is megállt, amikor belépett. Nem tudhatta, hogy ő is csak egy szerepet játszott, s mielőtt belépett a terembe, egy sóhaj után felvette a páncélját és álarcát, amelyet a külvilág ismert.

Fanny nagy levegőt vett, előhúzott egy csipkezsebkendőt, gondosan megtörölte a szemét, megfeszítette arcizmait, és mosolyt erőltetett magára. A mosoly gyenge volt, mégis tartotta.

Ezután lassan végig simította arcát, ruhájának finom selymét, végül két kézzel kebleit formázta, mint egy harcra készülő színésznő a függöny előtt. Még egy pillanat – nem mintha teljesen összeszedte volna magát, de már nem volt idő és ok tovább rejtőzni.

Kilépett a félhomályból, és kissé tétován, bizonytalan kecsességgel elindult vissza a táncterembe. A csatát elvesztette, de a játszma még nem ért véget.

Ám odabent, a bálteremben már senki sem törődött vele. Minden szem a terem közepére szegeződött, ahol a Jégkirálynő uralta a figyelmet. Fanny megállt, megfeszítette állkapcsát, majd kényszeredett mosollyal sarkon fordult volna, hogy visszatérjen a szalonba — amikor nekiütközött egy fiatal férfinak, aki valamilyen egyenruhát viselt, amelyen egy apró, vörösszínű, pajzs formájú kitűző csillant meg, egy triszkelionnal a közepén.

Az idegen barátságosan, sőt kissé zavarodottan bocsánatot kért, udvariasan félreállt, majd sietve távozott a táncterem irányába.

Fanny döbbenten állt. Nem is a mozdulat, hanem a tekintet maradt meg benne: tiszta, meleg, figyelmes — nem rajongó, nem hódoló, csak egyszerűen… emberi. A fiatalember nem úgy nézett rá, mint a többiek – nem bámulta, nem kívánta, nem félt tőle. Csak látta. És ez furcsább volt, mint bármelyik tekintet eddig.

A lány szinte észre sem vette, de a szeme sarkában húzódó feszültség fellazult, a mellkasa már nem szorított úgy, mint pár perce. Mély levegőt vett, megemelte állát, s újra elindult a táncterem felé. Visszakapott valamit abból, amit korábban elveszített. Kereste ugyan a tekintetét a tömegben – de a fiatalember eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott.

Eközben a tánc is megkezdődött, s Susan ahogyan illik, a nagyapjával táncolt, a háziasszony az ünnepelttel, s ezután már nyugodt szívvel mondhatta, hogy háziasszonyi teendői miatt nem tud több táncot vállalni, etikettet sem sért, s ő sem jár rosszul – a nagyapja pedig kissé huncut, de fáradt tekintettel volt cinkosa ez ügyben.

A résztvevők figyelmét azonban egészen más kötötte le, nem az ünnepelt tánca.

Két idősödő főúr, Lord Ashcombe és egy admirális, a poharával a kezében figyelte Hedwig belépőjét.

– Nocsak – morogta az admirális a poharába. – Goodman még a Jégkirálynőt is előásta.

– Csendesebben! – sziszegte Ashcombe, észrevehetően feszülten. – Ne nézzen rá túl sokáig. Azt beszélik, a múlt héten a fiatal Cavendish párbajra hívta Northam kapitányt, mert az egy keringővel tovább merte nézni a hölgyet, mint illett volna.

– Őrültség. De mondja, Ashcombe, ön mindent tud … ez a nő honnan jött? Két éve felbukkant a semmiből, mint Shrewbury özvegye, és azóta az egész várost az ujja köré csavarta. A néhai báró egy igazi különc volt, évekig nem látta senki.

– Próbáltam utánajárni – ismerte el Ashcombe halkan. – Pénzt sem kímélve, de mintha a teljes múltját eltörölték volna. Nincs család, nincsenek igazi feljegyzések. Akárki is legyen, egyet tudok: intelligensebb  és veszélyesebb, mint a kormány fele.

A bálterem közepén eközben, a csillárok aranyló fényében egy fiatal nő táncolt magabiztos könnyedséggel. A szőke haja dús hullámokban, lágyan keretezve aranyló bőrét. Mozdulatai kecsesek és játékosak voltak, mintha minden lépésével a zene ritmusát festené meg a levegőben.

