Robert már kedd reggel izgatottan ébredt, hiszen tudta, hogy aznap este Lady Hedwig kastélyába hivatalos. Egész nap folyamatosan azon kapta magát, hogy gondolatai újra és újra visszatérnek az estéhez, és a bárónő emlékezetes szépségéhez. Ahogy elérkezett az idő, elegánsan felöltözve, sétapálcával és kalappal indult útnak. A hintó hét óra tájban gördült be a kastély udvarára. Még jeleznie sem volt ideje, hogy megérkezett, amikor a hatalmas ajtó kitárult előtte.
Az inas elvette a kalapját, felöltőjét és sétapálcáját, ő pedig hamarosan már a szalon előtt állt. A lakáj bejelentette, és egy perc múlva már a szalonban volt, ahol csak Lady Hedwiget látta, aki egy testre simuló, csábító vörös selyem és szaténruhában várta, látszólag könnyed eleganciával. A ruha selymes fénye királynői tartást adott neki, és Robertet rögtön elvarázsolta.
– Nos, mylord, örülök, hogy végre eljött – mondta Hedwig egy kedves mosollyal, amelynek szenvedélyes csillogása izgalmat keltett.
– Megtiszteltetés, bárónő – hajolt meg Robert, igyekezve elrejteni zavarát.
– Ma este Ön egy különleges vendég. A többiek már tudják, hogy senki más nem zavarhat meg minket – mondta sejtelmesen, és Robert szinte érezte a levegőben vibráló feszültséget.
A szalonban kissé bódító illat terjengett, s fények pedig varázslatos, intim hellyé változtatták a helyiséget.
Hedwig intett, és az oldalsó ajtón néhány fiatal lány jelent meg, könnyed, selyem és csipkeruhákban. A lányok kecsesen léptek be, és halk muzsikát kezdtek játszani egy hárfán és egy lanttal. Ketten halk énekkel kísérték a zenét, miközben ketten incselkedve táncoltak, kecsesen körülölelve Robertet. A lágy dallamok és a bársonyos hangok körbevették a férfit, akinek arca kissé kipirult.
– Tetszik, amit lát? – kérdezte Hedwig mosolyogva, miközben az egyik lány finoman megérintette Robert vállát.
– Bevallom, különleges fogadtatás ez – felelte kissé zavartan.
A lányok eközben édesen kacagtak, miközben egyikük játékosan közelebb húzódott, és finoman megérintette Robert karját. Hedwig közelebb lépett, és az egyik táncoló lányt finoman az ölébe húzta, míg a másik lány Robert mellé telepedett le. Az érintések könnyedek voltak, finomak és érzékiek, de inkább játékosak, mint erotikusak.
– A szépség körbevesz, lordom – súgta Hedwig lágyan, miközben egy pohár borral kínálta Robertet.
– Tényleg különleges estének ígérkezik – mosolygott Robert, miközben az egyik lány csábosan a nyakához hajolt, és egy apró csókot hintett rá.
A bárónő leült a szalon közepén lévő díszes kanapéra, és intett Robertnek, hogy foglaljon helyet mellette. A férfi kissé zavartan, de vonakodás nélkül ült le. A lányok körülöttük finoman táncoltak tovább, kecsesen hajladozva, miközben puha ruháik néha finoman súrolták Robert karját vagy térdét.
– Miért ilyen visszafogott, lordom? – kérdezte Hedwig, miközben egyik kezével végigsimított Robert arcán.
– Nem is tudom… – suttogta a férfi. A lányok csábos pillantásai és a bárónő jelenléte egyszerre bódította el és keltett benne furcsa zavart.
A bárónő lágyan a füléhez hajolt.
– A férfiak általában örülnek, ha így fogadom őket.
Robert hirtelen visszahúzódott.
– Talán túlzott a fogadtatás – mondta kissé rekedtes hangon, s látszott, hogy valamilyen kérdést szeretne feltenni, de nem tudja, hogyan kezdjen hozzá.
Hedwig ajkán mosoly suhant át.
– Vannak, akik félnek megadni magukat a szenvedélynek – mondta kissé gúnyosan.
– Kérdezhetek valamit? – kezdte végül Robert.
A bárónő intett a lányoknak, hogy távozzanak, és azok halk nevetgéléssel visszavonultak. Most már csak ketten maradtak, és a csend szinte nyomasztóvá vált. Robert megköszörülte a torkát, de nem tudott megszólalni, a kérdést feltenni.
– Miért vagy ennyire feszült? – kérdezte Hedwig lágyabb hangon, s szinte észrevétlenül tegezésbe váltott.
– A helyzet… túlságosan intenzív, – válaszolta a férfi – de csak azt szeretném kérdezni …
Hedwig az ujjait Robert ajkaira helyezte, mintha azt mondta volna – ez most nem a beszéd ideje.
– Robert, én nem várok el semmit. Csak azt akarom, hogy élvezd az estét – mondta a bárónő, és lágyan az arcához ért.
Robert szeme lecsukódott, ahogy a bárónő csókját érezte ajkán. Egy pillanatra elengedte magát, de aztán mikor kinyitotta, hirtelen visszahőkölt.
