Pár nappal a párbaj után, 1866. november 2-a kora délutánján látogatók érkeztek Lord Goodman palotájába. Két komor tekintetű férfi kísért egy harmadikat, akiről szinte sütött az látszólagos elegancia és felsőbbrendűség, amelyet a viselkedése mellett a szóhasználata is mutatott.
Az idős lord a szalon ablakán keresztül látta, hogy a ház előtt várakozó hintón az uralkodói ház címere van, amelynek látványa minden brit állampolgárt mély tisztelettel, de némi feszültséggel tölt el, így néma és mély meghajlással fogadta látogatóit, de a bizonyos harmadik úr csak némi fejbiccentéssel köszöntötte, akárcsak társai.
– Lord Goodman? -kérdezte száraz, szenvtelen hangon.
– Igen, én vagyok uram – s kissé újra meghajolt vendége előtt.
– Őfelsége hivatalából hoztam egy levelet Önnek. Választ nem várnak. Jónapot!
S ezzel átadott egy királyi kispecséttel ellátott, összehajtogatott levelet és némi fejbiccentés után, a társaival együtt elhagyta a szalont.
Lord Goodman kissé megilletődve és meglepve forgatta a kezében a levelet, aztán a dolgozószobájába sietett, ahol leült a dolgozóasztalához, majd nagyot sóhajtva megtörte a pecsétet a levélen.
A feladó a ‘Her Majesty’s Office of Internal Affairs’ volt, vagyis Őfelsége Belső Ügyekért Felelős Hivatala, amely a The Privy Council Office egyik háttérintézménye volt és a Birodalom legkényesebb ügyeivel foglalkozott.
A lord eddig is kíváncsi volt a levél tartalmára, de ezek után még inkább azzá vált, így bele is kezdett az olvasásába.
A levél a következőket tartalmazta:
„Őfelsége Belső Ügyekért Felelős Hivatala
London, 1866. november 2.
Tisztelt Lord Goodman!
Ezúton értesítjük, hogy hivatalunkhoz névtelen beadvány érkezett, melyben egy állítólagos szemtanú sérelmezi a közelmúltban egy Hampstead Heath környezetében lezajlott ‘fegyveres összetűzést’, mely állítólag két, előkelő származású úr között történt, formálisan nem bejelentett keretek között, amelyről az információink szerint Önnek tudomása volt.
Mivel a levél nem tartalmaz elegendő konkrétumokat a pontos helyszínről, időpontról vagy tanúk személyéről, így az eljárás hivatalos megindítására ‘jogi szempontból nincs lehetőség’. Mindazonáltal kötelességünknek tartjuk figyelmeztetni, hogy amennyiben a sajtó vagy a szélesebb társadalmi közeg tudomására jutna egy efféle incidens, az nem szolgálná a nyugalom fenntartását – sem a hivatalunk, sem más érintett intézmények vagy személyek szempontjából sem.
Különösen tekintettel vagyunk azokra a régi, de máig érzékeny ügyekre, melyek egyes személyek múltbéli érintettségére utalnak, és amelyek részünkről a maguk idejében, kellő diplomáciai megoldásokkal kerültek kezelésre.
Hivatalunk tehát jelenleg nem lát indokoltnak további vizsgálódást, de bizalommal élünk azon reményünknek, hogy az Ön bölcs és előrelátó belátása segíti a társadalmi rend zavartalanságát.
Kiváló tisztelettel:
Sir Edward C. Marston
kormánymegbízott
Belső Ügyek Hivatala
Whitehall, London”
Ennyi volt a levél, amelyből látszólag nem sok minden derült ki, hiszen a Hivatal nem látta szükségesnek az eljárás megindítását, azonban figyelmeztette az idős lordot, hogy ez a közeljövőben megváltozhat, amennyiben az ügy szélesebb nyilvánosságot kap, amelyre azért minden esély megvan, hiszen elég sokan tanúi voltak az estélyen az összecsapásnak, valamint az eltelt néhány napban is sokan hallottak róla kisebb-nagyobb hazugságokkal terhelt pletykákat.
A lord szúrós, mondhatni sötét tekintettel nézett maga elé, s elgondolkodva engedte le a kezeit a levéllel. Úgy tűnt, hogy számára sokkal nagyobb súlya volt a levélnek, mint ahogyan egy kívülálló láthatta volna a szövegből.