Ruhája merész és kihívó volt, ugyanakkor pazar eleganciával varrott. A mélyvörös selyem és szatén anyag simulékonyan követte testének vonalait, kiemelve nőies idomait. A felsőrész szív alakú dekoltázsa lágyan ölelte körbe telt kebleit, a finom csipke pedig kacéran díszítette a vállát és a kulcscsontját, épp csak sejtetve a bőre puhaságát. A kesztyű csipkeszegélye különösen kiemelte a ruhája sötétvörös árnyalatát, egyfajta édes kontrasztot teremtve. A tánc közben olykor kecsesen megemelte a szoknyája szélét, szándékosan is felfedve formás lábainak egy részét, mintha csak játszana az őt figyelők tekintetével.

Arcán mosoly bujkált, szemeiben pedig csillogott a játékos kihívás. Tudta, hogy majdnem minden szempár őt követi, és úgy tűnt élvezte a rá irányuló figyelmet. Ajkai dúsak és mélyvörösek voltak, mintha maguk is a ruhájából merítenék intenzív színüket.

Fanny szinte megbabonázva nézte s közben akaratlanul is kicsúszott a száján, hogy „Milyen gyönyörű!”, a mellette állók pedig csak csendesen helyeseltek.

A férfiak közül sokan lopva pillantottak felé, nem tudva ellenállni a látványának. A galéria félhomályából egy éppen most érkezett fiatal férfi is figyelte a jelenetet, s ha a ruhájából nem is, hiszen ő is frakkot viselt, a tartásából látszott, hogy ő nem idevalósi. Az ő tekintete azonban nemcsak a nőt követte – hanem talán a következményeket is.

A táncparkett legfényesebb jelensége most kétségkívül lady Hedwig, Shrewbury bárónője vagyis a Jégkirálynő volt. Az utóbbi másfél év társasági pletykarovatának kétségkívül a legfontosabb s leggyakrabban emlegetett alakja volt, akivel kapcsolatban több pletyka keletkezett, mint az összes többi szereplőről összesen, s nem úgy tűnt, hogy ne élvezné a figyelmet.

Lady Hedwig valamivel több, mint húszesztendős volt, s tengerkék, különlegesen hideg csillogású szemei szinte mindenkit megbabonáztak. Úgy nézett a kegyeiért esdeklő urakra, ahogyan a kígyó nézi az áldozatait.

– Igazi Emma Hamilton, de szőkében – súgta az egyik idősebb úr egyik társának, aki egykor még látta lord Nelson szerelmét.

– Csak itt nincs nápolyi követ – mosolygott vissza amaz.

Ezen az estélyen, a szokásoknak megfelelően, szinte minden ifjú férfiú azon versengett, hogy bekerüljön lady Hedwig táncrendjébe. Voltak olyanok, akiknek ez sikerült, de még többen voltak, akiknek ez nem sikerült. Ezek a hoppon maradt fiatalurak – grófok, hercegek, bárók vagy egyszerűen csak gazdag polgárfiúk – most sóvárgó szemmel nézték szerencsésebbnek hitt társaikat, s vágyakozva tekintettek lady Hedwigre, aki éppen a soros párjával táncolt.

Persze nem csak kivételes szépsége, hanem egyedülálló intelligenciája és páratlan szókimondása is nagyon imponált szinte mindenkinek.

Eljegyzések tucatjait bontották fel miatta, s a megszégyenített volt mennyasszonyok engesztelhetetlen gyűlölettel fordultak lady Hedwig felé, de ő ügyet sem vetett rájuk. Ugyanúgy élte tovább a világát, mint annak előtte.

A helyzet oly annyira elmérgesedett, hogy már a királynő is kihallgatásra rendelte lady Hedwiget, s ennek súlyát csak növeli az a tény, hogy az utóbbi években, a férje halála óta, az uralkodónő nagyon kevesekkel érintkezett személyesen, szinte teljesen visszavonultan élt.

