(egy fikciós, folytatásos regény a viktoriánus korból)
A lordot ekkor már teljesen elbűvölte partnere szépsége, s mindent elfeledve mámorosan táncolt vele. A zene lassan elhalkult, már az utolsó taktusok szálltak az éterben amikor lady Hedwig kacéran partnere szemébe nézett és kissé pukedlizve megszólalt.
– Köszönöm mylord. A táncnak vége.
Hangja a legédesebb csengettyűre emlékeztette a híres utazót, aki észre sem véve a zene elhalkulását, tovább akart táncolni. Nem akarta elhinni, hogy ilyen gyorsan véget ért a tánc ezzel a királynői szépségű lánnyal. Továbbra is görcsösen fogta a nő kezét, aki gúnyosan figyelmeztette.
– Most már éppen ideje lenne, hogy elbúcsúzzunk, pár perc múlva kezdődik a következő tánc – nézett jelentőségteljesen csuklóra erősített kis kártyára lady Hedwig.
– Szeretném, ha a következő táncot is nekem adná!
– Nem valószínű, hogy Mr. Newman örülne neki – mutatott lady Hedwig a közeledő középmagas, nyurga fiatalemberre. – Ugyanis a következő táncot Mr. Newmannak ígértem.
Robert Sydney átható pillantással tekintett William Newmanre, aki gőgösen nézett rá vissza. Ezen gőgös pillantás mellett a közeledő (Sydneyhez hasonló korú) Newman a lehető legtökéletesebb az átlagot képviselte megjelenésével.
De csak azzal.
Newman a Bank of England egyik magas rangú tisztviselőjének egyetlen fiaként, jelentős anyagi forrásokkal rendelkező világfiként volt ismert a londoni körökben. Ő és lord Sydney nem ismerték egymást, eddig még sohasem találkoztak, bár Newman már hallott a lordról.
– Mr. Newman, majd lesz szíves és vár egy táncot – felelte Robert Sydney.
– A táncrendem nem igazán lenne hálás ezért, mylord – mondta gúnyolódva lady Hedwig, miközben látszólag ijedten nézett a kis kártyájára, de a szeme sarkából persze, akkor is figyelte az eseményeket.
Jól látta, hogy újabb babérokat arathat pillanatokon belül. Robert Sydney odalépett William Newman elé és megszólította.
– Uram, lesz szíves a táncát átengedni a részemre.
– Legnagyobb sajnálatomra nem tehetem uram. A következő tánc a hölgy jóvoltából engem illett, és én szeretném azt a jogomat érvényesíteni.
Robert Sydney kissé előrehajolt és átható tekintettel nézett ellenfele szemébe.
– Ez az utolsó szava uram? – kérdezte.
– Igen.
Robert Sydney-t egy pillanatra cserbenhagyta az angolokra oly jellemző sztoicizmusa, keze ökölbe szorult és fojtott hangon így szólalt meg.
– Nos akkor… – kezdte gyorsan, aztán elhallgatott, mert rájött, hogy mekkora butaságot akart tenni.
– Tehát? – kérdezte gúnyos hangon Newman.
– Parancsoljon uram, a tánc az öné – mutatott Sydney a kezével lady Hedwigre.
Lady Hedwig nem is titkolta bosszúságát, az összecsapás elmaradása miatt. Bosszúsan karolt bele Newmanba, s otthagyta lord Sydney-t.
Lord Sydney néhány pillanatig némán állt és figyelte „álmai bárónőjét” amint látszólag nagy lelkesedéssel beszélget Newmannal, s közben csábos pillantásokat vet felé. Néhány másodpercre behunyta a szemét, majd körülnézett, aztán kissé fellélegzett.
Úgy látta senki (legalábbis senki, aki fontos volt a számára) nem vette észre ezt a kis közjátékot, amely annyira idegen volt a természetétől. Pedig volt valaki, aki nagyon is jól látta az eseményeket. Néhány méterre tőle, a fal mellett állt lord Goodman unokája, Susan Elisabeth Goodman.