Hedwig lassan megfordult, egy mozdulattal, amely egyszerre volt hanyag és szándékos.
A ruhája vállpántja, mintegy véletlenül … lecsúszott. A selyem előbb lassan elengedte a vállat, majd még lassabban a dekoltázst, és ahogy a szövet ívbe gördült, előbb a dús kebel, végül az egyik mellbimbó is megjelent – mint egy rejtett titok, amit most szándékosan nem takar el senki.
Robert lélegzete megtorpant. Nem akarta – de minden idegszála odaszegeződött.
És akkor Hedwig felé nyúlt, majd lassan, csendben megfogta a kezét, hogy a saját mellkasára vezesse.
Nem erővel – hanem valami annál sokkal veszélyesebb mozdulattal: az engedékenység, a nyíltság, a teljes átadás gesztusával.
A nő bőre meleg volt, az íve lágy, és Robert ujjai, mintha külön életet éltek volna, óvatosan végigsiklottak a gömbölyded formákon – nem birtokolva, csak felfedezve azt, majd a mellbimbót érintette meg, miközben érezte, hogy a vére lassan felforr. A bárónő eközben a másik mellét is szabaddá tette, s Robert másik keze ott kapott pillanatnyi pihenőt.
De ez a pillanat egy örökkévalósággá nyúlt. A teste már tombolt – aztán valami más is megszólalt benne. Egy hang, amely nem a vágyé volt, hanem a tisztaságé.
Ez túl könnyű. És épp ezért túl veszélyes, s a válasz még nincs meg a kérdésre.
Nem tudta mikor és hogyan, de a keze lassan visszacsúszott, elhagyva a formás idomokat, egészen le a csukló irányába – mintha egy finom ívet írna, búcsúként. A nő nem szólt – csak figyelt. A tekintetében valami csillogott – nem öröm, nem düh, hanem csalódás, ami közel volt a tisztelethez, de lassan felállt. Robert becsukta a szemét egy pillanatra, nagyot sóhajtott, majd mikor a szemét kinyitotta, látta, hogy Hedwig eközben szinte hangtalanul állt meg előtte. Vörös ruhája, az a fényes, sima selyem, amit a testén hordott – vagyis most nem teljesen hordott.
Robert most jól látta, hogy nem visel alatta semmit.
Már amikor belépett, sejteni lehetett. Az a bizonyos lebbenés, ahogyan a fény megtörik az anyagon.
A szoba csendes volt, de nem nyugodt. A levegőben feszültség lüktetett, mint a vihar előtti csend, amit nem hallani – csak érezni lehet.
Hedwig nem szólt. Csak állt előtte, és lassan, tudatosan felemelte a ruhája szélét. A mozdulat egyszerre volt kecses és kihívó – és a férfi tudta, mindez nem véletlen.
És akkor meglátta.
Valóban nem volt alatta semmi. Csak a bőr, a meztelen, sima, finom árnyalatú bőr – a vörös szatén peremétől egészen a combok belső ívéig. Egy pillanatig nem mozdult. A szeme nem rebbent. Nem mert – nem akart – elfordulni.
Majd amikor a nő kissé még feljebb húzta a ruhát – szinte jelentéktelen, színpadias mozdulatként – ott volt teljes valójában. A meztelen valóság. A vágy térképe. A Kánaán.
És ő, Robert, nem nézett félre. Egy másodpercig nézte. A bőr meleg árnyalata, a finom hajlat, az illat, amit csak azok ismerhetnek, akik már túl közel merészkedtek.
A nő nem mozdult. Csak a szeme villant meg – aztán elernyedt. Talán győztesen, talán reménykedve.
Robert keze megállt. Nem haladt tovább. Nem húzta magához. Nem suttogott.
Csak nézte – és döntött.
„Ennyi.” – gondolta. – „Tudom, mit kínál. És tudom, hogy nem az enyém.”
És akkor…
A keze – mintha nem is ő irányítaná – lassan felemelkedett.
Az ujjaival végigsimított a selymes bőrredők között, ahol a ruha nyílása felfedte azt, amit másnak sosem engedett látni.
Érezte a bársonyos védőréteget, a finom melegséget, amit a test őriz, mikor még nem tartozik senkihez.
És ekkor, abban a mozdulatban, valami megállt benne. Nem a vágy – az egyre csak lüktetett. Hanem valami mélyebb.
A határ. A tudat, hogy amit most érez, nem tilos – de már nem is szabad.
„Eddig… és ne tovább.” – gondolta. Nem hangosan, csak magában. De olyan erővel, hogy még a légzése is megváltozott.
Ez nem győzelem volt, nem vereség. Hanem döntés. A szabadság mozdulata a legforróbb pillanatban.
Lassan, nagyon lassan húzta vissza a kezét. Nem menekült. Csak… visszavonult.
A tekintete még egyszer végigsiklott a nő arcán – nem váddal, nem győzelemmel, csak valami mély, nehezen megfogalmazható tisztelettel.