Persze ennek a magánkihallgatásnak a királynő legnagyobb fia lehetett az igazi oka, aki szintén Hedwig bűvkörébe került, s az országnak nem igazán hiányzott volna egy válás, sőt egy jókora botrány sem, hiszen a trónörökös, Albert Edward herceg, alig pár éve vette feleségül Alexandra dán hercegnőt. A királynő egyébként is haragudott a fiára, mert felelősnek tartotta a férje haláláért, s mindenáron el akarta kerülni a trónörökös újabb botrányait, főként ismerve fia természetét.

Az udvari informátorok szerint a találkozó igen feszült légkörben telt, s bár Hedwig látszólag megadta a tiszteletet az uralkodónőnek, nem minden úgy alakult, ahogyan Viktória szerette volna. A királynő határozottan figyelmeztette a lányt a tetteinek a lehetséges következményeire, azonban (a jól értesültek szerint) a fiatal bárónő olyan diplomáciai és stratégiai bravúrt mutatott be a magánkihallgatás során, hogy (úgy tűnt) a királynőt is az ujjai köré csavarta, vagy talán volt még valami olyan titok, amit az informátorok sem tudtak.

A találkozó persze zárt ajtók mögött zajlott, a Buckingham-palota rideg, bordó szalonjában, de valahogyan így képzelték.

Lady Hedwig egyedül állt a díszes márványpadlón, tekintete egy pillanatra sem rebbent, miközben Viktória királynő – gyászruhában, botjára támaszkodva – lassan körbejárta őt, majd leült.

A terem levegője hűvös volt, mégis fojtogatóan sűrű. Amikor Hedwig várakozott, lassan és méltóságteljesen tette – egyetlen mozdulata sem volt alázatos. A királynő nem mozdult a karosszékéből, csak az ujjával dobolt halkan az aranyozott karfán.

– Asszonyom – szólalt meg végül. – Úgy hallom, ön túlságosan is… népszerű lett mostanában.

– Felség, a népszerűséget nem én keresem, csak nehéz olykor elkerülni – felelte a bárónő halkan, de szemében valami éles villanás rebbent.

Viktória királynő kissé félrebillentette a fejét, mintha jobban szemügyre akarná venni vendégét. De Hedwig nem sütötte le a szemét. Nem volt szokása.

A csend hosszúra nyúlt. A palota falain kívül, a lovak patkóinak visszhangja hallatszott.

– A fiam… lehet, hogy bolond – mondta végül a királynő. – De én nem vagyok az.

Újabb csend és várakozás következett, a bárónő egyenesen a királynőre nézve várta az „ítéletet”.

– Maga veszélyes, fiatalasszony – mondta végül a királynő halkan. – És a veszély, ha nem kontrollálják, rombol.

Hedwig mélyen meghajolt, de nem szólt, hanem várta a döntést.

– Tudja maga, mit jelent, ha egy trónörökös neve összefonódik a magáéval? – kérdezte Viktória, majd hosszan hallgatott. – A fiam már elég bajt hozott a fejemre. Magát többé nem fogom a közelébe engedni.

Egy pillanatra csend lett. A kandallóban sercegett a parázs.

Hedwig lassan felegyenesedett, nem mondták ugyan, hogy szólhat, mégis megtette.

– Felség, azt hiszem, téved – mondta végül. – Nem én megyek közel… hanem ők jönnek túl közel hozzám. Néha maguk nyitják meg az ajtót… vagy a szívüket. Vagy talán valami mást is, amiről nem beszélünk, pedig létezik.

A királynő arca megfeszült, s kissé összeráncolta a homlokát, de többet már nem szólt.

A kihallgatás ezzel véget ért.

A királynő csak egyszer biccentett. Hedwig távozott.

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Viktória sokáig nem szólalt meg. A teája már kihűlt, s talán a hite is, hogy a bárónő hatalmi szóval irányítható.

Eddig a találkozás elképzelt sokak által hitelesnek gondolt jelenete – ami biztos, hogy a királynő fejét csóválva távozott a teremből, s alig halhatóan suttogta: „akárcsak Caroline”.

Hogy pontosan mi hangzott el, azt természetesen a két félen kívül senki sem tudja, még John Brown sem lett beavatva, amely az utóbbi idők eseményeihez képest meglepetést keltett mindenkiben, hiszen ő volt a királynő talán első számú bizalmasa.