Susan tizenhétéves forma, középmagas, karcsú lány volt. Gesztenyebarna haja sűrű fürtökben omlott a vállára.
Kissé hosszúkás, de szabályos vonású arcából két smaragdzölden sugárzó szempár nézett a világba. Olyan szemek voltak ezek, amelyek nemcsak néztek – hanem keresni is mertek. Tekintete kissé szomorkás, de érdeklődő tekintet volt, amely állandóan körbe pásztázta környezetét, mintha arra gondolna, hogyan is került ide.
Mosolya ritka vendég volt az arcán; nevetni alig hallották valaha, mivel keveset és csendesen beszélt, a nevetés pedig eléggé távolt állt tőle. Mint ahogyan az egész bálozás se nagyon tetszett neki. Gyönyörű estélyi ruháját kényelmetlennek érezte, s legszívesebben megszabadult volna tőle, felcserélte volna egy kényelmes, de egyszerű ruhára.
Nem akadt emberfia, aki még önszántából táncolni látta volna az estélyeken. Az íratlan és írott szabályoknak megfelelő táncokon természetesen kénytelen volt ő is átesni, de csak a nagyapja kedvéért, mert nem szerette volna megsérteni. Ezek után azonban félrehúzódott a terem valamelyik félreeső sarkába és általában egykedvűen figyelte a többieket, amint önfeledten táncolnak. Ekkor volt fültanúja a két idősebb úr beszélgetésének is, amelyből néhány gondolat szöget ütött a fejébe, bár még nem egészen értette őket.
Az ő figyelmét sem kerülhette el a sokak által (sőt ő általa is) megcsodált lady Hedwig, de még jobban feltűnt neki Robert Sydney. Talán ő maga sem vette észre, de önkéntelenül őket figyelte szinte egész este. Ő volt az első férfi, aki felkeltette az érdeklődését. Végre szemtől-szembe láthatta a híres utazót, akiről nagyapja már annyit mesélt neki, s akit az elbeszélések alapján sokkal idősebbek képzelt.
Sokszor percekig le sem tudta venni róla a szemét.
Bájos arcán mérhetetlen szomorúság tükröződött, amikor látta, hogy Robert Sydney lady Hedwiggel táncol. Nagyon jól látta a két férfi között zajló eseményeket és megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy az összetűzés elmaradt.
Miközben a zenekar újabb keringőbe kezdett, Susan éppen az egyik oszlop takarásában állt, amikor valaki könnyedén megérintette a könyökét.
– Susan! Milyen kedves kis zugot találtál magadnak – csilingelt egy ismerős, kissé túl magas hang. Fanny volt az, aki túltette magát az iménti csalódásán, s kissé rendbe hozta magát egy toalettszobában, sőt már táncolt is párat. A haja most kissé túl tökéletesen volt feltűzve, ruhájának szabása pedig pontosan annyival volt merészebb a megszokottnál, hogy még ne legyen botrányos – de ne lehessen nem észrevenni.
– Örülök, hogy itt vagy – mosolygott Susan őszintén. Valóban örült, hiszen nem volt biztos benne, hogy Fanny családja elfogadja a meghívást.
– Hát persze, hogy itt vagyok – válaszolta Fanny egy kis nevetéssel. – Az év egyik legfontosabb estélye, legalábbis nekem, és te vagy a házigazda unokája. Nekem pedig kötelességem … nos, vigyázni rád.
Susan elmosolyodott. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy Fanny valóban védelmez vagy inkább kioktat.
– Tudtam, hogy ide menekülsz – mondta Fanny. – Te sosem bírtad ezt a sok csillogást … hacsak nem messziről nézhetted.
– Jó, hogy itt vagy – mondta Susan. – Nem is tudtam biztosan, hogy eljössz.
