Három nappal a Margarettel való beszélgetés után Lady Hedwig kastélya már a koraesti csendbe burkolózott, s a bárónő a belső szalonjában ült a kanapén és éppen a friss postát olvasta, amikor halk kopogást hallott.
Pár másodperc múlva Ann lépett be, még szobalány ruhában és a kastély úrnőjéhez lépett.
– Mylady, megérkezett a lány, akiről már beszéltem.
– Hol van most?
– Éppen fürdetik a többiek, s ha végzett, akkor idejön.
– Rendben, akkor várom.
– Érte megyek.
– Várj! Tudja mi vár rá?
– Nem mondtam neki semmit mylady!
– Ez így helyes, menj érte!
A szobalány elindult a szalon ajtaja felé, amikor a bárónő még utánaszólt.
– Ann!
– Parancsoljon mylady!
– Azt szeretném, ha te is itt ennél a beszélgetésnél, de a háttérbe húzódva legyél neki támasz.
– Ahogyan parancsolja mylady.
Ann közben nagyon boldog volt, hiszen egyébként szeretett volna itt lenni, de nem merte megkérdezni az úrnőjétől, így viszont ő maga ajánlotta fel.
Pár perc múlva a szobalány egy hálóruhás lányt vezetett a szalonba, ahol a bárónő már elhelyezkedett a szalon közepén egy hatalmas, monumentális karosszékben.
A lány megállt alig egy méternyire a bárónőtől, s fejét lehorgasztva várta, mi fog történni vele. Ann a kérésnek eleget téve a háttérbe húzódott, de figyelemmel kísérte az eseményeket.
A csendet csak a kandallóban égő fadarabok pattanásai zavarták meg, s Lady Hedvig alaposan szemügyre vette a feszült lányt.
Mindez nem volt túlságosan nehéz, mert a lány egyetlen ruhadarabot viselt, egy gyönyörű, kézzel készített szaténruhát, amely azonban eléggé áttetsző volt, így az alapos szemlélődő tökéletesen kivehette az alakját, sőt talán minden porcikáját is. A ruha ráadásul alig combközépig ért, így ha egy hevesebb mozdulatnál fel-fellibbent, a viselője még azt a keveset is megmutatta, amelyet a ruha talán elfedett.
A lány tizenhárom-tizennégy éves lehetett, vöröses-világosbarna hajjal, bájos, de szomorkás, kissé talán dacos arccal. Szemét lesütve állt a bárónő előtt, s szemmel láthatóan feszélyezte a ruházata vagy inkább annak majdnem teljes hiánya.
Eltelt néhány perc így, s zavartan állt egyik lábáról a másik lábára a vastag szőnyegen, amikor egyszerre csak megszólalt a bárónő. A hangja elég kemény, sőt parancsoló volt.
– Vesd le az inged!
A szomorkás arc elvörösödött és ösztönösen az intim testrészei felé kapott, mintha meg akarná védeni magát a várható támadástól. Néhány másodpercnyi hezitálás után, szinte esdekelve mondta:
– Bárónő kérem…. mylady semmilyen más ruha nincs rajtam
A bárónő kemény, szikrázó tekintettel nézett rá, majd haragosan megszólalt:
– Itt más szabályok vannak, mint a falakon kívül! Utoljára mondom – vedd le!
A lány ösztönszerűleg Ann felé nézett, de onnan semmilyen támpontot nem kapott, hogy hogyan viselkedjen.
Jól látszott milyen lelki viharokon megy át másodpercek alatt, majd két kezével a testére szorítva az alig valamit takaró hálóruhát, felemelte a fejét, s csendesen, de határozottan válaszolt. A szégyenérzet legyőzte a félelmet.
– Nem, mylady, kérem dobasson ki a házból!
Miután ezeket a szavakat kimondta, rettegve várta a hatást, de jópár másodpercnek el kellett telnie, amikor választ kapott.
Már előtte remegés fogta el, hogy mi fog most vele történni, amikor ellentmondott a nagyhatalmú úrnőnek.
Lady Hedwig lassan, de határozottan felállt és odalépett a lány elé, majd hűvös hangon megszólalt:
– Szóval nem?
A lány szinte reszketett a félelemtől és már meg sem mert szólalni, csak a fejét rázta meg bizonytalanul, amikor a bárónő folytatta.
– Nos, akkor – s a hangja szokatlanul ellágyult, majd átölelte a remegő lányt. – Az első próbán átmentél, ha szeretnél, itt maradhatsz.
A sarokban álló Ann szeme megtelt könnyekkel, de a remegő lány könnyei is kibuggyantak, de most már nem a félelemtől sírt, hanem az meleg ölelés törte fel a gátat. A bárónő szelíden megsimogatta a haját, majd újra leült, de most már a kanapéra, nem pedig a karosszékre, s így már jóval emberibbnek tűnt a helyzet.