Talán azért, mert ő azokat a dolgokat is látta maga előtt, amelyek nem voltak leírva, ahogyan fogalmaztak „tekintettel vagyunk azokra a régi, de máig érzékeny ügyekre”, de amelyek még mindig komoly sebeket okoztak a számára.
Úgy tűnt egy pillanatra elmerengett a múltja árnyain, majd két kövér könnycsepp gördült le az arcán, miközben újra és újra a levélre tekintett. Ezek után egy percig sem volt kétséges, hogy mélyen megérintették a levélben le nem írt dolgok, amelyek súlyos terhet jelenthettek a számára az elmúlt időszakban.
Egy pillanatra felderengett előtte egy ágyon fekvő nő képe, aki egy csecsemőt szorított magához, miközben a nő mellett egy Robert Sydney-hez megszólalásig hasonlító férfi ült. Néhány pillanattal később egy másik kép villant fel előtte, amely azonban sokkal sötétebb és komorabb volt.
A lord az emlékek súlyától elnehezülve lassan kihúzta az íróasztal alsó fiókját, amelyből egy személyes naplót vett elő, majd kinyitotta és néhány pillanatnyi lapozás után megállapodott egy sűrűn teleírt oldalnál, amelyet a szemeivel átfutott, majd a napló végére lapozott, ahol egy rézkarcon az a kép volt látható, amely az imént megjelent a lelki szemei előtt.
A képen egy fiatal indiai nő feküdt egy ágyon, kezében egy csecsemővel, az ágy mellett pedig ott ült egy férfi, aki megszólalásig hasonlított Robertra, de talán néhány évvel idősebb volt, bár a rézkarc esetleg idősítette a vonásait.
Míg csendesen elmerengett, halk kopogás hallatszott, amelyre válaszolva Susan jelent meg, aki azonnal észrevette a nagyapja hangulatváltozását.
– Mi a baj? – kérdezte, de az idős lord csak bizonytalanul megrázta a fejét.
– Semmi – felelte bizonytalanul.
– Ez micsoda – kérdezte a képre mutatva aztán hirtelen elpirult – elnézést … illetlen voltam.
– Nem Susan, csak kíváncsi – felelte elgondolkodva lord Goodman, aztán jelentőségteljesen a lányra nézett, majd a kezében lévő képre – szerintem ideje erről beszélnünk.
Susan leült egy székre és várakozással nézett a nagyapjára.
A nagyapja átadta neki a rézkarcot, amelyet a lány őszinte kíváncsisággal nézett meg, majd egy pillanat alatt ijedtség futott át a bájos arcán.
– Robertnek felesége és gyermeke van? – kérdezte elcsukló hangon és kissé megriadva, hiszen a nagyapja pár napja azt mondta nincs családja.
– Nem Susan.
– De hiszen itt ül mellettük.
– Az a férfi Robert édesapja, az én régi harcostársam, akivel oly sok harcot vívtunk meg.
– S a hölgy, ezek szerint a „nem megfelelő fajta” feleség? – kérdezte a lány kissé megnyugodva, de kihangsúlyozva a jelzőt.
– Igen, ő az édesanyja, a kisgyermek pedig nem más, mint Robert.
Susan ellágyulva nézte a képet, majd megkérdezte:
– S hol van most az édesanyja?
– Nos, lehet, hogy éppen ott, ahol a Te édesanyád – bár ő hindu volt, nem keresztény, igaz talán átkeresztelkedett Robert apja miatt.
– Most már értem miért érintette fájdalmasan Newman gúnyolódása az estélyen – gondolkodott hangosan Susan.
– Robert alig volt néhány napos, amikor ez a kép készült, majd pár hét múlva az édesanyja elhunyt egy szülést követő komplikációban.
Néma csönd ült a dolgozószobára, ahol a lány és az idős férfi is azt a képet nézte, amely volt akinek az első, másnak az utolsó ábrázolása volt.
– Kérdezhetek még … tudom nem illik.
– Ugyan már Susan, itt egymás között vagyunk, másrészt lassan felnőtt nő lesz belőled, s nem baj ha tudod, hogy az élet nem mindig könnyű … bár ezt Te nélkülem is megtapasztaltad, éppen miattam, amelyet azóta sem tudok elfeledni …
A lány hirtelen felállt és az idős lord háta mögé állt, majd szorosan magához ölelte.
– Igen, ezt már elmondtad, én pedig azt mondtam, hogy mindenki követ el hibákat … s azóta tudom, hogy minden erőddel igyekszel jóvá tenni.