– Hát persze, hogy eljöttem – mondta Fanny, kicsit túl gyorsan. – De most csak pár napig vagyok Londonban, aztán vissza kell mennem vidékre. A kastélyba.
– Pihenni – tette hozzá hirtelen, és a szemében megcsillant valami pajkos bizonytalanság.
– Sajnos Madeleine néni nem tudott eljönni, pedig nagyon vártam.
– Ő mindig csak utazgat és sosem pihen, bár én is sokat utazom – válaszolta nevetve Fanny.
– De te most pihenni fogsz, nem?
– Bevallom, alig pihenek. Mostanában … hm. Történnek velem dolgok. Komoly dolgok. De erről majd … inkább később. Az estély nem alkalmas rá.
Susan kérdőn nézett rá, de Fanny már hátrébb lépett, mintha megelőzte volna a faggatózást.
– Ne nézz így. Mértéktartó vagyok, természetesen – suttogta. – De azért … tudod … Egy nőnek néha engednie kell, hogy megtörténjenek a dolgok.
Susan nem szólt semmit, csak továbbra is kérdően nézett rá.
– Nem? – kérdezte hirtelen Fanny, de választ nem várt.
Aztán egy pillanatra elhallgatott, és Susanre nézett, kissé oldalról, ahogy a nővérek szoktak az öccsükre.
– És te? Te talán csak nézed ezt a sok férfit? Vagy már … van valaki?
Susan kissé elpirult, s elkapta a tekintetét.
Fanny halkan felnevetett.
– Jaj, ne … ha lenne is, te akkor is az utolsó lennél, aki elismeri. De majd elmondod. Egyszer. És ha megmondod, hogy ki az, én megmondom, hogy szerintem ér-e annyit. Megállapodtunk?
Susan nem válaszolt. De elmosolyodott, s aprót biccentett.
Fanny rákacsintott.
Aztán, mint akinek már máshol is dolga van, elillant – a fény felé, ahol a hangosabbak táncoltak, és ahol az éppen megüresedett táncrend-sorok csak őrá vártak.
Ahogyan eltűnt a táncolók között, Susan azt érezte, hogy egyre távolabb kerül tőle. Ő volt Londonban a legjobb barátnője, de igazán soha nem állt nagyon közel hozzá ő sem. Sok dologban hasonlóak voltak – legalábbis korábban, de amióta Fanny „nő” lett, azóta egyre távolodnak, s egyre üresebbé vált a kapcsolatuk. Bár korábban mintának tartotta a viselkedését (hisz Fanny idősebb volt másfél évvel), ez már egyre kevésbé volt elmondható. Mindezek mellett nagyon kedvelte, s ki tudja, talán majd egyszer újra közelebb kerülnek egymáshoz.
A galéria egyik sarkában, ahol a gyertyák fénye lágyabban hullott a márványra, egy középkorú vendég figyelte a terem eseményeit. Mrs. Marsden – egyenes tartású, finoman fűzött, kissé túl színes kalappal – csendesen a táncparkett felé intett, mikor a házigazda éppen arra járt.
– Nézze csak, lord Goodman … úgy tűnik, a mi leányaink ismét megtalálták egymást.
Goodman elmosolyodott. Kemény vonású, időtől megkarcolt arcán barátságos szigorral ült a tekintet. Ő is a két fiatal lányt figyelte, akik az oszlop mellett beszélgettek: Fanny eleven, ragyogó, lendületes, Susan halk, figyelő, gondolkodó. Mint a napfény és az árnyék.
– Igen – felelte halkan. – Meg kell hagyni, Miss Fanny valóban kivirult. Tiszta szemű, erős egyéniség. És … ragyogóan fest ma este.
Mrs. Marsden megpihentette a tekintetét Goodman arcán, s aztán játékos félmosollyal válaszolt.
– És Susan … elbűvölő. Olyan bájjal viseli a visszafogottságot, amit nem lehet tanítani. Sokan mondták már.
