(egy fikciós, folytatásos regény a viktoriánus korból)
Esteledett.
A liget fáinak lombján keresztül már csak az utolsó aranyló napfény szűrődött át. A levegő megült, s benne ott vibrált valami kimondatlan, fojtott feszültség – mint a vihar előtti csend, amit az ember inkább a zsigereiben érez, mintsem a fülével hall.
A távolból harangszó zendült.
Egy.
Kettő.
Három.
Négy.
Öt.
Itt az idő.
A szelíd lankák között nyolc férfi gyűlt össze. A pillanat szinte súlytalanul mozdult velük együtt: Robert Sydney és két segédje a tisztás egyik végén, William Newman és kísérete a másikon. A kettő között, kissé félrehúzódva, ott állt Lord Goodman, meglepetésre nem merev katonasággal, hanem belső feszültséggel telve. Mellette egy orvos, szűkszavú, sápadt férfi, kezében bőrtáskával – a tisztás egyetlen olyan jelenlévője, aki egyáltalán nem akarta, hogy szükség legyen rá.
A formalitások gyorsan lezajlottak. A békítési kísérlet – protokollszerű, üres gesztus volt csupán. A két férfi nem is tekintett egymásra. A szabály szerint a sértett tüzel elsőként – ez Robert jogát jelentette volna. Mégis, amikor Lord Goodman rákérdezett, az ifjú lord nyugodt hangon csak ennyit felelt:
– Átengedem a jogot. Hadd kezdje ő.
Ez a gesztus meglepte a körülállókat – de leginkább Newmant, aki szinte megdermedt ennek hallatán. A katonai iskolában évfolyamelső volt lövészetben, igaz, puskával. Azt persze nem tudhatta, hogy lord Sydney az élet iskolájában volt évfolyamelső – a sivatag és a dzsungel veszélyei között.
A levegő sűrű volt, mint az álom és a füst keveréke. A madarak már nem csicseregtek – mintha az erdő maga is visszatartotta volna a lélegzetét. A föld halk roppanással adta tovább a lépteket, minden mozdulat jelentést kapott. Robert Sydney végignézett a túlsó oldalon álló férfin. Nem volt benne harag – csak valami mély, nyomasztó csend. Olyan csend, amely egy fájdalmas élet súlyát hordozza.
Egyik segédje, egy egyenruhás fiatalember, egyetlen szó nélkül nyújtotta át a pisztolyt. Robert ujjai nem remegtek. Nem csak egy fegyvert tartott a kezében – hanem egy döntést is.
Nem a bosszú vezette, de nem is az igazság. Csak a vágy, hogy végre csend lehessen, akármi is jön ezután.
Aztán Newman felemelte a pisztolyát. Most nem volt részeg, már nem. De belül még mindig zúgott valami – szégyen, dac, zavar, valami, ami úgy feszült benne, mint egy rosszul kifeszített íj. Jó lövő volt, a katonaságnál díjakat is nyert, ezért is okozott némi felzúdulást, hogy Robert átengedte az első lövést. De nem úgy tűnt, hogy Robert ezt megbánta volna, Newman pedig hosszan célzott, aztán kattant a ravasz.
A pisztoly csattanása élesen hasított végig a ligeten, mintha kettészelte volna az alkonyatot. A golyó Sydney válla mellett suhant el – túl közel, ahhoz képest, hogy valaki csak megfélemlíteni akart volna, ez egy pontatlan lövés volt, de Robert volt a célpont.
A lövés zajára néhány madár felrebbent a távolban.
Robert lehunyta egy pillanatra a szemét, és csak ezután emelte fel a saját fegyverét. A tekintete nem Williamre szegeződött – hanem valami belső pontra.
Robert nem mozdult. Hideg, megfontolt mozdulattal tartotta célra a saját fegyverét. Az ujjai nem remegtek, de a célpont nem Newman szíve volt – hanem a pisztolya.
Amikor elsült a fegyver, Robert nem dühből vagy félelemből, hanem tökéletes összeszedettségből cselekedett.
A pisztoly kiesett Newman kezéből, a cső eldeformálódott, a férfi szeme elkerekedett – de nem a fájdalom, hanem a felismerés miatt: elveszített valamit, amit már sosem kap vissza.
A csend most nem csak a fák között ült meg – hanem az emberek között is. Az orvos ösztönszerűleg megmozdult ugyan, de nem lépett előre, mert nem kellett, s ennek most kifejezetten örült.
A lövés dörrenése után néhány másodpercig csak a vak csend uralkodott. Newman fegyvere füstölve esett ki a kezéből, a cső elferdült és teljesen használhatatlanná vált. A párbaj eldőlt – vér nélkül, de annál több érzelemmel.