Amikor helyet foglalt, s újra a lányra nézett, meglepve tapasztalta, hogy a lány a pántokat kioldva, földre ejtette a hálóruháját, s ott állt előtte pőrén, teljes valójában, miközben hálás szemmel nézett rá.
– Ezt most miért tetted? – kérdezte.
– Mert ez az én döntésem volt – kapta azonnal a választ, mire elmosolyodott.
– Gyorsan tanulsz!
– Az a célom, hogy mindent megtanuljak, ami szükséges.
– Akkor mindig állj ki önmagadért, most pedig vedd vissza a ruhádat.
– Túl sokat úgysem takar, mylady.
– Tudom, de ez is a próba része volt, Ann majd add neked másféle ruhákat is.
A lány kissé tétován állt, majd felvette a hálóruhát és szótlanul várt. A bárónő hangja kissé komolyabbá vált:
– Most ülj ide mellém. Felteszek néhány kérdést, amire őszintén kell válaszolnod. De ne feledd, én szókimondóbb vagyok, mint a külvilág, így ha egy kérdés kissé nyersen hangzik, azt tudd be ennek. Ezután te is kérdezhetsz, biztosan van, amit tudni szeretnél, végül lefektetünk néhány szabályt. Rendben lesz így?
– Igen, mylady.
– Hogy hívnak?
– Jennifer mylady.
– Nálunk Jen leszel, megfelel?
– Természetesen mylady.
– Mondhatsz nemet is, ha nem tetszik.
– Nagyon jó lesz így mylady, mások is hívtak már így.
– Miért vetted le mégis a ruhádat előttem?
– Bocsánat, hogy ezt mondom mylady … de amikor magához ölelt, az olyan volt, mint amikor édesanyám szorított magához. Az édesanyja előtt senki nem szégyellheti magát.
– Nem kell bocsánatot kérned, ha az igazat mondod, akkor nincs miért. Én azonban nem vagyok az édesanyád, s nem is leszek.
– Tudom mylady, de akkor így éreztem helyesnek.
– Élnek még a szüleid?
– Sajnos néhány hónapja meghaltak mylady. Édesapám egy balesetben, édesanyám egy betegségben nem sokkal utána.
– Hol éltél azóta?
– A nagybátyámnál, aki eléggé részeges és kegyetlen volt.
– Miért akartad otthagyni?
– Szinte minden nap megvert és azzal fenyegetett, hogy elad a bordélyházba…
– Voltál már férfival?
Jen összerezzent a kérdésre, s látszott, hogy mélyen érintette a téma.
– Elvesztetted már az ártatlanságod? – kérdezte újra a bárónő – Mondtam lesznek nyers kérdéseim.
– Értettem a kérdést, mylady.
– Tudom, hogy nem könnyű erre válaszolni, de azért próbáld meg.
– Erre nem tudok egyértelműen válaszolni mylady – felelt kissé könnybelábadt szemmel Jen.
A bárónő eltűnődve nézte, majd csendesen megkérdezte:
– Mi történt?
– A nagybátyám kapott egy fontot a szomszédtól, hogy megkaphasson, de végül nem volt képes rá. Akkor szöktem el, mert féltem, hogy újra megpróbálja. Testileg talán ártatlan vagyok, de lelkileg … már nem.
A bárónő szótlanul nézte, amint Jen könnyei végigcsordulnak az arcán és hagyta, hogy kissé megnyugodjon. Pár perc elteltével, újra megszólalt.
– Hány éves vagy?
– Nyáron voltam tizenhárom, mylady.
– Van még olyan fontos dolog, amit szeretnél elmondani?
– Nincs mylady – rázta meg a fejét Jen.
– Jól tudom, hogy Ann unokatestvére vagy?
– Igen, mylady. Az édesanyáink voltak testvérek.
– Rendben van. A kérdéseimnek egyelőre vége. Te mit szeretnél tudni?
Jen a fejét rázta.
– Semmit nem szeretnék kérdezni mylady, Ann-nel már sok dologról beszéltünk.
– Ann itt a legrégebbi szobalány, legalábbis köztetek.
Ann, aki továbbra is ott állt a fal mellett, csendesen végignézte az eseményeket, s lassan megnyugodott, hiszen a legfontosabb dolgok már megtörténtek. Félt attól, hogy Jen hamar megtörik, s kissé csodálkozott az ellenállásán a beszélgetés elején. Erre a jelenetre ő sem volt teljesen felkészülve, sem a bárónő, sem Jen oldaláról.
– Nos Jen, akkor most én mondok el néhány tudnivalót és szabályt, amelyhez tartani kell magad, ha itt szeretnél velünk élni. Ezeket már bizonyára Ann szájából is hallottad, de én jobbnak látom, ha én magam mondom el neked.
– Köszönöm mylady.
– Akkor kezdjük az elején. Van számotokra egy napirend, amelynek a betartása mindenki számára kötelező. Nem kell félni, ezek csak a kastély rendjét igyekeznek biztosítani.