– A báj bizonyára az édesanyjától származik – jegyezte meg Goodman, szinte inkább önmagának, mint beszélgetőtársának. – Talán az okosság is. Én csak a nevet adtam hozzá, meg talán némi makacsságot.
Mrs. Marsden felnevetett, de udvariasan csendesen, ahogyan illik.
– De ez a név sokat jelent, lordom. És Susan éppoly méltósággal viseli, mint ahogy Ön valaha a kardot.
Goodman megemelte szemöldökét.
– Ha jól emlékszem, egykor épp Ön volt az, aki Susant elsőként vitte be a gyermektársaságba. Mintha ma lett volna …
– És nem is bántam meg – vágta rá az asszony. – Különös kislány volt. Félénk, kicsit idegen, de valahogy … mindig figyelt. Most is figyel. Csak már máshogyan.
– Ahogy mi mind – bólintott Goodman.
– Ha gyakrabban látogatná meg Fannyt, lord Goodman, sok olyan fiatalembert ismerne meg, akik nem csupán ambíciózusak, de tisztelettudók is. Néhányan komolyan érdeklődnek a lányom iránt – és nem csodálom, hiszen kedves, csinos és jólnevelt. Susan is találhatna közülük olyat, akit érdemes volna figyelni.
Goodman nem válaszolt azonnal. A tekintete még mindig a lányokra esett, de aztán lassan visszafordult.
– A maga lánya valóban figyelemre méltó – mondta végül. – S ha Susan valóban nyitna a világ felé … bizonyos vagyok benne, hogy sok ajtó kinyílna előtte. De ne feledje, kedves hölgyem … az én unokám neve, családja és – hadd tegyem hozzá – barátsága … viszont Fanny számára is kulcs lehet némely ajtónál.
Fanny anyja enyhén megdöntötte a fejét. A mondatban volt egy halvány él, de épp csak annyi, amit egy veterán tiszttárs felesége szavak nélkül is megértett.
– Természetesen, lordom – mondta halk eleganciával. – Jó üzlet ez … minden fél számára.
– A legjobbak mindig azok, ahol nincs vesztes – jegyezte meg Goodman. Aztán elmosolyodott. – És ahol a régi katonák lányaiból, unokáiból ilyen derék hölgyek lesznek.
Marsden asszony bólintott, majd a lányokra nézett újra. Fanny éppen nevetett, Susan pedig elpirult.
– Azt hiszem, nem tart már sokáig, hogy Susan is kilépjen a sarokból … és a világba – mondta az asszony.
Goodman szórakozottan hümmentett.
– Talán. De hadd tegye akkor, amikor ő akarja. Amikor nem mások tolják, hanem ő indul el.
– Akkor reméljük, hogy amikor megindul … nem csak figyel … hanem választ is.
A két beszélő csendben maradt egy pillanatra. A zene lassan erősödött. Egy újabb tánc kezdődött.
– Különös dolog ez a fiatalság – mondta végül Fanny anyja.
– Igen – felelte Goodman. – Talán egyetlen alkalom, amikor igazán újraírhatunk valamit, amit mi már elszalasztottunk.
A Fannyval való beszélgetése után Susan kissé gondolataiba merült, de nem messze tőle, egy aranyszegélyű, magas ablakok közelében két középkorú úr csendesen beszélgetett. Egyikük szürke oldalszakálla elegánsan keretezte az arcát, míg a másik élénkzöld mellényében szórakozottan forgatta a borospoharát.
– Látod azt a szőkét ott középen? Mindenki tekintetét magára vonja, akár egy csillag a sötét égbolton. Igaz, de nem csodálom. A ruhája alig hagy teret a képzeletnek. Vajon ki hívta meg?
– Nem tudom, de úgy hallottam, hogy talán az új grófné unokahúga. Állítólag Párizsból érkezett. Valaki mesélte, hogy a bátyja egy színházi impresszárió…
– Színház? Most már értem. A mozdulatai is színpadiasak, mintha minden lépésével tapsot várna.
