(egy fikciós, folytatásos regény a viktoriánus korból)
A Goodman-palota kapuja mögött a köd úgy ült meg a térköveken, mintha a város maga is el akarná nyelni az este minden maradékát. Lady Hedwig lassan, kimérten lépdelt a kocsijához. A kabátját még nem húzta össze; a vörös estélyi ruha kivágása alatt finom páraréteg ült meg a bőrén. Az arca kifejezéstelen volt, de a mozdulatai kissé feszesebbek, mint szoktak — aki jól ismerte, láthatta volna, hogy a jégpáncél alatt valami pezseg.
A hintóajtót halk nyikorgással tárta fel a kocsis, és a bárónő az estélyi halk suhogásával lépett be a félhomályba. Odabent a bársony párnákon megült a kinti köd illata, a hintó enyhén ringott, amikor a kocsis felpattant a bakra.
A kerekek megindultak, lassan, óvatosan gördültek a kövön. Hedwig hátradőlt, lehunyta a szemét, és hosszú, lassú lélegzetet vett. A dühe – hideg, metsző, mint egy penge – lassan alakot öltött. „Így nem lehet véget érnie. Nem velem, nem most.”
Pár pillanat alatt már az álom-valóság határán egyensúlyozott, amikor magába mélyedve visszagondolt az estélyre.
A következő utcasarkon a ködben egyszerre két fényforrás tűnt fel, még a lehunyt szemhéjain is átsütött: úgy tűnt, egy másik kocsi lámpái. Amint közelebb értek, Hedwig úgy érezte, hogy Robert kocsija, nem lehet más.
A kocsi lassított, s a férfi előrehajolt, majd pár szót szólt a kocsisának, s a saját fogatát félreállíttatta. A következő pillanatban már Hedwig hintója mellett állt, s egyetlen szó nélkül nyitotta ki az ajtót, majd beszállt. A mozdulata nem volt tolakodó, de nem is kért engedélyt. A hintóajtó bezáródott, és azonnal elnyelte őket a bársony félhomálya, miközben a kocsi újra megindult.
Hedwig szinte érezte a férfi lehelletét, s a levegő sűrűbbnek tűnt.
– Ó, mégis… – suttogta a bárónő, de a férfi hirtelen közelebb hajolt, s a mozdulata gyors, szinte ösztönös volt. Hedwig háta hozzásimult a bársony párnákhoz, miközben a férfi teste meleg és határozott nyomást gyakorolt rá. Egy pillanatra minden elcsendesedett odakint, csak a hintó ütemes ringása tartotta a ritmust.
Hedwig ujjai először a férfi mellkasát érintették – finoman, mintha csak mérlegelné, majd lassan a hajába csúsztak, s a másik karjai erősebben fogták a derekát, és a szövetek halk surrogása közé halk zihálásuk vegyült.
A bárónő fejében hideg és forró gondolatok kavarogtak egyszerre: „Ha már nem kísér haza … hát legyen.”, a közelség azonban másként hatott rá, mint várta – túl közel volt, s túl valóságosnak tűnt, miközben úgy tűnt a másikat a nő illata, a ruha selymének érintése és a tekintete egyszerre kísértették és húzták magukhoz.
Az érintések egyre erősebbek lettek, a hintó falai szűkebbé váltak, mintha az egész világ erre a szűk helyre szorult volna.
Aztán a férfi hirtelen, a következő kanyarban megállíttatta a hintót, és mielőtt a nő bármit szólhatott volna, eltűnt a ködben.
Hedwig egyedül maradt, s úgy érezte, hogy a ruhája kissé gyűrött, a haja megborzolódott, de az arcán ismét ott ült a hűvös, fensőbbséges kifejezés, sőt kissé önelégült mosoly – s a lelke mélyén ott izzott valami, ami nem a vereség fénye volt.
A hintó ütemes ringása, a tompa patkókopogás lassan elnyugtatta a testét, de nem a lelkét.
És akkor…
Egy hirtelen, éles rándulás rázta meg a hintót. A kerekek egy mély kátyúba zökkentek, a bárónő előrebillent, majd visszahuppant a bársonyülésre. A képek, a feszültség, a mozdulatok – mind szertefoszlottak, mint egy széttépett selyemfátyol.
Hedwig szeme felpattant. Először a külvilág ködös körvonalait látta az ablakon túl, majd az üres helyet maga mellett. Az álma megszakadt. Nem Robert ült mellette, csak a bársony párna, ruhája makulátlan volt, nem látszottak az iménti jelenet nyomai, az csak egy álom volt.
Az ajkát összepréselte, és a torkában valami keserű íz jelent meg. „Még az álmomban sem hagyja, hogy én mondjam ki az utolsó szót?!” – gondolta ingerülten. A dühe most már nem csak a férfi elutasításának szólt, hanem annak is, hogy a képzelete épp a legizgalmasabb pillanatban cserbenhagyta.
Hátradőlt, és próbálta visszahívni a képet, de már nem volt ugyanaz. A hintó tovább ringott a ködös londoni utcákon, és minden egyes fordulóval, minden apró döccenéssel úgy érezte, mintha valaki kicsúszott volna a kezei közül – még ha csak az álmaiban is.
Az álma megszakadt, és az üresség, amit hátrahagyott, még élesebben hasított belé, mint Robert visszautasítása.
Összeszorította az ajkát. Nem csak dühöt érzett, hanem valami mást is – egy hiányt, amit nem akart beismerni. Az ujjaival a bársonyülés szélét markolta, mintha ezzel visszahúzhatná a képet, de az már elillant.
A hintó kerekének minden rándulása csak tovább szította az indulatot. Már nem a hideg, számító játékos volt, hanem valami feszültebb, forróbb. Minden forduló, minden döccenés úgy érezte, egyre beljebb lökte egy határ felé, amit eddig ő szabott meg – másoknak.
A kocsi lassan lelassult, majd megállt. A kocsis felpattant, hogy kinyissa az ajtót.
Félóra sem telt el, amikor lady Hedwig hintója megállt a palotája előtt, de ez most hosszú óráknak tűnt a számára.
Merev testtartással szállt ki és határozott léptekkel indult a bejárat felé. Az ajtó már a közeledtére kitárult, s a cselédek, látva szikrázó szemeit és dühös arckifejezését igyekeztek minél jobban eltávolodni tőle, így senki nem mert a szeme elé kerülni. Mindez számukra is megdöbbentő volt, mert amióta ideköltözött a bárónő, még sohasem látták ilyennek, ugyanakkor a más palotákban történtek miatt sejthették, hogy most nem sok jó várhat rájuk.
A bárónő öles léptekkel haladt a szalon felé, s szinte berúgta az ajtót, amikor odaért, a lakájnak esélye sem volt kinyitnia előtte.
– Takarodjatok, takarodjon mindenki – süvítette szinte állati hangon, s a személyzet pillanatok alatt elpárolgott.
A bárónő szinte levetette magát egy kanapéra, s szinte önkívületben mormolt maga elé.
– Hogy képzelte ezt! Hogyan merte ezt tenni? Mit képzel magáról? Kicsoda ő?
Közben egy szobalány csendesen benyitott a nappaliba, hogy van-e esetleg szüksége valamire, de ezt most talán nem kellett volna. A bárónő azonnal felpattant, majd hirtelen egy keze ügyébe eső kristályvázát kapott fel és az ajtó felé dobta. A sokszáz fontos, gyönyörű váza apró darabokra hullt.
A szobalány riadtan visszahúzódott és remegve állt az ajtó előtt, miközben azt hallotta, hogy a szobában éktelen rombolás és tombolás zajlik. A magából kikelt bárónő mindent, de valóban szinte mindent összetört vagy megpróbált összetörni, legyen az drága porcelán, gyönyörűen faragott karosszék vagy velencei tükör.
Talán a tükör volt az utolsó a sorban, amikor hirtelen elcsendesedett a szalon. Pár percnyi némaság után a szobalány erőt vett magán, s a háta mögött támaszként a komornyikkal, résnyire nyitotta a szalon ajtaját.
A szalon egy igazi csatatérre hasonlított, de mindez semmi volt a bárónő látványához képest. Drága ruhája szinte cafatokban lógott róla, a díszítést szolgáló gyémántok és más drágakövek a szobában mindenfelé szétszóródtak, az arca pedig szinte vérben úszott. A szobalány lassan, félénken odalépett hozzá, s finoman letörölte az arcáról a vért, de a karjai továbbra is véresek voltak.
Szerencsére nem volt komoly baj, a tombolás közben véletlenül saját magát is orrba verte, így az orra vére eredt el, amely aztán eléggé eláztatta a szalont.
A bárónő a szalon padlóján térdelt és némán szemlélte az utóbbi percek pusztítását, de nem szót egy szót sem. Intett a cselédnek, aki lassan, bizonytalanul elhagyta a szalont, bár az ajtóból még visszanézett az úrnőjére.
A folyosón már többen is összegyűltek, akik hallották a rombolást és semmit nem értettek az egészből. A szobalány széttárta a kezeit és csak ennyit mondott a többieknek.
– Én semmit nem értek. Este, az induláskor még semmi baja nem volt, most pedig, nem ismerek rá. Tör és zúz.
– Soha nem volt még ilyen, komolyan megijedtem – mondta a szakácsnő.
– Várjunk még, majd kiderül, mi a baj – mondta a komornyik, egy idősebb, tekintélyes férfi, majd a személyzet vezetőjeként jelezte, hogy a többiek távozzanak.
A szobalány kérdően nézett a komornyikra, aki egyetlen intéssel jelezte, hogy mehet ő is, majd csendesen benyitott a szalonba, ahol a bárónő még mindig magába roskadva ült a padlón, miközben a szalon romjait nézte üres tekintettel.
Az idős komornyik szinte apai szeretettel nézett rá, majd lassan odalépett hozzá, s felsegítette volna a bárónőt a kissé megviselt kanapéra. Lady Hedwig a komornyik érintésére ösztönösen elhúzódott és szeme villámokat szórt.
– Mit képzel?
– Bocsánat mylady, úgy gondoltam …
– Maga ne gondolkodjon, inkább takarodjon …
– Jó éjszakát mylady
A komornyik alig láthatóan biccentett és távozott.
A bárónő szinte szikrázó tekintettel nézett utána. A szalon romjain térdelve, cafatokban lógó ruhájában, vérrel pettyezett arccal hirtelen valami nevetséges hasonlat villant be: Miss Havisham, az örök menyasszony. Egy nő, akinek az életét egyetlen visszautasítás írta felül.
Hedwig fintorogva fordította el a fejét.
„Nevetséges. Én nem ő vagyok.”
A gondolat lecsengett – de utána már nem volt hang.
Csend volt.
Nem pusztán hiány, hanem valami fullasztó, sűrű némaság. Az a fajta, amit nem lehet elviselni, de megbontani sem. Olyan volt, mint az üvöltés utáni visszhang – ami nem kívül, hanem belül maradt.
A tekintete körbejárt a szobán, de valójában nem látott semmit. Csak érzékelte a rombolást: az elgurult drágaköveket, a törött tükröt, a vérfoltot a padlón.
Egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem a fáradtság miatt – hanem hogy ne kelljen látnia.
Aztán lassan felállt. Vagy inkább: feltápászkodott.
Kissé imbolygó léptekkel elindult a szalon másik vége felé, ahol (szinte láthatatlanul) volt egy ajtó.
Érintésére az ajtó szinte hangtalanul nyílt ki.
És ő átlépett – egy másik világba.
Oda, ahová a zaj, a káosz, az önrombolás már nem ért el.
A másik szalon elegánsan berendezett volt, amelyben éppen senki sem tartózkodott, de amikor az ajtót bezárta maga mögött, a szalon ellentétes oldalán lévő másik ajtó is kinyílott. Egy tizenöt-tizenhat éves forma, kissé lenge, de drága hálóruhát viselő szőke lány jelent meg és kérdő tekintetét a bárónőre vetette. Riadtan nézte a szakadt és véres ruhában érkező Lady Hedwiget, aki mereven bámult előre.
A lány kérdő pillantást vetett a hangtalanul szőnyegre omló bárónőre, aki rápillantott és eléggé bágyadt tekintettel, de kissé elmosolyodott. Ahogyan nézte a bájos, fiatal lányt, aki bátortalanul, de mégis bizakodva nézett rá, a bárónő lelki szemei előtt lassan egy riadt tekintetű, maszatos arcú, szakadt ruhájú, néhány éves szőke kislány jelent meg, aki szemét kissé lesütve, félve nézett rá.
A bárónő szemében egy könnycsepp jelent meg, amelyet gyorsan letörölt, majd a szemét is lecsukta, s amikor kinyitotta, már újra a hálóruhás lányt látta maga előtt, aki kissé félve, de várakozóan nézett rá. A bárónő azonban nem szólt egy szót sem, a lány arcát kedvesen megsimogatta, aztán a kanapéra omlott, becsukta a szemét és kizárta a külvilágot.
A bárónő palotájától félórányi kocsiútra Susan hirtelen felriadt. Jobb keze még mindig a naplót szorongatta, majd hirtelen mozdulattal felült és elővette naplót. Feltekerte az olajlámpát, elővette a tintát és a tollat, s újabb bejegyzést tett a naplóba.
„1866. október 30., hajnalban
Felriadtam. Nem tudom, hány óra lehet. Minden csendes, csak a palota falai között bolyongó huzat zörgeti a függönyt.
Álmomban újra ott voltam a bálteremben. De nem a fal mellett álltam, nem a csipke kesztyűmet igazgattam. Hanem… táncoltam. Vele. Nem emlékszem a zenére, csak a tekintetére. Arra, ahogyan rám nézett. Mintha valóban látna.
Mindez nevetséges, nem? Egyetlen este, alig néhány szó. És mégis… mintha az egész világ kimozdult volna a helyéről. Mintha valami olyasmit láttam volna meg benne, amit nem tudok megnevezni, de érzem. Mélyen. Nem akarok olyan lenni, mint azok a lányok, akik sóhajtozva ismételgetik a nevét. És mégis: amikor elment, úgy éreztem, mintha a levegő is más lett volna nélküle.
Lady Hedwig mindig tudja, mit csinál. Minden mozdulata kiszámított. Az övé a színpad, övé a reflektorfény. Én csak figyelek a félhomályban. De talán… egyszer valaki onnan is előléphet.
Nem tudom, mit jelent ez az egész, de most már nem tudom nem érezni. És most le kell írnom, mert talán csak így tudom megérteni majd önmagam – egyszer.
S. E. G.”
A tinta lassan száradt meg a lapon.
Odakint egy madár csivitelt a párkányon.
Susan nem mozdult.
Nem mert még.
Mintha attól félt volna, hogy ha megmozdul, az egész elillan – a gondolat, az érzés, a pillanat, amit most éppen ő maga érzett.
A keze még az asztalon pihent, ujjai az utolsó sor fölött. Aztán lassan lefeküdt az ágyába.
Úgy tűnt, hogy figyelte a világot, de valójában önmagát figyelte.
És most először, nem ijedt meg attól, amit látott, majd közben újra álomba zuhant.
A ködös éjszaka Londonja néma árnyként hömpölygött körülötte, miközben a kocsi lassan haladt a szűk utcákon. Már órák óta haladtak céltanul a városban, Robert éppen a zakóját igazgatta, mintha ezzel is le tudná rázni a bárónő közelségének emlékét. Hiába hagyta maga mögött a helyzetet, a mellkasában ott lüktetett valami fojtogató nyugtalanság.
Nem volt az az ember, aki rendszeresen a város éjszakai negyedeit járta volna. Sőt – alig tudta volna megmondani, mikor lépte át utoljára valamelyik bordély küszöbét. De most, a feszültség minden idegszálában ott zúgott. Nem a vágy hajtotta – inkább az igény, hogy valami, bármi elterelje a gondolatait.
Egy félreeső, de elegánsabb ház előtt intett a kocsisnak. A vörös lámpás tompa fénye a ködben inkább sejtetett, mint mutatott bármit. Odabent a levegő édes, fűszeres illattal volt tele, a gyertyafény csillogott a selyemtapétán. A madám ismerős mosollyal üdvözölte, mintha valóban ismerte volna, de Robert csak biccentett. Nem akart beszélni.
Hamarosan egy fiatal, gyönyörű lány telepedett mellé. A haja fekete volt, mint az éjféli víztükör, a szemei pedig meleg, mélybarna árnyalatban ragyogtak. A ruhája alig takarta, vállai és karjai szinte teljesen szabadon voltak, s a selyemszövet a mozdulatára finoman még lejjebb csúszott. Látszott rajta, hogy számára mindez már természetes; a tartása, a tekintete, sőt a mosolya is azt sugallta, hogy ez a világ az otthona.
Finoman megérintette a férfi karját, majd leült mellé. A lány közelebb hajolt, illata finoman körbeölelte, de Robert mozdulatlan maradt. A gondolatai újra és újra ugyanoda tértek vissza – Hedwig tekintetéhez, a dereka ívéhez, a pillanathoz, amikor nemet mondott neki. Most bármilyen érintés idegennek tűnt volna.
Robert néhány pillanatig habozott, aztán lassan átölelte. A lány teste meleg volt és puha, a hajából jázmin illata áradt. Nem sietett, nem akart többet — csak érezni, hogy valaki ott van mellette, lélegzik, él.
A lány mozdulatlan maradt a karjaiban, mintha megérezte volna, hogy ez most nem a megszokott játék. Robert szorítása egy pillanatra erősödött, majd lassan elengedte.
Egy idő után felállt. A zsebéből elővette a tárcáját, és a lány tenyerébe csúsztatott egy bankjegyet.
– Nem a te hibád – mondta halkan. – Ma este … nem.
A madám értő mosollyal bólintott, a lány pedig nem kérdezett semmit, csak félszegen mosolygott. Robert kilépett a ködbe, beszállt a kocsijába, és rövid utasítást adott:
– Induljunk – s ezúttal a címet is megadta.
A lovak megindultak, és a férfi az ablakon át bámulta a párás lámpafények sorát. A feszültség nem múlt el, csak csendesebb lett – mint a tenger vihar után, amikor a hullámok már nem csapnak fel, de a mélyben még örvények kavarognak.
Az út hazáig rövid volt, de a ködben lassabban telt az idő. A kocsis felkapaszkodott a gránitlépcsőn vezető útra, majd megállította a fogatot. Robert csak egy gyors köszönést vetett oda, miközben fizetett és belépett a házába.
A csend odabent szinte köszöntötte. A kabátját hanyagul a fogasra dobta, a nyakkendőjét meglazította, és felment a hálóba. Nem volt ereje italhoz, könyvhöz, semmihez. Csak a csizmát rúgta le, és a hideg takarók közé feküdt.
A sötétben azonban nem jött azonnal az álom. A fejében zúgott az egész estély: a zenekar hangja, a parkett csúszós fényén forgó párok, a csillárok vakító ragyogása. És ahogy a képek újra és újra végigfutottak, köztük mindig felbukkant Susan bájos arca – az a félénk, de kíváncsi pillantás, amely a terem félhomályából rávetült.
Nem volt tolakodó tekintet. Inkább valami csendes figyelem. És Robertet magát is meglepte, hogy a gondolatai most inkább ennél a zöldszemű lánynál időznek, nem a vörös ruhás bárónőnél.
Aztán a sorok között, újra megjelent Goodman arca is. A nagyúr méltósága még mindig sértetlen volt, de Robert a beszélgetésük alatt is észrevette az apró jeleket – a mozdulatok lassúságát, a tekintet időnkénti elhomályosulását. Mintha minden mondat kicsit több erőfeszítésbe került volna, végülis hetvennégy éves.
A két arc – a fiatal, friss, reménnyel teli Susan és az öreg, fáradt, de tartását őrző Goodman – valahogy egymás mellé került az elméjében. És Robert nem tudta, miért, de ettől egy különös, szelíd nyugtalanság telepedett rá. Meddig tudja még Goodman őrizni Susant, s mi lesz, ha már nem … ? Azok a dolgok amit hallott, nem nyugtatták meg.
„Nem engedhetem, hogy bajba kerüljön… de ha lépek, azzal csak még sebezhetőbbé teszem. Ez még nem az én játszmám … de lehet, hogy hamarosan az lesz.”
Oldalra fordult, lehunyta a szemét, de a zsongás nem halkult. Az estély hangjai és képei tovább keringtek benne, mint egy lassú, de megállíthatatlan keringő dallama, amelyben a lépések soha nem érnek vissza a kiindulópontra.
A szoba levegője fojtogató volt, tele a nedves falak dohos szagával és az olcsó gin bűzével. A vetetlen ágy szélén egy fiatal lány ült, az ingét már félig lehúzta a válláról. A bőre libabőrös volt a hidegtől, de a mosolya profi volt, begyakorolt.
– Gyerünk, szépfiú – búgta, és a térdét kicsit széjjelebb tárta. – Ne lógasd az orrod. Betty majd elfeledteti veled a bajt.
A férfi az ablaknál állt, háttal a lánynak. A keze remegett, ahogy a poharat szorongatta. A fejében zúgott a vér. Akarta. Istenre, akarta. Csak egy percnyi feledést. Hogy a teste átvegye az uralmat az agya felett.
Megfordult. Odalépett az ágyhoz. A lány haja olyan volt. Mint az övé. De az arca… az arca durva volt, festett, közönséges.
Rátette a kezét a lány csupasz vállára. A bőr meleg volt. De a fejében nem csend volt. Hanem zaj. Abban a pillanatban nem a lányt látta. Hanem a báltermet. A jéghideg kék szemeket, amik átnéztek rajta. „Szánalmas vagy, Dick.”
„Na, fiam? Mire vársz?” – dörrent az apja hangja a koponyájában. „A mi fajtánk nem kérdez. A mi vérünk hódít. Vagy ehhez is gyenge vagy? Még egy utcalányhoz is kevés a véred?”
A gyomra összerándult. A teljesítménykényszer, amit gyerekkora óta a nyakán érzett – a vívóleckéken, a vadászatokon, a bálokon –, most itt, ebben a koszos ágyban is utolérte. Nem a vágyat érezte. Hanem a vizsgadrukkot. És tudta, hogy megint meg fog bukni.
A keze megállt. A vágy, ami egy perccel ezelőtt még parázslott benne, hirtelen kihunyt, mintha jeges vizet öntöttek volna rá. Nem ment. A teste nem engedelmeskedett. Csak állt ott, ernyedten, tehetetlenül.
– Mi a baj? – kérdezte a lány, és a hangjából eltűnt a búgás, helyette türelmetlen élesség csendült meg. – Fizettél, nem? Akkor csináljuk. Nincs rád egy egész éjszakám.
A férfi hátrált egy lépést. A szégyen forró hulláma elöntötte az arcát.
– Fogd be… – suttogta.
A lány felhorkant.
– Jaj, ne már. Csak nem az a fajta vagy, akinek dajkálni kell a…
– Azt mondtam, fogd be!
Az üvöltés betöltötte a szűk szobát. A férfi felkapta a félig teli ginesüveget az asztalról, és a falhoz vágta. A szilánkok szétrepültek, az ital tócsába gyűlt a padlón.
– Takarodj! – ordította, és most már nem a lánynak kiabált, hanem a hangoknak a fejében. Az apjának. Annak a nőnek. A saját nyomorult testének.
– Takarodjatok mind!
A lány felsikoltott. Nem várta meg a következőt. Félig lehúzott inggel, mezítláb ugrott le az ágyról. A félelem nagyobbnak bizonyult a hidegnél. Az ajtó felé rohant, de a szeme megakadt az éjjeliszekrényen. Ott hevert a pénz. Néhány arany sovereign, amit a férfi az elején dobott oda.
A férfi háttal állt, a fejét fogta, és torkaszakadtából üvöltött valamit, amit a lány nem értett. A lány nem habozott. A félelem mellé düh vegyült – az elvesztegetett idő dühe. Egy gyors mozdulattal felmarkolta a bankjegyeket és az érméket.
– Rohadj meg, te tehetetlen barom! – köpte oda az ajtóból.
A férfi felé fordult, a szemei vérben forogtak, kezével a levegőbe csapott, mintha meg akarná ütni a hangot. De a lány már nem volt ott. Csak a csapódó ajtó visszhangja maradt, és a huzat, ami a meztelen vállát érte a folyosón, ahogy a pénzt a fedetlen melléhez szorítva menekült a lépcsőn lefelé.
A férfi egyedül maradt. A düh lassan elszivárgott, és csak az üresség maradt. Lenézett a kezére. Még ütésre emelve tartotta, de nem volt kit megütni.
– Még erre sem… – suttogta, és a térde megrogyott a kiömlött ginben. – Még egy utolsó utcalánynak sem kellek.
Amikor Hedwig újra kinyitotta a szemét, már a lakosztályában találta magát, s látta, hogy hálóruhába öltöztették és igyekeztek a testét is megtisztítani. Mereven nézte a mennyezetet és egyre csak azon járt az agya, hogy mi történhetett éjjel, s hogy miért történhetett mindez.
Lelki szemei előtt megjelent Robert alakja, akitől az elutasítást kapta, s ezerszer is feltette a kérdést „Miért nem vagyok elég jó neki? Miért mondott nemet? Ki ez az ember, hogy nemet mer nekem mondani? Nekem, aki a királynőt is meggyőztem!”
Szemei könnyel teltek meg, de ezúttal szabad folyást hagyott a könnyeinek, végül is, most senki sem látta, hogy sír.
Pár perc múlva halk kopogás hallatszott, majd az ajtó kinyílt. A tegnap esti hálóruhás lány volt, ezúttal szobalányruhában, s a reggelit hozta a bárónőnek.
A nő intésére lerakta a tálcát, s már indult is kifelé, amikor az úrnője visszahívta:
– Ann!
– Igen mylady?
– Jó itt neked? Úgy értem, itt a palotában!
– Semmire nem cserélném el mylady, még a királynő kedvéért sem.
– Szerencse, hogy ezt nem hallotta – mosolyodott el lady Hedwig.
– Ha módom lenne rá, akkor neki is megmondanám.
Hedwig elgondolkodott a válaszon, Ann pedig türelmesen várta a következő parancsot, kérést vagy kérdést, amely nemsokára el is érkezett.
– Nem kérek túl sokat tőletek?
– Sőt, mylady.
– Szobalány bárhol lehetnél, s ha kell, ajánlólevelet is írnék!
– El akar küldeni mylady? – kérdezte hirtelen ijedten Ann.
Hedwig lágyan nézett a láthatóan megriadt lányra, majd a fejét megrázva válaszolt.
– Nem, dehogy, sőt megbízásom is lesz számodra ma délutánra.
– Ahogyan parancsolja úrnőm, bármit kér, megteszem.
– Mint egy jó szobalány – mondta mosolyogva lady Hedwig.
– Igen, mint egy jó szobalány … legalábbis nappal.
– Legalábbis nappal … – mosolyodott el a bárónő, majd folytatta – most menj.
A szobalány elindult, aztán megtorpant és a bárónőhöz fordult.
– Mylady?
– Igen, Ann?
– Vigyázzon magára, ne legyen olyan, mint Miss Havisham …
A bárónő azonnal vissza akart szólni, de aztán mégsem tette, csak annyit mondott csendes:
– Ez nem fog megtörténni. Emiatt nyugodt lehetsz.
Ann megnyugodva mosolygott rá, de közben arra gondolt „Miss Havisham? Ahhoz előbb el kell engednie a fájdalmat.”, majd elhagyta a hálószobát, s a bárónő hozzákezdett a reggelihez, miközben tovább tépelődött Robert visszautasításán, de nem talált semmilyen kézzelfogható magyarázatot.
Hirtelen bevillant egy kép az estélyről. Susan fehér karja, Robert keze, ahogy felemeli a lányt – de a pillanat, amikor az ő testét érintette volna meg.
Egy csak egy pillanat volt, egy szikra. És ő, a mindig kimért, mindig kívülálló – most megérintette a mellkasát, mint aki ellenőrizni akar valamit. Aztán a keze lefelé siklott a bordái mentén, a hasán át, megállt, pontosan ott.
Nem tudta, mit keres? Vagy talán pontosan tudta – csak nem akarta kimondani?
A teste forró volt, lüktetett. Érezte, ahogy az arca lángol. Az egész szalon, a márványpadló, a csillárok, a zenekar – mind eltűntek. Csak az a pillanat maradt, az a mozdulat, amikor Susan helyett… ő. Mintha Robert őt emelte volna fel. Mintha az az érintés – az övé lett volna.
Lehunyta a szemét. És Susan képe jelent meg előtte. Ártatlan, zavarodott, törékeny.
„Nevetséges” – morogta félhangosan. – „Ez csak egy … érzéki tévedés.”
A keze még mindig a testén pihent, de már nem mozdult. Csak szorított.
„Ez nem történhet meg. Nem velem. Nem …”
Még mindig érezte a bőrén azt a mozdulatot. És ez volt a legrosszabb. Hogy nem tudta elfelejteni.
Ahogyan tovább tűnődött, az is eszébe jutott, hogy az estélyen a fiatal lány szinte mindig Robert alakját kereste, s az is, hogy amikor a férfi visszautasította, akkor úgy tűnt a lány szinte megkönnyebbült.
Most már hidegen mosolyodott el, s nyoma sem volt az éjszakai dühnek, s az iménti láznak, az ’ellenfele’ egy fiatal, tapasztalatlan lány, s ez nem igazán lehet komoly probléma. A korábbi problémákat messze űzve, már új haditervek kidolgozása volt a napirenden, s ebben szerepe volt Robert és Susan személyének is. „Susan? Csak egy lány. De minden lány – előbb-utóbb – tanul.”
Az volt a legrosszabb, hogy nem tudta elfelejteni. És ha valaki most látná? Így, védtelenül, vággyal és szégyennel a bőre alatt? Talán most először lenne valóban törékeny. És ezt nem engedhette meg. Eddig ő volt az, aki másokat emelt … vagy taszított. Ez az érzés nem illett hozzá. De most valami megváltozott.
– Ez nem gyengeség – ismételgette magában. – Ez csak egy kis zavar. Egy eltévedt pillanat.
De valahol mélyen tudta: a legveszélyesebb dolgok mindig így kezdődnek.
Hamarosan hívta a komornyikot, parancsot adott a szalon rendbetételére, majd magához hívta Annt, s parancsot adott neki, hogy figyelje meg, mi történik a párbaj során, aztán számoljon be róla.
A komornyik egy tálcát is hozott, rajta néhány levél. Hedwig rájuk pillantott, de az ismerős kézírások nem ígértek semmit újat. Pedig régóta várt már néhány olyan levelet, amit azonnal ki kellett volna bontania.
folytatás a következő hétvégén…