Robert elindult, de nem a győztesek mozdulatával. A lépései lassúak voltak, mintha évszázadok súlyát hordozná, minden egyes lépésben ott volt valami, amitől nehézzé vált a teste – talán az, hogy ő sem tudta pontosan, ki ellen is harcolt most valójában.
Lady Hedwig… ez a név, ott lüktetett a halántékában, nem szavakban, hanem érintésekben, tekintetekben, mondatokban, amelyeket soha nem mondtak ki.
A legsötétebb dolgok nem a golyókban vannak – hanem azokban a szavakban, amiket visszatartunk, s ezt most ő is érezte.
Lord Goodman fellélegzett.
– A párbaj szabályosan lezajlott. Nincs sérülés, az ügy lezárva – jelentette ki, nyomatékot adva minden egyes szónak, mintha magát is győzködné, s közben egy másik gondolat is átsuhant az elméjén, „Szerencsére nincs sérülés, a rendőrség remélhetőleg elnéző lesz.”
Robert Sydney némán bólintott, és ahogy hátat fordított a tisztásnak, úgy tűnt, mintha tíz évet öregedett volna azon a néhány percen belül. Nem a golyópárbaj fárasztotta el – hanem a belső harc.
Valójában nem Newman volt az ellenfele, csak a felületes szemlélődő láthatta így. Az igazi küzdelem ott zajlott, ahol senki sem látta: a mellkasában, a fejében és a gondolatai között. Lady Hedwig neve ugyan nem hangzott el – de Robert minden mozdulatában ott volt. A düh, a zavartság, a visszafojtott vágy.
Hogyan lehet valaki ennyire gyönyörű – és ennyire kegyetlen?
Miért érzi mégis, hogy utána fordulna, ha most elindulna?
Ez a nő úgy vonzotta, mint a mélység a bámészkodót, mint az égbolt a vándort, aki nem tudja, hová tart – csak azt, hogy nem tud máshol lenni.
És ez megrémítette.
A legvadabb grizzly sem kavarta fel ennyire. A leghidegebb orosz télben sem fázott úgy, mint most belül.
– Holnap hajnalban indulunk – mondta halkan segédeinek. – Visszatérünk a szigetre.
William Newman csendben állt, tekintetét a földre szegezve. Az igazi megaláztatás nem a pisztoly elvesztése volt – hanem a tegnapi éjszaka, az a mai csak a ráadás. Már most visszariadt a gondolattól, hogy ismét szembe kell néznie mindazokkal, akik látták. Részeg volt, nevetséges, agresszív. A társaság egyik céltáblája. És mindezt miért?
Mert egy nő úgy bánt vele, mint egy használt kesztyűvel? S ő még mindig nem hitte el?
Szerette Hedwiget. Legalábbis azt hitte, de most már nem volt benne teljesen biztos. Azt azonban tudta, hogy elveszítette önmagát miatta – s talán ezt soha nem bocsátja meg neki, ahogyan önmagának sem.
Lady Hedwig messziről figyelte az eseményeket. Bár Annt bízta meg ezzel, végül ő maga is idejött, igaz titokban, mert nem bírt otthon maradni. Kecses alakja sötét selyemkendőbe burkolva, dísztelen, komor ruhában állt az egyik magas fűzfa árnyékában, mint egy tragikusan megkomponált jelenet központi szobra. Arcán mozdulatlan álarc – belül azonban vihar tombolt.
„Mi volt ez?” – kérdezte magától. – „Egyetlen karcolás nélkül vége?”
Az előző éjszaka… arra sem emlékezett teljesen, mi volt a célja. Azt tudta, hogy dühös volt. Hogy összezavarodott. Hogy látni akarta Robert arcát – dühösen, elhagyatottan, megrendülten, megszégyenülten. És mégis…
„Miért tettem? Miért nem tudtam megállni? Miért romboltam szét az egész szalont, mint egy hisztérikus gyerek?”
A válasz nem volt kellemes. Mert fájt. Robert elutasítása … az, hogy valaki nem kér belőle … olyan volt, mint egy éles penge a szívében. Minden, amit évek hosszú munkája alatt felépített, kártyavárként dőlt össze – s mindez egyetlen férfi miatt?
Most pedig ott állt – és újra nem győzött. Robert sétált el méltósággal, nem pedig ő. Ő volt az, aki összeomlott, csak épp szerencsére senki sem látta, nem volt tanúja az éjszaka tombolásának. De ettől a tény, még tény, s a tükrök meg a cselédek tanúi voltak, akik nem mernek ránézni azóta sem.
Kissé megvetette magát – és ettől még inkább gyűlölte azt a férfit, aki már nincs a markában … mert be kellett vallania … nincs a markában … s talán sohasem volt.
