A palota már rég elcsendesedett, Robert távozása után a szalon fényeit is leoltották. Lady Hedwig a hálószobája előtti tükrös fülkében állt, pőrén, reszkető testtel, ahogyan a nagy aranykeretes tükör visszaverte a szinte túlzóan szép, de most mégis megtört alakját. Az estélyi vörös ruha a földön hevert, mintha megadta volna magát a küzdelemben, és a szalonból átszűrődő halvány fény csak fokozta a magányos királynő érzését.
Az inas ijedten mondta neki korábban, hogy a bárónő ismét furcsán viselkedik, így most Ann szinte félve kopogott.
– Mylady? – kérdezte halkan, de nem jött válasz.
Mély levegőt vett, majd lassan benyitott. Az előszoba hűvös csendjéből egyenesen a tükrös szobába látott, ahol Hedwig állt, pőrén, hosszú, dús haját kibontva. A vállára omló tincsek lágyan cirógatták a hátát, ahol halvány, régi sebek nyomai rajzolódtak ki a bőrén. Az arca fáradt és könnyes volt, szemei szinte üvegesen csillogtak, ahogy a saját tükörképét bámulta.
Ann lassan, óvatosan lépett közelebb. A szívét szinte facsarta a látvány: az erős, gyönyörű nő most megtört, mintha a saját érzései húzták volna a mélybe. Óvatosan közelebb lépett, s egy kendőt terített a bárónő mezítelen vállára, de Hedwig lerántotta azt. Aztán lassan leült a tükör elé, s ujjai remegve tapintották ki a hátán húzódó, halvány, de még mindig látható hegeket. Ann szeme akaratlanul is megakadt a sebek nyomain, de nem kérdezett. Tudta, hogy most minden szó veszélyes lehet.
Eközben némán nézte a halvány nyomokat a bárónő hátán. Nem volt sok – de elég. Nem friss sebek voltak, nem nyíltak, nem véresek – de emlékeztek és emlékeztettek.
És ő emlékezett is.
Egy pillanatra mintha visszacsöppent volna abba az éjszakába évekkel korábban.
A hosszú, puha csendbe, amikor a bárónő szó nélkül hívta be.
Ő pedig ment – mezítláb, félénken.
És amikor kérte, levette az ingét. Mert bízott benne. Mert tudta: nem bántani fogja.
Hedwig akkor végigsimította az ő hátát. A sebeit.
És azt mondta, szinte suttogva, de valami mély, komoly zenével a hangjában:
„Ezt soha többé nem kell elviselned. Soha többé.”
Most pedig ő állt ott – és látta, hogy a bárónő soha nem mondta ki ezt magának.
A szeme megremegett. A keze is. De nem kérdezett. Nem lépett közelebb.
Mert tudta: „Aki egyszer meg akarta menteni az én sebeimet – most a sajátját őrzi egyedül.”
– Mylady, minden rendben? – kérdezte végül remegő hangon.
Hedwig mintha meg sem hallotta volna. Ujjai reszketve érintették meg a tükröt, majd végig simították a saját karját.
– Miért nem? – suttogta halkan, majd hirtelen ököllel csapott a tükörlapra. A tompa puffanás visszhangzott a szobában.
Ann ösztönösen hátrébb lépett, de nem tudta levenni a szemét úrnőjéről.
– Mylady… –
– Miért nem vagyok elég? – Hedwig hangja éles volt, mintha egyszerre lenne dühös és kétségbeesett. – Mindenem az övé lehetett volna. Mindenem!
Ann nagyot nyelt, és próbálta összeszedni a gondolatait. Tudta, hogy most nem lehet túl tolakodó, de csendben sem maradhat.
– Talán… talán nem önben van a hiba, mylady. Néha… a férfiak… egyszerűen nem tudják, mit akarnak.
Hedwig hirtelen megfordult, szemei villámokat szórtak, de a következő pillanatban a fájdalom már elfojtotta a haragot.
– Nem tudja, mit akar? Vagy csak én nem vagyok elég jó? Miért? Miért engem választott ki, hogy megszégyenítsen?
Ann tétován megérintette a bárónő vállát, de ahogy megérezte az érintést, Hedwig hirtelen ellökte magától.
– Ne érj hozzám! – kiáltotta, majd szinte azonnal megbánta a hirtelen kitörést.
Ann reszketve húzódott vissza, de a szemeiben könnyek gyűltek, lassan mellé térdelt, óvatosan elkerülve a közvetlen érintést. Tudta, hogy úrnője szenved, és érezte, hogy most többet kellene tennie, de nem tudta, hogyan.
– Sajnálom, mylady… csak… nem akartam… –
Hedwig mélyet sóhajtott, és lassan leült a tükrös szoba közepén lévő pamlagra. A lábai remegtek, és arcát a kezébe temette.
– Annyira biztos voltam benne, Ann. Tudod, hogy én mindig megszerzem, amit akarok. Mindig. De most… most valami megváltozott. Nem őt akartam, hanem azt, hogy ő akarjon engem. És amikor végre közeledett… elhúzódott.
Ann lassan leült a bárónő mellé, és óvatosan megfogta a kezét.
– Talán… nem ön az oka, mylady. Talán ő az, aki nem képes elfogadni a szerelmet. Néha az emberek… félnek attól, hogy elveszítik magukat, ha valakit közel engednek.
Hedwig keserűen elmosolyodott, majd újra a tükör felé fordult.