– Sajnos nem mindent lehet … De mit szerettél volna kérdezni?
– Miért van nálad ez a kép?
– Mert Robert apja a halála előtt rám bízta, talán emléknek, talán mementónak, talán valami másnak – azóta őrzöm itt.
– Azt mondtad kérdezhetek…
– Igen, ezt mondtam.
– Mi történt Robert apjával?
A lord nagyot sóhajtott és kinézett az ablakon, szinte kerülte a lány tekintetét, aki nem tudta mire vélni a viselkedését, s közben szeme egy pillanatra az asztalon lévő, félig Összehajtott levélre tévedt.
A levél után nyúlt, majd visszakapta a kezét – a címzett a nagyapja volt, ezt világosan látta a papíron. Az idős lord észrevette a bizonytalanságát, s maga nyúlt a levélért, amelyet a lány kezébe adott.
– Elolvashatod – mondta, s abban bízott, hogy ez a levél, talán majd elvonja Susan figyelmét a másik témáról, amelyről nem nagyon akart beszélni.
Susan szeme először a levél aljára tévedt, s látta a királyi kispecsétet. Hirtelen nagyon különlegesnek érezte magát – a nagyapja megengedi, hogy egy hivatalos levelet elolvasson, amely ráadásul a királyi udvarból érkezett – talán valóban kezdi felnőttnek tekinteni az idős lord. Bár erre utalt az előző néhány mondat is.
Gyorsan átfutotta a levelet, de túl sokat nem értett belőle, csak annyit, hogy a nagyapjának akár baja is lehet a párbajból, bár egyelőre közvetlen veszély talán még nincs.
Okos lány volt, s azonnal megakadt a szeme a „Különösen tekintettel vagyunk azokra a régi, de máig érzékeny ügyekre, melyek egyes személyek múltbéli érintettségére utalnak, és amelyek részünkről a maguk idejében, kellő diplomáciai megoldásokkal kerültek kezelésre.” bekezdésen, amely eléggé rejtélyes volt ahhoz, hogy felkeltse a figyelmét, de amely nem túl sokat árult el. Susan azonban azonnal összekötötte a levelet és a rézkarcot.
Valamilyen közüknek kellett lenniük egymáshoz, ha a nagyapja éppen most vette elő ezt a képet, amelyet ő még sohasem látott, s amely, úgy tűnik, komoly hatással van rá. Lelki értelemben mindenképpen.
– Nem akarlak faggatni, ha ez nehéz neked … Ne haragudj, hogy tapintatlan voltam.
Az idős lord a fejét rázta, majd ránézett a lányra:
– Adj egy kis időt nekem … menj, igyál meg egy teát, aztán majd gyere vissza és essünk túl rajta.
Susan a szalonba ment, s valóban kért egy teát, majd a teát kortyolgatva hirtelen a szobájába szaladt, s elővette a naplóját, amelybe egy újabb bejegyzést tett.
„1866. november 2.
Ma valami megváltozott … nagyon megváltozott.
Nem tudom pontosan mi, de… mintha egy másik világba léptem volna át.
A nagyapa… mintha másképp nézett volna rám.
Nem úgy, mint egy kislányra, hanem úgy, mint valakire, akinek már joga van kérdezni – és joga van tudni is, mint egy felnőtt nőnek.
Mutatott egy rézkarcot… s én először megijedtem. Azt hittem, Robert titka végleg elszakít tőle, hogy felesége és gyereke van.
De nem a felesége volt a képen. Hanem az édesanyja, aki hamar meghalt. És én… könnyeket éreztem a szememben, pedig nem ismertem őt.
A nagyapám keze remegett, amikor a képet elővette … vajon mi történhetett, ami ilyen mélyen érintette?
És amikor elém tette a levelet, amelyen a királyi pecsét volt, úgy éreztem, mintha hirtelen valóban felnőtt lettem volna.
Nem értettem meg mindent, de azt igen, hogy most már másként bízik bennem.
Robert…? Most már biztos vagyok benne, hogy nemcsak nagyon jóképű – hanem nagyon érzelmes is. És talán törékeny is.
Vajon tudja, hogy én mi mindent tudok? Vajon szeretné, hogy tudjam? Megmondjam neki, hogy mi mindent tudok róla?
A nagyapa azt mondta többet is elmond róla, csak kicsit hagyjam pihenni … ó, mi mindent fogok még megtudni?
S.E.G.”