És akkor tudta: ezért kellett megérintenie. Mert csak így lehetett az övé – a döntés. És Robert akkor már tudta:
„Hagytam, hogy elém tárja magát. De a döntés az enyém volt. És most is az marad.”
– Nem, ez így nem helyes… – suttogta.
– Nem helyes? – kérdezte Hedwig megdöbbenve.
– Nem magával van baj, bárónő… Én egyszerűen… nem tudom… – Robert meredten nézett maga elé.
Hedwig próbálta visszafogni dühét és csalódottságát.
– Úriember vagy, igaz? Mindig az akarsz maradni – sziszegte.
– Igen… vagy legalábbis próbálkozom – felelte Robert.
– Akkor menj vissza a madárkádhoz, úgyis hiányol már – vetette oda gúnyosan.
– Miről beszél?
Hedwig hátravetette a haját. Nem nevetett. A hangja most hideg volt és éles.
– A kis ázott galambról. Igazi postagalamb. Még levelet is ír.
Csend lett. A zene ugyan még szólt – de Robert már nem hallotta.
– Nem tudom miről beszél mylady.
Hedwig elfordult, és mélyet sóhajtott.
– Ha úgy érzed, hogy nem tudsz megnyílni, akkor menj. De ne áltasd magad azzal, hogy nem vágysz rám.
Robert egy utolsó pillantást vetett rá, majd némán kisétált a szalonból. A bárónő dühösen csapott a kanapé karfájára, és csak akkor vette észre, hogy Ann a háttérből mindent látott. A lány csendesen közelebb lépett.
– Mylady… nem az ön hibája… – próbálta vigasztalni.
– Tudom. De mégis… – Hedwig szemében könnyek gyűltek, de gyorsan elrejtette őket.
– Az úriemberek mindig így viselkednek… – mondta Ann szelíden.
– Csak egyszer akartam, hogy valaki engem akarjon, és ne csak azt a szépséget, amit mutatok… – Hedwig hangja megremegett.
Ann finoman megsimította a vállát.
– Lesz még valaki, aki nem csak a felszínt látja…
A bárónő szótlanul nézte a tűz lobogását, és próbálta visszanyerni hideg eleganciáját.
A kocsi kerekei döccenve gördültek végig a macskaköveken, miközben Robert Sydney mereven nézett ki az eső párájában fénylő ablakon. A háta az üléshez simult, de a mellkasa zihált, és valami egészen nyugtalan dobogást hallott a saját fülében. Vagy a szívében?
„Mit műveltél?” – gondolta keserűen. – „Miért nem maradtál még tíz percig?”
A ruha anyaga… az a vörös selyem, ahogy a nő megmozdult benne.
A szoba illata – cédrus, borostyán, nő.
A tekintet – nem kérő, nem könyörgő. Váró. Kihívó.
És ő nemet mondott.
Hirtelen ökölbe szorította a kezét, de csak a saját combjára sújtott le vele. Nem fájt eléggé.
„Ez nem büszkeség volt – ez menekülés.”
Az ablakon túl elmosódott fények cikáztak, mintha táncolni hívnák – vagy gúnyolnák. Hedwig hangja még mindig ott zümmögött a fülében. „Miért nem maradtál?”
Mert ha marad…
Ha még egy lépést tesz…
Ha még egyszer megérzi azt az illatot…
Nem lett volna többé választása.
„Nem vagyok szent – csak ember. Csak most épp… el akartam menekülni. Megmaradni.”
Fejét hátravetette, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
„És még mindig akarom őt.”
Ezt kimondani fájt. És mégis: ez volt az igazság.
A hintó súlyosan gördült végig a nedves köveken, a lámpások fénye tompán remegett a párás üvegen. Robert Sydney nem mozdult – csak a szemhéja alatt vibrált valami, amit kívülről nem lehetett látni.
A pillanat még mindig ott volt előtte. Élesen. Túl élesen.
És döntött.
Nem azért, mert nem tetszett.
Nem azért, mert ne kívánta volna – mert kívánta. Talán még soha semmit ilyen erősen, de ilyen fájdalmasan.
Hanem mert tudta: ha most továbbmegy, elvész.
Nem csak az önuralma – a lénye. A saját képe önmagáról. A szabadsága. A függetlensége. A józansága.
Hedwig nem egyszerűen szeretőt akart – trófeát. Vagy szövetségest. Vagy alázatot.
És ő nem tudta volna megadni – csak a testét. De a lelkét nem.
„És én nem vagyok eladó.”
Most, hogy már nem volt ott a nő, a vágy mégis ott maradt. Az ölében, a zsigereiben, a torkában. Nem múlt el – még jobban ott volt.
Lehunyt szemmel hátradőlt. A férfi teste tombolt, a férfi lelke menekült.
„Nevetséges vagyok. Egy felnőtt férfi. És majdnem ott maradtam. Majdnem.”
Egy keserű, de őszinte mosoly szökött az arcára.
„Nem azért jöttem el, mert gyenge voltam. Hanem mert túlságosan erős. Ő.”
És tudta: ha valaha visszamegy, az már nem kísérlet lesz, hanem háború. És akkor nem biztos, hogy újra győz.
folytatás a következő hétvégén…