– Lehet, hogy igazad van. De akkor miért érzem úgy, hogy az egész világom darabokra hullik? Hogy hiába vagyok gyönyörű, hiába vagyok hatalmas… mégsem vagyok elég?
Ann nem tudott mit mondani, csak szorosabban szorította meg az úrnő kezét.
– Néha… a szépség és a hatalom nem elég, mylady. Talán… talán valami mást keres. Valamit, ami…
Hedwig szemei könnyesek lettek, és Ann most először látta ilyen törékenynek.
– Mit keresne mást? Mit találhatna benne, amit bennem nem?
Ann nem mert válaszolni. A bárónő újra elfordult, de most már csendesebben, lassan összekulcsolta a kezét, és halkan suttogta:
– Miért nem tudok olyan lenni, amilyennek ő akar?
Ann szemében könnyek gyűltek. Tudta, hogy bármit mondhatna, most nem segítene. A bárónő magányával kellett megküzdenie – azzal a fajta magánnyal, amit sem pénz, sem hatalom nem tud elűzni.
Hedwig végül lehunyta a szemét, és csendben, szinte alig hallhatóan mondta:
– Olyan hideg vagyok belül, Ann. Pedig csak egyszer akartam érezni… hogy valaki szeret. Igazán… szeret.
Ann óvatosan leült mellé, és csak némán figyelte, ahogyan az úrnője csendben, remegve sír. Tudta, hogy a szavak most csak üresen konganának, és így maradtak együtt a szobában – az egyikük megtörten, a másik pedig kétségbeesetten kereste a módját, hogyan adhatná vissza a reményt annak, akit annyira szeretett és tisztelt.
Hosszú perceket ültek ott némán, majd Hedwig ránézett a lányra és megszólalt:
– Most menj és hagyjatok békén!
Hangja nem volt parancsoló, de mégis határozott, így Ann nem igazán mert ellenkezni, s gyorsan elhagyta a szobát.
Hedwig a belső szalonba ment. Az órák már rég elütöttek éjfélt, a lámpások kialudtak, csak a kandallóban lobbant néha a parázs, aranyfénybe vonva a falakat.
Mezítláb lépdelt be a szobába, a ruháját már rég levette – azt a vörös, arannyal szegélyezett szatént –, amely mindig gondosan a karosszékre fektetve várta.
Egy lenge, selyemhálóing takarta a testét – vagy inkább csak emlékeztetett a takarásra.
Megállt a tükör előtt. A szeme karikás volt, a haja kissé széthullott, s egy darabig nézte magát.
Kézfeje lassan megérintette a hasát, a bőre még meleg volt, de valami hiányzott.
Robert képe villant be. A pillanat, amikor nemet mondott.
Nem durván. Nem hidegen. Csak… visszavonulva.
Hedwig felsóhajtott.
Leült a pamlag szélére. A selyem a combjára tapadt. Keze lassan csúszott a térdére, majd följebb. Hátradőlt.
Szétcsúsztatta a combjait, s a selyemfelület megfeszülve csusszant félre, s ujjai először csak finoman érintettek – kívül, a felszínen, mintha nem akartak volna belenyúlni a valóságba. Aztán a mozdulatai kissé erősebbek és határozottabbak lettek.
A bőre alatt már ott húzódott a válasz a kérdéseire: vágy, düh, bosszú, remény, kétségbeesés – és mindegyik egy pontba sűrűsödött.
A mozdulatai egyre gyorsultak. A levegővétel hörgőssé vált. A mellkasa emelkedett, s a selyem szinte már szétszakadt a bőre alatt. Nem volt szép, nem volt gyengéd – de valódi volt. Nem sikoltott. Nem sóhajtott. Csak remegett.
Szinte hangtalanul.
A teste ellazult. A keze még mindig a combjai közt pihent, nedvesen, melegen, de most már fáradtan.
Hedwig nagyot sóhajtott és lassan feltápászkodott.
Megint a tükörhöz lépett.
Most már nem a testét nézte. Hanem az arcát.
A szemeit. A tekintetét, amit mások „ridegnek” mondtak, de amit ma este senki sem látott igazán.
„Nem láttad. Nem láttad, amikor nem volt rajtam semmi – még a páncél sem.”
A haját hátrasimította.
Nem azért, hogy szép legyen – hanem hogy újra összerendezze önmagát.
Voltak már férfiak az életében. Voltak már olyan éjszakák, amelyeket mások írtak meg helyette. De soha nem volt az övé egyik sem. A teste már túl régen megtanult válaszolni, de eddig soha nem kérdezett. A gyönyört nem ismerte – csak azt, hogyan kell túlélni a hiányát és a fájdalmat. Ma este nem kellett senki más tekintete. Nem kellett kérés, nem kellett engedményt tennie. Csak egy mozdulat volt, amely nem másnak szólt, hanem önmagának. Nem menekülés volt – hanem hazaérkezés. Egyetlen érintés, amely most először adott és kapott is egyben.
Miközben mindezt végig gondolta, a szalon sarkában álló kis íróasztalhoz lépett. A felső fiókból egy selyemszalagot vett elő – igazi vérvöröset. Ujjai között megszorította, aztán összecsomózta, és összefogta vele a haját.
A kandalló még pislákolt. A füst halk surrogással emelkedett.
Hedwig visszanézett a tükörbe – de most már nem nézte magát sokáig. Csak egy pillanatra… hogy lássa: a maszk visszakerült.
De ez már nem ugyanaz a maszk volt.
– Ha nem választott … én majd választok. Önmagamat.
Vége az első résznek. Folytatás egy hónap múlva…