Jen helyeslően bólogatott, így lady Hedwig folytatta.
– A második szabály, hogy mindenki, a kastélyban lakó összes személy, bármikor dönthet úgy, hogy távozik. A távozáskor a személyes tárgyait és ruháit természetesen viheti magával, semmilyen retorzió nem fogja érni, de a távozás után nincs visszaút. Aki úgy döntött, hogy másképpen szeretne élni, megteheti, akár éjjel kettőkor is szabadon távozhat. Ha előre jelzed, hogy távozol, akkor még némi készpénzt is kapsz az első időkre.
Jen kérdő pillantására a bárónő folytatta:
– Azokat a ruhákat és személyes tárgyakat is magával viheti, amelyeket tőlem kapott az érkezése után. De folytatom..
– Hallgatom mylady.
– Amíg rajtam múlik, mindenki saját belátása szerint cselekedhet, senkit nem kényszeríthet senki, hogy olyat tegyen, amit nem szeretne. Hogy pontosabb legyek – azt ruhát veszi fel, amelyiket akarja, azzal beszél, akivel akar, azzal kerül intim kapcsolatba, akivel akar, nincs semmilyen korlátozás, minden a saját döntéseden múlik, de az esetleges rossz döntés következménye is téged terhel. Mindezek mellett, én megvédelek azoktól a hatásoktól, amelyre nincs ráhatásod.
– Köszönöm mylady.
– Hivatalosan szobalány vagy, s a nappal nagyobb részében valóban lesznek szobalányi feladataid, de jutni fog elegendő idő a tanulásra is, amelybe a háztartási ismeretek mellett számos más ismeret tartozik, amelyet a polgárlányok, vagy akár nemeskisasszonyok is tanulnak. Emellett lehetnek majd egyéb feladatok is, amelyeket azonban a saját döntésed alapján fogadhatsz el vagy utasíthatsz el – ezért semmilyen büntetés vagy retorzió nem fog járni.
Mivel Jen némán, de figyelmesen hallgatta, így a bárónő tovább folytatta.
– Látogatókat itt nem fogadhatsz, sem nőket, sem férfiakat, ez egy zárt közösség, azonban minden héten lesznek napok, amikor szabadon járhatsz-kelhetsz a városban, akár a magad szórakozására, akár valamilyen feladat megoldására. Ami itt történik azonban, itt is marad. Addig tudlak megvédeni, addig nem beszélsz róla, amit itt hallasz vagy látsz. Magadnak és másoknak okozol rosszat, ha ezt nem tartod be.
A bárónő felállt, jelezve, hogy befejezte a beszélgetést, s Jen is felállt, majd szerette volna egy öleléssel megköszönni, hogy maradhat, azonban lady Hedwig kissé hátrahőkölt.
– Jen, az előző alkalom egy kivételes eset volt. Az utolsó és legfontosabb szabály, hogy senki sem érinthet meg, ha én nem akarom, s javaslom ezt jól jegyezd meg és talán te is átveheted.
– Bocsánatot kérek, mylady – felelte riadtan Jen.
– Nem történt semmi baj, én nem haragszom, te egy kedves lány vagy, de tőlem ettől többet ne várj. Ha tudod ezeket vállalni, akkor itt a helyed, s addig maradsz, amíg szeretnél. Ha nem tudod mindezeket vállalni, akkor magaddal viheted mindazon ruhákat, amelyeket Ann majd megmutat, amelyekkel vártunk és kapsz ötven fontot, hogy boldogulj.
– De mylady, az rengeteg pénz, több évnyi bér, még az álmaimban sem láttam annyi pénzt, nem hogy a valóságban.
– Ennyit fizettem a nagybátyádnak, hogy ne menjen a rendőrségre az eltünésedet bejelenteni, a számára többé nem létezel.
– Nem túl nagy veszteség – mormolta maga elé Jen, majd mélységes hálával nézett a bárónőre.
– Most menjetek, Ann mutass meg Jennek mindent, s egyelőre a te szobádban fog lakni, talán elég nagy kettőtöknek is.
Ann kézen fogva unokahúgát, aki még egyszer visszanézett a bárónőre.
– Hogyan tudjuk mindezt meghálálni Önnek?
– Csak azzal, hogy mindig őszinték vagytok – zárta le a beszélgetést lady Hedwig.
Hedwig nem szólt többet. Csak az ajtó becsukódása után engedte meg magának, hogy kifújja a levegőt. A tenyerét lassan az asztal szélére tette – és csak egy gondolat csengett benne, hangtalanul, de kegyetlen gyengédséggel: „Ne haragudj Jen. Ezt meg kellett tennem, hogy meg tudjalak védeni.”, s szemét becsukva lassan megjelent előtte egy szakadt ruhás, megtört, tizenhároméves lány.
