Egy héttel az estély után Robert újra látogatást tett lord Goodman palotájában, a párbaj ügyét megvitatni, de az igazat megvallva nagyon nehezen ment el, mert tartott a Susannal való találkozástól. Főként azért, mert másnapra meghívása volt lady Hedwigtől, amelyet el is fogadott, de amely miatt zavarban volt a lord és még inkább Susan előtt, bár még nem döntött véglegesen elmegy-e az estre.
Pár napja azt ígérte, hogy a párbaj után visszatér a birtokára, vagy legalábbis távozik Londonból, most pedig talán éppen látogatásra készül az életét felforgató hideg és számító nőhöz, s a legrosszabb ebben, hogy ő maga sem érti az okát, miért nem tud ellenállni neki. De ugyanakkor nem értette azt sem, hogy ez miért feszélyezi Goodman, s főként Susan előtt, hiszen semmilyen formális kapcsolatuk nem volt.
Egyszóval, Robert kissé feszengve ült lord Goodman dolgozószobájában, s a párbaj-ügy legújabb fejleményeit tárgyalták. Az elmúlt héten kaptak egy elég komoly figyelmeztetést a királyi udvarból, hogy igyekezzenek a botrányt elkerülni, de úgy tűnt, hogy ez másképpen fog alakulni, bár ők maguk nem tehettek róla.
A figyelmeztetés után néhány nappal lord Goodman egy rejtélyes levelet kapott a The Times szerkesztőségétől, amelyet most átadott Robertnek tanulmányozásra:
Címzett: Lord Charles Goodman
Feladó: Mr. Horace Bellamy
The Times, szerkesztőség – Bridge Street
1866. november 5.
Tisztelt és Tiszteletreméltó Goodman Úr!
Engedje meg, hogy e sorokat baráti jóindulattal, s a polgári közérdeklődés szellemében küldjem, nem hivatalos újságírói megkeresésként, csupán mint aggályos észrevétel egy esetleges ügy kapcsán, melyről – minden bizonnyal alaptalanul – híresztelések kaptak lábra az alsóvárosi körökben.
Szerkesztőségünkhöz nemrégiben eljutott a pletyka, miszerint a Tower melletti ligetben nemrégiben zajlott egy bizonyos „hajnali találkozás”, mely során hangos dörrenés és „úrias megjelenésű férfiak sietsége” keltett figyelmet. A történet súlyát az adja, hogy – állítólag – egy fiatal szolgálólány figyelte meg a jelenetet, s levelet is írt… (hogy hova, azt nem tudni pontosan – csak sejteni lehet.)
Természetesen a The Times sosem lenne oly vakmerő, hogy bizonyíték nélküli állításokat közöljön, különösen, ha olyan tiszteletreméltó személyek érintettsége sejlik fel, akiket az udvari jóízlés és közéleti felelősség övez.
Ugyanakkor, tudni kívánjuk:
Létezik-e bármiféle bírósági vagy rendőrségi feljegyzés, amely az említett ligetbeli eseménnyel kapcsolatos?
Folyik-e hivatalos eljárás?
És ha nem, azt helyes-e úgy értelmezni, hogy az ügy valóban jelentéktelen, minden pletyka ellenére?
Természetesen, ha a válasz igen rövid és megnyugtató, a közvélemény is hamar megnyugszik – s más témákat találunk a címlapra.
Ha azonban a hallgatás hosszan (akár több mint egy hétig is) eltart, és a neveket a városi kávéházak kezdik egymásra mondogatni… nos, mint tudja, a nyomda hamarabb dolgozik, mint a jog.
Kiváló tisztelettel, és a legmélyebb udvariassággal:
Horace Bellamy
Társasági rovat, The Times
Robert figyelmesen elolvasta a levelet és elgondolkodva nézett az idős lordra.
– Nos Robert, mi a véleménye?
– Ez egy egészen csalafinta módon megírt zsaroló levél.
– Valóban az, de mihez kezdjünk vele?
– Ez valóban érdekes kérdés. Ha semmilyen módon nem reagálunk, akkor pár nap múlva a címoldalon találjuk a történetet. Ez gondolom nem lenne Önnek jó, ahogyan az sem, hogy a kormányzati gépezet elindulna, s a korábbi fenyegetés alapján bármi történhet. Ha pedig reagálunk, akkor az igazság megkívánja, hogy feltárjuk az eseményeket, s ezzel ugyanabba a helyzetbe kerülünk.
– Így igaz, helyesen látja a problémát, de mit tegyünk?
– Én azt javaslom, hogy használjuk ki a levél pongyola megfogalmazását, s fordítsuk vissza a helyzetet.
Goodman kíváncsian nézte Robertet, hogy milyen ötlete van, s nem igazán tudta, hogyan lehetne ebből a helyzetből jól kijönni.
– Szerintem a helyzet egyszerű. Ha megengedi, akkor segítenék a megválaszolásában.
– Ezért is hívtam, fiatal barátom.
– Nos, a levél szerint a kiindulópont egy ‘a Tower melletti ligetben nemrégiben zajlott egy bizonyos „hajnali találkozás”, mely során hangos dörrenés és „úrias megjelenésű férfiak sietsége” keltett figyelmet’.
– Igen, erre hivatkoznak.
– Nem tudom mylord, de én mintha úgy emlékeznék, hogy délután öt órakor volt a ‘találkozás’.
– Valóban, délután volt.
– S ha jól emlékszem nem jártunk aznap a Tower környékén.
– Valóban – mosolygott a helyzetet felismerve Lord Goodman.
– Ebből következően nyugodt lelkiismerettel írhatja meg válaszként, hogy nem tud semmilyen ‘hajnali találkozásról’ főként nem a Towernél, ráadásul, mivel kíváncsi, hogy kik akarják a nevét ilyen ügyekbe keverni, a kapott levelet továbbította Őfelsége Belső Ügyekért Felelős Hivatalának, hogy járjanak utána, kik és milyen megfontolásból akarják a békés állampolgárokat mindenféle ügyekbe keverni. A levelet (miután lemásoltuk) valóban elküldjük a Hivatalnak, akik feltehetően azonnal ki is szállnak a laphoz, hiszen a korábbi levél alapján az ügy a Koronának is kínos lenne, s ez alátámasztja a levelünk állítását. Ennek eredményeképpen a lap erősen átgondolja, be meri-e ezt vállalni, ráadásul, ha szerencsénk van, akkor azt is megtudjuk, hogy ki is volt az a fiatal szolgálóleány.
– Ez egyszerűen zseniális – mondta nevetve lord Goodman – a saját fegyverüket fordította ellenük.
– Reméljük, hogy működik is, valamint azt is, hogy nem szivárognak-e ki hasonló hírek, amelyekkel nem lesz ilyen szerencsénk, mert azért be kell látnunk, hogy az egész csak azért működhet jól, mert a szerkesztő úr hibázott.
– Ahogyan látom, végül minden hiba elnyeri méltó jutalmát.
Miután ebben megegyeztek, lord Goodman megírta a válaszlevelet és a másik, Őfelsége Belső Ügyekért Felelős Hivatalának szóló levelet is, bár a megfogalmazásban itt-ott Robert is segített. Úgy döntöttek, hogy a Hivatalnak szóló levelet még aznap elküldik (a lap levelének lemásolása után), míg a választ csak holnap, hogy a Hivatal szinte azonnal tudjon reagálni. S ahogyan ismerjük, ebben a helyzetben fog is.
Lord Goodman a következő levelet írta, Robert hathatós segítségével.
Bridge Street, London
1866. november 5.
Tisztelt Mr. Bellamy!
Őszinte köszönettel vettük levelét, melyet társadalmi érzékenységgel és – ha jól értjük – baráti figyelmeztetésként juttatott el hozzánk.
Tekintettel arra, hogy az Ön által említett Tower melletti „hajnali találkozás” időpontjáról és tartalmáról sem a család tagjai, sem a személyzet nem rendelkezik információval, sajnos nincs módunk megerősíteni vagy cáfolni egy olyan esemény részleteit, melynek létezéséről nincs tudomásunk.
Ugyanakkor, mivel az Ön leveléből – ha pusztán stílusgyakorlatként is – egyes személyek nevének társítása is kikövetkeztethető, kötelességemnek érzem, hogy a levelet, annak teljes tartalmával együtt, továbbítsam Őfelsége Belső Ügyekért Felelős Hivatalának, amely – mint bizonyára Ön is tudja – az ilyen típusú társadalmi érzékenységekre különös figyelemmel szokott reagálni.
Ők talán bővebb információval bírnak az ügyet illetően, különös tekintettel azokra a körökre, amelyek e pletykát útjára indíthatták.
Kérem, fogadja legmélyebb tiszteletemet és kívánom, hogy a szerkesztőség továbbra is a közéleti tisztánlátás és jóízlés iránytűje maradjon.
Tisztelettel:
Charles Goodman
Robert elégedetten olvasta a kész levelet, de újabb ötlete volt.
– Azon gondolkodom, hogy kellene még valami, ami kissé eltereli az ügyről a figyelmet. Mit szólna egy újabb estély szervezéséhez?
– Most szerveztünk egy estélyt, pár héten belül kettőt is adjunk?
– Nincs valami apropója?
Goodman kissé elgondolkodott, majd a szeme felcsillant.
– Dehogy nincs! – mondta kissé meghatódva – Pár hét múlva lesz Susan születésnapja. Akkor lesz 17 éves.
– Az pontosan megfelelő lesz, s akkor szinte mindenki azzal lesz elfoglalva.
– Akkor lassan el kellene kezdeni a meghívókat kiküldeni, hiszen legalább két héttel előtte illik.
Lord Goodman örült az ötletnek, s bár nem igazán szerette ilyen társadalmi alkalmakat, de Susan talán végre kezd kinyílni a társaság felé, ha már elkezdett felnőni. Persze ezt még szerette volna Susannal is megbeszélni, így azonnal kérette is a dolgozószobájába.
Amikor Susan megérkezett a szobába szinte vágni lehetett a feszültséget, mindhárman zavarban voltak kissé, de aztán a köszönések után kicsit oldódott a hangulat. Susan nagyon örült, hogy gondoltak a születésnapjára, s nem zárkózott el az eseménytől, így hamar dűlőre jutottak.
Ebben persze a nagyapjának az finom, de csalafinta megjegyzése is segített, amely azt sugallta számára, hogy Robert ötlete volt az estély. Ez persze valóban így is volt, de nem pontosan úgy történtek a dolgok, ahogyan Susan képzelte.
A beszélgetés ezután a párbajra terelődött, majd egyéb más dolgokra is, s némi kerülővel, de Susan hamar eljutott Robert élettörténetéig.
– Úgy hallottam sokkal több bennünk a közös vonás, mint gondoltuk volna – mondta Robertnek.
– Mire gondol kisasszony?
– Az Ön édesanyja egy indiai hercegnő volt, az én édesanyám egy egyszerű amerikai nő, vagyis az apáink rangon alul házasodtak – mondta erre Susan, majd őszinte ijedtség látszott az arcán, amikor a nagyapjára nézett – Jajj, de tapintatlan vagyok, kérlek, ne haragudj.
– Semmi baj kislányom – felelte lord Goodman – a tények nem változnak attól, hogy nem beszélünk róla. Szembe kell néznünk a múlttal, az árnyakkal és féligazságokkal.
– Ha jól emlékszem azt mondták, hogy hétéves korában érkezett Londonba.
– Igen, s akkor halt meg az édesanyám. Az a hajó, amellyel Amerikából hazaértünk, hajótörést szenvedett, s ő odaveszett, hogy engem megmentsen. Sajnos az Ír-tengerbe veszett, így nincs is igazi sírja, csak egy emlékmű … az sem csak neki, hanem az összes elhunytnak.
Robert egy pillanatra elgondolkodva hallgatta Susant, majd hirtelen megkérdezte:
– Van esetleg egy fényképe róla?
– Igen, van. A párnám alatt őrzöm, s már eléggé megviselt. Évekkel korábban készült, mint hogy elindultunk Amerikából, egyfajta emléknek, de sajnos utolsó emlék lett belőle, később már nem készült másik.
– Láthatnám … esetleg, ha nem sértem meg, ha ez nem probléma?
– Nem, dehogy. Miért is lenne az?
Susan kisietett a szobából, majd kisvártatva egy kissé gyűrött és megviselt fényképpel tért vissza, amelyet Robert kezébe adott.
– Ő volt az én gyönyörű édesanyám – mondta, miközben a képre mutatott.
Robert döbbenten nézte a képet, de zavarát hamar igyekezett leplezni, így Susan, aki a fényképet figyelte eközben nem is látta mindezt, azonban lord Goodman igen. Az ifjú lord elgondolkodva nézte tovább a képet, egy valóban gyönyörű nőt és egy néhány éves kislányt.
Egy pillanatra teljesen elfeledkezett minden másról – mintha az idő megállt volna. A nő tekintete, a vonásai… valami mélyen ismerős volt benne. Nem csupán a szépsége vagy tartása – hanem az a fátyolos, mégis határozott pillantás, mely egyszerre volt sebezhető és végtelenül erős.
A következő pillanatban gyorsan leeresztette a kezét, és megköszörülte a torkát.
– Bocsássanak meg… úgy érzem, most… szükségem van egy kis friss levegőre. – A hangja nyugodt volt, de mégis, valamiféle belső remegés árulkodott a belső feszültségről.
Susan kedvesen biccentett, mit sem sejtve, ő úgy gondolta, hogy az emlékek törtek fel Robertben, s az előzmények után ezt teljesen megértette. Valóban igaza is volt, de nem pontosan úgy, ahogyan gondolta.
Lord Goodman azonban hallgatott, úgy tűnt, hogy ő pontosan értette, mi történt.
Susan, aki semmit nem vett észre a férfi döbbenetéből és zavarából, elbúcsúzott Roberttől, akit aztán lord Goodman kikisért.
– Lenne még egy perce, Robert.
– Parancsoljon mylord.
– A fényképről szeretném kérdezni. Úgy tűnt, hogy mélyen megérintette önt, de ha nem csalnak az érzékszerveim, akkor más oka is volt a viselkedésének.
– Igen uram.
– Megkérdezhetem, hogy micsoda?
– Azon az éjszakán, amikor a hajó elsüllyedt és Susan édesanyja odaveszett, a hajó éppen a Man-sziget körüli vizeken hajózott, s amikor láttam mi történt, megpróbáltam néhány emberemmel segíteni. Éppen tíz évvel ezelőtt, a fényképen látott hölgy, a kezembe adott egy hétéves körüli, ájult kisgyermeket és sírva könyörgött, hogy mentsem meg. A kisgyermekkel végül szerencsésen elértem a partot, de mire visszatértem, a hölgyet már elsodorta egy hullám.
– S ez a gyermek Susan volt – mondta megrendülten lord Goodman.
– Úgy hiszem, mylord. A mentéskor körülbelül tucatnyi embert sikerült megmentenünk, s amikor láttam, hogy a kislány jól van, akkor az embereimre bíztam a többi megmentettel együtt.
– Ó, Robert, maga már akkor is vigyázott Susanra, amikor még nem is kérte senki erre.
– Csak a kötelességemet teljesítettem – mondta szerényen Robert Sydney.
Mindketten hallgattak, de pár pillanat múlva Robert megszólalt:
– Mylord – be kell még valljak önnek valamit?
– Hallgatom, Robert – mondta az idős lord várakozással.
– Én lady Hedwig miatt maradtam a városban.
– Ezt nagyjából sejtettem.
– Kaptam tőle egy meghívót, s holnap meglátogatom.
– Miért mondja el ezt nekem?
Robert hallgatott, majd csendesen csak annyit mondott:
– Valójában nem tudom, de úgy éreztem, tudnia kell … azt nem tudom, hogy a kisasszonynak is tudnia kell-e?
– Azt szeretné, hogy elmondjam neki?
– Nem tudom mi a helyes.
– Valóban menni akar a bárónőhöz?
– Ha ezt pár napja kérdezi, akkor a válaszom igen, ha egy órával ezelőtt, akkor a válaszom nem, most viszont nem tehetek mást, mint hogy elmegyek.
Lord Goodman felvonta a szemöldökét és kíváncsian nézett rá.
– Nem tehet mást?
– Valamit meg kell tudnom, s azt csak tőle tudhatom meg.
– Van ennek bármi köze Susanhoz?
– Nem, azt hiszem nincs.
– Akkor rendben van, főként mert valójában nem tartozik magyarázattal, de örülök az őszinteségének.
Robert búcsút intett, majd csendesen kilépett a palota ajtaján. Az esti szél hűvösen simított végig az arcán, miközben léptei szinte nesztelenül vitték a park felé. Gondolatai újra és újra visszatértek ahhoz az archoz – a nőhöz a fényképen. A nőhöz, aki azon az éjjelen egy kisgyermeket adott a karjába, miközben a hullámok közé veszett. És most már biztos volt benne: az a gyermek Susan volt, de nem az a kislány, aki a fényképen szerepelt.
De itt még nem ért véget a döbbenete.
Ahogy újra és újra felidézte a fényképet, ráeszmélt, hogy azon az éjszakán az a nő nézett rá ugyanazzal a szemmel, mint Hedwig szokott – az álmokban, az emlékekben, a tétova pillanatokban. Nem hasonlóság volt ez. Valami mélyebb. Valami, ami túlmutatott a véletlenen.
Amikor Goodman visszatért a dolgozószobájába, Susan még ott volt, várta őt.
Goodman, ahogyan a lány bájos, kissé mosolygós arcát nézte, eltűnődött, hogy elmondja-e, amit az imént Robert mondott. Végül úgy döntött, hogy elmondja, mert talán jobb, ha tőle tudja meg, mint véletlenül, mástól.
– Kislányom, el kell mondanom valamit.
– Ó, megijesztesz. Ha így kezded, akkor mindig valamit komoly dolgot mondasz.
– Talán így van, talán nem, de úgy érzem, hogy el kell mondanom valamit, amit az ifjú lord bizalmasan megosztott velem.
– Most már nagyon izgatott vagyok – mondta Susan, s valóban várta a „titkot”.
– Robert meghívást kapott lady Hedwigtől, s talán el is megy hozzá.
Susan arca elkomorult, s fájdalmas tekintettel nézett a nagyapjára. Szinte azt várta, hogy azzal folytassa, hogy mindez nem igaz, csak tévedés volt.
Vagy az ő érzései tévedtek, bár a nagyapja az mondta „talán el is megy hozzá”. Görcsösen ragaszkodott e kis szalmaszálba, hogy talán mégsem megy el, talán meggondolja magát. Az idős lord jól látta az arcán az érzelmeket, s hát számított is rájuk, de így is rossz volt néznie a lány tépelődését.
– Mikor megy, ha megy? – kérdezte kissé rekedtes hangon Susan végül.
– Holnap este.
– Már? – esett kétségbe Susan – Holnap. Éppen kedden?
Az idős lord azonban magához vonta Susant és megölelte, majd csak ennyit mondott neki.
– Egy nagy amerikai, Benjamin Franklin azt mondta, hogy „Nincs nyereség fájdalom nélkül.”. Én pedig azt mondom, hogy a cél nem mindig igazolja az eszközt. De ha soha nem hajlunk meg, talán soha nem jutunk el odáig, ahol már nem kell meghajolni.
– Ez mit jelent?
– A lord azt mondta, hogy a meghívást elfogadta, aztán meggondolta magát, de végül, éppen mikor itt volt, újra meggondolta magát.
– De miért?
– Úgy hiszem, hogy ennek van valami a hátterében, s ez nemcsak lady Hedwig csábításáról szól.
Susan hitte is, nem is – bár főként hinni akarta.
A beszélgetés után hamar visszavonult a szobájába, ahol Maryvel megbeszélték a dolgot, bár nevet nem említett. Mary sok tekintetben lord Goodman-nek adott igazat, s ez némi reményt jelentett Susan számára.
Később, mikor egyedül maradt, elővette a naplóját, s kissé feszülten fogalmazta meg az utolsó eseményeket.
„1866. november 5., este
Valami történt ma, amit nem tudok pontosan szavakba önteni.
Vagy talán nem is akarok.
Robert elmegy. Holnap. Hedwighez.
A nagyapa elmondta – szelíden, őszintén. Nem akart bántani, de tudta, hogy bántani fog. És így is volt.
Talán ez csak egy látogatás. Talán semmit sem jelent.
De mégis, tőlem valamit elvett.
Azt hittem, most már ismerem őt. Azt hittem, amit eddig tudtam róla, az elég.
Hogy a múltja, a bátorsága, az emlékei… mind felépítettek egy olyan embert, akiben hinni lehet.
De talán nem is őt nem értem. Hanem önmagamat.
Miért fáj ez ennyire?
Valami megváltozott ma. A hangja? A mozdulata? A tekintete, amikor rám nézett?
Mintha keresett volna valamit, ami még nem talált meg.
Talán engem.
És ha most el is megy oda, talán … talán még visszatér.
S.E.G.”