Mikor Susan meghallotta az iménti szavakat, némi mosoly suhant át az arcán, majd indult megkeresni a nagyapját.
Miközben a suttogások, a féltékeny pillantások és a lopott tekintetek szőnyegként terültek el a bálteremben. Az a „szőke nő” vagyis lady Hedwig pedig mindeközben tovább táncolt, mintha nem is sejtené, hogy a fél terem az ő vonzereje és magabiztossága körül forog. Vagy talán pontosan tudta – és élvezte minden percét.
A zenekar egy lendületesebb keringőt játszott, amikor – vörös ruhájának szoknyáját kissé megemelve – kecses léptekkel siklott át a parketten. A férfiak szinte megigézve nézték minden mozdulatát, amikor hirtelen…
Az egyik ifjú tiszt, aki épp a hölgy mögött haladt el, megbotlott egy véletlenül félrelökött székben, és teljes erővel nekiütközött az egyik tálcát hordozó inasnak. A tálca tartalma – egy sor borospohár – a levegőbe repült, majd vörösborral fröcskölte be a padlót és néhány vendég ruháját.
– Ó, ezer bocsánat! Nem akartam … csak …
A Jégkirálynő hátrafordult, szemei megcsillantak a visszafojtott nevetéstől. A férfi zavartan lehajolt a földre esett poharak után, miközben az egyik öregúr morogva törölgette boros mellényét.
– Fiatalok … A táncparkett nem hadszíntér!
A két középkorú úr a sarokban újra összesúgott.
– Lám csak, úgy tűnik, nem mindenki bírja a lendületes keringőt.
– Inkább a szőke szélvihar sodorta el szegényt. De figyeld csak, a barna hajú kisasszony, aki fogadott minket, megint figyel.
– Nehéz harcolni az ilyen feltűnő szépséggel. De végül is, nem mindenki szereti a szélvihart.
Lord Sydney eközben visszanyerte nyugalmát, sőt az iménti jelenet meg is mosolyogtatta, majd lassan, elgondolkodva lépdelve, az unokája mellett álló házigazdához sétált.
Lord Goodman idős, középmagas, szikár férfi volt. Olyan ember, akinek megjelenésén, mozgásán látszott, hogy szinte egész életét a hadsereg kötelékében töltötte. Mozdulatai kimértek, határozottak és kissé merevek voltak. Fürkésző szemei azonban nemcsak nyugalmat, hanem gyengédséget is árasztottak. Olyan ember volt, akit lehetett szeretni vagy nem szeretni, de mindenki tisztelte. Régi fegyvertársai közül sokan nagyon magas pozíciókat töltöttek be az államapparátusban és így szinte az egész kormány az ismeretségi köréhez tartozott.
Ezen az estélyen is jelentős számban megjelentek a kormány és ellenzék jelentős politikusai, igaz Derby grófja, vagyis a miniszterelnök nem tisztelte meg jelenlétével, de itt volt lord Russell az elődje, s még sok-sok jelentős államférfi. Lord Goodman egykor katona volt, így a szó szoros értelmében nem politizált, ezért mind a whig, mind a tory oldal hívei megtisztelték bizalmukkal.
A vendégek nagy száma arra engedett következtetni, hogy ismerőse nagyon sok volt, de persze mindez még nem jelenti azt, hogy ezen ismerősök egyben igazi barátok is lettek volna. Mindezt persze non sine quare gondolta a lord. Nem felejtette el azt a rövid időszakot, amikor nagyon sok helyen persona non grata volt.
Mindebből kifolyólag, kevés embert engedett igazán közel magához, de e kevés emberrel még tréfálkozni is tudott, ami egyébként nem volt rendesen szokása. E kevés barátok közé tartozhatott a világutazó főúr is, hiszen így szólította meg.