Csak annyi volt biztos, hogy a királynő a látogatás után aznap visszavonult lakosztályába, és egész este nem fogadott senkit. A trónörökös pedig – rejtélyes hirtelenséggel – eltűnt Lady Hedwig közeléből.

Az arisztokrácia feszült figyelemmel várt és várt, aztán … nem igazán történt semmi. Úgy tűnik, hogy a bárónőt az uralkodónő sem tudta jobb belátásra téríteni, s a nem túl hosszúra nyúlt kihallgatás után is tovább folytatta játékait, bár az is igaz, hogy amellett, hogy Albert Edward valahogy kikerült a bűvkörből, attól kezdve jóval kevesebb párbaj is volt – talán ez volt az egyezség, ki tudhatja?

Bárhogyan is volt, ez sokak szemében jelentősen megerősítette a bárónő helyzetét és még inkább megközelíthetetlenné tette azok számára, akiket nem igazán akart a közelébe látni. Lady Hedwig így építette tovább saját mítoszát és egyre többen kezdtek tőle félni. Eddig csak csodálták, most már féltek is. Mindez azonban (legalábbis így tűnt) nem igazán zavarta, sőt talán még élvezte is a helyzetet.

Ez persze azzal is járt, hogy a pletykák felerősödtek, egyre vadabbak, egyre hihetetlenebbek lettek – de persze mindenki csak szűk körben terjesztette őket, hiszen senki nem merte felvállalni nyilvánosan.

Talán jogosan féltek, ha még a királynő sem tudott a nőre hatni?

Lady Hedwig korábbi „áldozatainak” egyike volt egy már kissé őszülő halántékú úr is, aki az egyik szomszédjával társalgott csendesen, miközben a táncolókat nézte.

– Komolyan mondom, valóban mint egy Jégkirálynő – súgta a szomszédja.

– Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörű és ilyen veszélyes nőt, pedig elég sok dolgot átéltem már – mondta kissé kajánul a másik úr.

– Ugyan már Jack, azok a kis nőcskék nem számítanak!

– A királynő állítólag Caroline Lambhez hasonlította!

– Róla biztosan sokat hallott egykori miniszterelnökétől …

– Szinte megdermed az ember, ha csak ránéz.

– Úgy hallottam, hogy Ön már meglátogathatta az otthonában. Ez olyan kegy, amelyet sokan irigyelnek Öntől, sokan a fél karjukat is odaadnák egy ilyen látogatásért.

– Nos, nehéz ezt elmagyarázni, mert soha nem éreztem magam még olyan különösen, mint másnap reggel.

– Ezt nem igazán értem…

– Az a helyzet, hogy talán én magam sem, sőt már másnap sem értettem mi történt előző este … – kezdte a választ Jack kissé gondterhelten.

A beszélő némi szünetet tartott, hogy nagy lélegzetet vegyen a további magyarázat (esetleg a magyarázkodás vagy a mellébeszélés) előtt, bár látszott rajta, hogy nem igazán tud, vagy talán nem is akar mit mondani. Azt azonban nem vették észre, hogy a tánc közben néhány lopott pillantást vetett feléjük lady Hedwig, akinek a szája szegletében egy kis kaján mosoly is megjelent, mikor a Jack néven említett férfi zavarba jött.

Azt azonban még a Jégkirálynő sem vette észre, hogy a két férfit rajta kívül más is figyeli, illetve hallgatja is a szavaikat a függöny mellől. Nem más, mint Susan, a házigazda unokája, aki gyakran vetett lopott pillantásokat a bárónő felé is, mintha méregetné őt.

Ő először látta, bár már sokat hallott róla, de nem igazán tudott betelni a látvánnyal – igaz, a nő valóban lélegzetelállító volt, magabiztos és határozott. Nem irigykedett, csak nézte, és úgy érezte: valami benne is mozdulni kezdett. Halkan, észrevétlenül – de visszafordíthatatlanul. Ujjai beakadtak a függöny redőjébe, s azt vette észre, hogy már a szíve is más ütemet keres.

Egy idő múlva azonban már a bárónő sem volt vak erre a figyelemre, s kissé gúnyosan elmosolyodott az érdeklődés nyomán.

… folytatás a hétvégén …

Hogy tetszett a poszt?

Kattins a megfelelő csillagra!

Author: djp

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük