A párbajt követő reggelen Robert házában komoly készülődés volt. A lord előző este, a párbaj után úgy döntött, hogy elhagyja Londont, így reggel szinte az egész ház sürgött-forgott, hogy semmi fontos ne maradjon itt.
A lord egykedvűen nézte, ahogyan a lakájok, inasok vagy szobalányok iparkodnak, de a lelkében komoly vihar dúlt. Az esze azt súgta menni kell, sőt talán még a szíve is ezt tartotta helyesnek, de lelkében dúlt a vágy is, amely egyes pillanatokban erősebbnek tűnt, mint az ész vagy a szív.
Ezért is akart messze menni, mert akkor talán könnyebben tud majd nemet mondani a vágyainak.
Majd harminc évet élt már, így talán nem meglepő, hogy már nem számított tapasztalatlannak a testiség terén, de az eddigi életében még sohasem tapasztalta meg azt a vágyakozást, amelyet most érzett. Mint, amikor kisgyerek vágyik olyan dolog után, amelyet nem kaphat meg. Talán hasonló vágyat érzett Éva, ama alma után nyúlva, hogy a hallhatatlanságát is feláldozta érte.
Másfelől viszont az esze azt mondta, hogy ne higgyen annak a hideg nőnek, sőt a szíve is azt súgta, hogy máshol kell keresnie a boldogságot, így teljesen szétszakadt – legalábbis lélekben.
Már éppen indult a kocsi felé, amikor egy inas érkezett futva, aki a Shrewbury-palotából hozott levelet, a bárónőtől.
Robert gyorsan átfutotta a levelet, aztán merengve nézett maga elé.
Egy hivatalos meghívó volt, amelyben a bárónő látogatásra invitálja a közeli napokban.
„Lady Hedwig kérésére tudatom, hogy a jövő hét keddi hárfa- és hegedűestjén szívesen látná lord Robert Sydney urat, ha elfoglaltságai engedik, s egy pohár tea és némi Boieldieu és Chopin társaságában elidőzne velünk.
A meghívás természetesen szűk baráti körre szól, s Lady Hedwig nagyra becsülné jelenlétét – nem utolsósorban lord Robert Sydney kiváló zenei érzéke okán.”
Ez utóbbi félmondaton Robert nagyon jól szórakozott, hiszen honnan is tudhatná a bárónő, hogy milyen zenei érzéke van, aztán néhány pillanatig kissé zavartan nézte a levelet, majd lassan a várakozó inasra nézett.
– Van válasz uram?
– Nos, jelentse a bárónőnek, hogy a meghívást elfogadom.
– Ebben az esetben a bárónő jövő kedden hét órakor várja Önt, uram.
Robert még akart mondani valamit, de végül csak némi készpénzt nyomott a fiú kezébe, aki hálásan nézett rá, majd elbocsátotta.
Ez a meghívás azonban felborította a terveit, így leállította a készülődést és jelezte, hogy mégis Londonban marad még egy ideig.
Két nappal a párbaj és egy nappal a meghívó kézbesítése után egy hivatalos gyászközlemény jelent meg a The Morning Post hasábjain.
London, 1866. november 1. – Hivatalos Gyászközlemény
Elhunyt – Stanhope, Lord Richard (1831–1866)
A nemes ház fájdalommal tudatja:
Őexcellenciája, Lord Richard Stanhope, a Northumberland-ház ifjabb ága, életének 35. évében, október 31-én a hajnali órákban, váratlanul és tisztázatlan körülmények között eltávozott az élők sorából, hazájának és családjának mély fájdalmára.
A Lordot kora reggel találták meg otthonától nem messze, Kensington kerületében, élettelen állapotban. Az orvosok a természetes halált nem tudták egyértelműen megállapítani, így az eset további kivizsgálás alatt áll.
A család részéről a következő közlemény érkezett:
„Lord Richard Stanhope, bár ifjú éveiben gyakran szerepelt a társasági élet első soraiban, utóbbi időben visszavonultabb életet élt. Távozása a családot mély gyászba borította. Kérjük a közönséget, hogy a gyász időszaka alatt tartózkodjon a találgatásoktól és a magánélet tiszteletben tartását gyakorolja
A temetés zártkörű szertartás keretében kerül megrendezésre.”
Jegyzet a Szerkesztőségtől:
Bár a részletek nem kerültek nyilvánosságra, az elhunyt Lord széles körben ismert volt kifinomult modoráról és érzékeny lelkületéről. Egyes körökben a hirtelen távozás társasági félreértésekkel vagy személyes megpróbáltatásokkal kerül összefüggésbe, ám a hivatalos hatóságok még nem adtak ki végleges nyilatkozatot.
Az elhunyt emlékét méltósággal őrzi meg nemcsak a család, de a felsőbb társaságok azon tagjai is, akik ismerték az igaz ember arcát a rang mögött.”
Ann meglátta a lapban e hírt, így lady Hedwig asztalára rakta az újságot. Úgy gondolta a bárónőt is érdekli a hír, hiszen jól (talán túlságosan is jól) ismerte az ifjú lord Stanhope-ot, aki korábban már járt a bárónő palotájában pár héttel ezelőtt.
Hedwig merev arccal, szinte szenvtelenül átfutotta a közleményt, majd lerakta a lapot és elgondolkodva nézett maga elé. Ann nem akarta a gondolataiban megzavarni, így illedelmesen várakozott, s néhány pillanat múlva nem is kellett csalódnia, maga a bárónő hozta szóba a dolgot.
– Tudod ki volt ő, Ann?
– Igen mylady.
– Akkor azt is tudod, hogy a „kifinomult modorú és érzékeny lelkületű” lord, kegyetlen és szinte szadista hajlamú kéjenc volt?
– Azt hiszem erről talán Clara tudna többet mondani – válaszolta csendesen Ann, a fejét lehajtva.
– Szerintem ennyi elég volt az „úrról” – s az utolsó szót gúnyosan kihangsúlyozta a bárónő.
Ez volt a gyászbeszéd a lord felett, s a bárónő látszólag nem is törődött tovább az üggyel, hanem a reggelire koncentrált.
Ann teljes mértékben megértette és tulajdonképpen egyet is értett a bárónő véleményével, bár kissé meglepődött a lord halálán. Azt is észrevette, hogy a bárónő is meglepődött kissé, ha nem is mutatta túl látványosan, s ezzel Ann talán le is zárta az ügyet.
Amikor a reggelivel végzett, a bárónő a dolgozószobájába sietett, amelynek berendezése kissé eltért a palota többi helyiségétől. Sokkal egyszerűbb volt minden, sokkal praktikusabb, már-már elütött az egész kastély megjelenésétől. Valójában az elhunyt férje dolgozószobája volt egykor, de már ő használta.
A szoba egyik falánál állt egy intarziás komód, egy alacsony, széles, fiókos szekrény, amelynek a legfelső fiókját kihúzta, majd a benne lévő dolgokat kiemelve a figyelmes szemlélődő azt láthatta, hogy a fiók alja dupla, amelyből a bárónő a felső részt pillanatok alatt kiemelte.
A láthatóvá vált titkos rekeszben egy dokumentum lapult, amelyet óvatosan kiemelt és széthajtott.
Egy hosszú-hosszú lista volt előtte, sok-sok névvel és egyéb adattal.
Sok, szinte minden név mellett voltak mindenféle titkos jelek, s lady Hedwig kiemelt a komódból egy tintatartót és egy íróeszközt, majd azt a tintába mártva megkereste Lord Richard Stanhope nevét a listán, s a neve mellé egy apró, de jól látható keresztet rakott.
Néhány pillanatig várt, hogy a tinta felszívódjon, majd óvatosan összehajtotta a papírt és visszahelyezte a titkos rekeszbe, hogy utána visszapakoljon a fiókba és látszólag elgondolkodva visszatérjen a szalonba.
Ann éppen ott volt, s látszott, hogy még mindig nem hagyja nyugodni valami.
– Mylady.
– Mi a baj Ann?
– Mi történhetett lord Stanhope-pal?
– Nem tudom Ann, én magam hetek óta nem láttam, utoljára akkor, amikor itt járt a házban. Azóta nem is hallottam róla.
– Kérem, ne haragudjon a kérdezősködésemért.
– Semmi baj Ann, tudod, hogy bármit kérdezhetsz, ha nem tudok vagy nem akarok, akkor nem válaszolok, de hazudni sohasem fogok.
– Éppen ezért tisztelem Önt mylady.
– A lord abban az értelemben érzékeny lelkületű volt, ha őt érte veszteség, de mások bajaival cseppet sem törődött.
– Nos … én is így láttam – zárta le most már valóban az ügyet Ann.
A bárónő újra magára öltötte szokásos hideg tekintetét, aztán csendesen megszólalt.
– Most elmegyek, mert dolgom van, de délutánra itt lesz Margaret. Ne kelljen sokat keresnie titeket. Tudod – csütörtök van.
– Igenis mylady. Megkérdezhetem mikor érkezik haza? Csak a vacsora miatt…
– Pár óránál többet nem maradok el, így talán még ebédre is hazaérek.
– Köszönöm mylady.
– Most menj, hogy mindennel elkészüljetek, mire Margaret megérkezik.
Amikor a bárónő elment, Ann visszavonult a kastély egy elzártabb részébe, egy olyan szárnyba, ahol hat-nyolc hozzá hasonló korú lány lakott, akik hivatalosan mind szobalányok voltak, ahogyan ő is. Mindenkinek külön szobája volt, s ő belépett az egyik szobába, ahol Clara lakott. Clara egy tizennégyéves forma szőke, teltkarcsú, szomorkás lány volt, csak nemrégen került a házba.
– Clara!
– Igen, Ann.
– Emlékszel még lord Stanhope-ra?
A lány összerezzent a név hallatára, s talán még a könnye is kicsordult félelmében.
– Igen. Ő volt, aki meger…
– Nyugalom – mondta Ann, s megölelte a másik lányt – csak azt akartam mondani, hogy most már nem kell félned tőle. Tegnap holtan találták.
Clara kérdőn nézett Ann-re, aki széttárta a karjait.
– Nem tudom mi történt vele, nem írta az újság.
– A bárónő?
– Úgy láttam őt is meglepte a hír, azt mondta nem tud semmit.
– Akkor így is van.
– Én is azt hiszem – zárta rövidre Ann a beszélgetést.
Aznap este a Goodman-palotában Susan újra elővette a naplóját, s a következőket jegyezte bele
„november 1., este
Ma különös hírt hallottam.
Robert… mégsem utazott el.
A nagyapa mondta el, egy mellékes megjegyzésben, mintha jelentéktelen lenne. De nekem ez nem volt az. Egyáltalán nem.
Azt hittem, már túl vagyok a tegnap reggelen, de most… mintha minden újra elkezdődne.
Nem tudom, mit jelent, hogy itt maradt. Lehet, hogy csak halaszthatatlan ügy. Lehet, hogy mégsem állt készen a távozásra. De mélyen legbelül azt remélem… hogy miattam.
Talán bolondság. De az ember néha képtelen máshogy remélni, csak a szívén keresztül.
Vajon találkozni fogunk még? És ha igen… másképp néz majd rám?
A párbaj után minden más lett. Én is.
Most már nem csak vágyom, hanem kezdek hinni.
De ez a hír… túl szép. Valahogy túlságosan is. És ettől egy kicsit félek.
Mi van, ha nem én vagyok az oka?
S.E.G.”
Susan a bejegyzés után édesanyja képét is a naplójába zárta, s úgy rakta a párnája alá, mint aki velük – Roberttal és az édesanyjával – akarna álmodni.
Annyira biztos volt a dolgában, hogy még Mary-t sem kérdezte meg, hogy jól gondolja-e Robert maradásának az okát.