– Hogy érzi magát kedves barátom? – kérdezte lord Goodman kissé évődő hangon, utalva kissé az előbbi (Newman és Robert közötti) jelenetre, amelyet ezek szerint ő is észrevett.
– Nagyon jól mylord – válaszolta nem túl meggyőzően Robert Sydney. – Nagyon jól szervezett az estély, s engedje meg, hogy magam is gratuláljak.
– Köszönöm mylord, de engedje meg, hogy egy fontos hiányosságot pótoljak. Azt hiszem Robert, még nem találkozott az unokámmal – szólalt meg újra lord Goodman és karjával gyengéden közelebb húzta magához a szemérmesen elhúzódó Susant. – Kislányom, az úr gróf Robert Sydney, akiről már annyit meséltem. Ő pedig – fordult az ifjú lord felé, Susan-re mutatva – a szemem fénye. Minden, ami a fiam után maradt, Susan.
A lány a füle hegyéig elpirult ezekre a szavakra, s ez még csak tovább fokozódott, amikor lord ajkához emelte a kezét egy kézcsókra.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem uram – mondta erőt véve magán. – A nagyapám már nagyon sok szépet és jót mesélt a hihetetlen kalandjairól.
– Megtiszteltetésnek veszem, hogy már hallott szerény személyemről – felelte lord Sydney, arcára erőltetve egy kis mosolyt.
A lány lopva a szemébe pillantott, s látta, hogy az ifjú lord szemei továbbra is lady Hedwiget keresik a táncolók között.
– Hova megy legközelebb ifjú barátom – kezdte újra a beszélgetést lord Goodman.
– Még nem döntöttem el. Meglehet, hogy az Északi- avagy a Déli-sarkra.
– Jegesmedvére vagy pingvinekre vadászni? – kérdezte Susan. – Ha jól tudom, e két állatból még nem ejtett el egyet sem.
A férfi csodálkozva nézett rá. Honnan tudhatja mindezeket ez a halk szavú lány?
– Valóban, jegesmedvét még nem sikerült, de csak azért, mert még nem jártam olyan helyen, ahol jegesmedvék élnek. Ami viszont a pingvineket illeti…
– Nos?
– A pingvinek békés, nyugodt állatok és semmiféleképpen nem szolgálnak rá, hogy feleslegesen és oktalanul elpusztítsuk őket. Lehetőségem már lett volna pingvinek ejtésére, hiszen e frakkos madarak…
– E furcsa állatok valóban madarak?
– Igen kisasszony, bármennyire is furcsa, a pingvinek madarak. Szóval e frakkos madarak nagy számban élnek Dél-Afrikában is, ahol én éveket töltöttem el gyermekkoromban. A tengerparton sétálva gyakran találkoztam különböző fajú pingvinekkel, de csak azért nem ölök meg egyetlen állatot sem, hogy elmondhassam: „Ilyet is sikerült elejtenem!”. Ami a medvéket illeti, már többféle fajtával összehozott a sors, többek között a híres amerikai grizzly-vel is, de jegesmedvével még nem, viszont szívesen találkoznék e fajtával is, hiszen gyönyörű állat. Megölni viszont nem akarom, csak ha elkerülhetetlen. Nem szeretem a felesleges vérontást sem az emberek, sem az állatok esetében. Meglehet, valóban ellátogatok a sarkvidékre is a közeli időkben.
– Éppen itt az ideje, ott is sok a ‘jég’ – szólalt meg újra kissé évődve lord Goodman.
– Igen – felelte kényszeredett nevetéssel lord Sydney.
– A pingvinek túl okosak ahhoz, hogy csak úgy elpusztítsuk őket – mondta Susan, és a szeme felcsillant. – Ön is így gondolja, ugye?
– Természetesen ezt is figyelembe veszem, ha majd a sarkvidéken járok.
– De ne felejtsen el most sem úti beszámolót készíteni! – mondta a lány.
Robert Sydney újra csodálkozva nézett rá. „Ez a lány… tényleg olvasta, amit írtam?” – gondolta, és először mosolyodott el kissé önkéntelenül az este során.
– Talán olvasta valamelyiket?
– Igen, többet is. Vagy talán mindet? – kérdően nézett nagyapjára, aki bólintott – Némelyiket többször is.
– Hogyan? Miért érdekel egy ilyen ifjú hölgyet egy száraz úti beszámoló?
– Én nem utazgathatok, csak gondolatban, így aztán a különböző úti beszámolókat olvasgatom. James Cook kapitányét, Franklinét, vagy egyéb felfedezőket ugyanúgy, ahogyan az önét is.
– És hogyan tetszenek?
– Nagyon… – szaladt ki Susan száján, de abban a pillanatban a szája elé kapta kezét és újra elpirult.
Lord Goodman és Robert Sydney igazi úriemberként úgy tett, mint aki nem is vette észre az előbbi jelenetet, s az ifjú lord újfent feltette a kérdést.
– Való igaz, Cook kapitány, a híres utazó leírásai nagyon alaposak. És az én általam készítettek hogyan tetszenek?
– Meglehetősen jól sikerültek – felelte a lány erőt véve magán.
– Köszönöm a dicséretet, nagyon jól esik, különösen, ha azt egy ilyen gyönyörű hölgy mondja – felelte lord Sydney kissé meghajtva magát a lány előtt, majd folytatta – Nem is tudtam, hogy unalmas és száraz beszámolóimat a Társaság tudósain kívül más is elolvassa. Érdeklik talán a távoli tájak?
– Nagyon szeretnék utazni, sokat utazni és megismerni a világot.
– Ön egy gazdag, jó családból származó ifjú hölgy, most is lehetősége lenne utazni, ha akar.
– A nagyapám szerint – nézett jelentőségteljesen és kissé korholóan lord Goodmanra a fiatal lány – még túl fiatal vagyok az ilyen utazgatásokhoz.
– Azt hiszem, ezt sohasem lehet elég korán elkezdeni. Bár az is igaz, hogy a magamfajta „kalandoroknak” sokkal könnyebb dolguk van, mint az ilyen bájos hölgyeknek, mint ön kisasszony. Önökre sokkal több veszély leselkedik az utazások során. Vannak azonban olyan helyek, ahová egy fiatal hölgy is nyugodtan, kényelmesen elutazhat. Persze megfelelő kísérettel.
Lord Goodman segítette ki unokáját zavarából. Megállított egy éppen arra járó felszolgálót és két poharat vett le a tálcáról.
– Egy kis whiskyt? – kérdezte Robert Sydney-t.
– Köszönöm nem.
– Robert – szólalt meg lord Goodman tréfásan megfenyegetve – akkor legalább ezt próbálja ki. Ez egy új ital, gin cocktail, az Újvilágból kaptam minap.
– Köszönöm – felelte amaz megadóan, s átvette az egyik poharat.
– Susan – fordult lord Goodman unokájához – te még nem kaphatsz – mondta szinte sajnálattal.
– Természetesen – válaszolta szerényen, szemét kissé lesütve a lány.
– Nagyon szigorúan fogja ezt az ifjú hölgyet – mosolygott lord Sydney.
Szerettek volna még beszélgetni, de lord Goodman-nek, mint házigazdának különböző kötelezettségei akadtak, amelyek alól nem bújhatott ki, Susan pedig segített neki ezekben a teendőkben, eközben azonban arra gondolt, hogy „még sosem nézett rám így senki … vagy ha igen, talán nem vettem észre.”
Úgy érezte, bárcsak lenne most papírja és tintája és egy csendes zug, ahol elbújhat a világ elől – mert papírra kell vetnie, amit érez, ki kell írnia magából az érzéseit.
folytatás a következő hétvégén…