Igazán gyűlölte őt … vagy tán szerette?
Ez az utóbbi gondolat – hogy a gyűlölet és a szeretet egészen közel vannak egymáshoz – kissé meg is rettentette. Jól tudta: ha most gyűlöli, az azt jelenti, hogy előbb-utóbb talán … szeretni is fogja.
És az lesz majd igazán veszélyes.
Nem, nemcsak őrá nézve.
Hanem arra, amit eddig felépített.
Most nem maradt semmi – csak a parfümje a kabátja gallérján.
És egy gondolat, amit nem mert kimondani.
Susan szinte szó szerint ugrált örömében, amikor meghallotta, hogy senki sem sebesült meg.
– Tényleg semmi baja? – kérdezte már tizenegyedszerre a nagyapjától.
– Semmi, kislányom. Az ég kegyelméből.
– Ó, hála neki!
Az idős lord csendben figyelte a ragyogó tekintetét. Már szinte el is felejtette, milyen Susan nevetése. Most újra látta – az élet visszakúszott a lány szemébe. És ott volt benne valami több is: remény és várakozás. Egy kimondatlan érzés, ami talán először virágzott ki benne tudatosan. Ott volt egy kislány nevetése és egy nő aggódása egyszerre. Lord Goodman nagyot sóhajtott, s csak annyit mondott magában: „Ne rohanj ennyire Susan, légy türelmes”
A lenyugvó nap utolsó sugarai még élesen világították meg a falakat. London egyik külvárosában egy apró szobában egy vörösesbarna hajú nő öltözködött, miközben egy férfi még az ágyon heverészett.
– Készülj, lassan indulnunk kell.
– Maradj még kicsit Mary.
– Tudod, hogy mindjárt lejár az időnk!
– Adok még pár pennyt a fogadósnak és maradhatunk.
– Nem lehet, mennem kell – de jövő héten újra eljövök.
– Hetente csak egyszer tudsz elszakadni?
– Igen, de ezt már sokszor elmondtam neked.
– Nem lehetne gyakrabban?
– Te is tudod, hogy nem. Ezt az első percben tisztáztuk, miért változott volna azóta a helyzet?
– Azóta már sok idő eltelt.
– És?
– Csakúgy mondom. A kisasszony már lassan felnő …
– Éppen ezért van rám szüksége most még inkább.
– Maradj még, bújj ide hozzám – húzta vissza gyengéden és játékosan a férfi az ágyra, de a nő csak egy csókot lehelt az ajkaira, megsimogatta az arcát és máris kipördült a szobából.
Úgy érezte, harmincéves korára lassan helyére került az élete. Ez a férfi talán valóban szereti, s nem csak a testét akarja, nem úgy sok másik korábban … de ez maradjon is így.
Jó hosszú séta várt rá, de nem bánta a kellemes őszi időben. Ez éppen arra volt jó, hogy számos dolgot végig gondoljon, s adott esetekben döntéseket is hozzon. Miközben a kilométereket rótta, az útja a Hampstead Heath közelében vezetett. Már kezdett erősen szürkülleni, amikor egy kisebb csoportosulásra lett figyelmes, de ügyet sem vetett rájuk. Hamarosan azonban egy lövés dördült, majd kisvártatva még egy.
– Újabb párbaj – mondta csakúgy magának – talán megint az a szőke hölgy volt a kiváltója?
Úgy tűnik ő is ismerte a legújabb pletykákat.
Választ ugyan nem kapott, bár nem is várt, hiszen kitől is kapott volna, de a figyelmét azonban mégis felkeltette valami.
A fák között egy női alakra lett figyelmes, aki rejtőzködve próbálta a párbaj eseményeit kifürkészni. Próbálta a szemét kicsit mereszteni, talán egy fiatal, szőke nő vagy lány lehetett – mintha szobalányruhában lett volna, de a sötétkék vagy talán fekete kapucnis köpeny elég jól eltakarta a kíváncsi szemek elől, főként ilyen szürkületben.
Mary elgondolkodva ment tovább, s már elég sötét volt, amikor elérkezett a palotába, ahol dolgozott. A házban csend volt, így Mary fáradtan, de talán elégedetten a szobája felé vette az irányt, ahol jóleső érzéssel nyújtózkodott el az ágyán.
Ez a pár négyzetméter valóban az ő birodalma volt, s nem kellett senkivel osztoznia rajta.
Elmerengett, hogy mi történhetett itt a mai napon, aztán arra jutott, hogy legkésőbb holnap úgyis megtudja, s a merengés közben elnyomta az álom.
folytatás a következő hétvégén…
