Egy héttel az estély után Robert újra látogatást tett Lord Goodman palotájában, hogy megvitassák a párbaj ügyét, de az igazat megvallva nagyon nehezen szánta rá magát. Tartott a Susannal való találkozástól, főként azért, mert másnapra meghívása volt Lady Hedwigtől, amelyet el is fogadott. Emiatt zavarban volt a lord előtt, és még inkább Susan előtt, bár még nem döntötte el véglegesen, hogy valóban elmegy-e az estre.
Pár napja még azt ígérte, hogy a párbaj után visszatér a birtokára, vagy legalábbis távozik Londonból, most pedig talán éppen látogatásra készül ahhoz a hideg és számító nőhöz, aki felforgatta az életét. A legrosszabb pedig az volt, hogy maga sem értette, miért nem tud ellenállni neki. Ugyanakkor azt sem értette, miért feszélyezi mindez Goodman, s főként Susan előtt, hiszen semmilyen formális kapcsolat nem volt közöttük.
Egyszóval Robert kissé feszengve ült Lord Goodman dolgozószobájában, miközben a párbajügy legújabb fejleményeit tárgyalták. Az elmúlt héten elég komoly figyelmeztetést kaptak a királyi udvarból, hogy igyekezzenek elkerülni a botrányt, de úgy tűnt, a dolgok másképpen alakulnak, bár ők maguk nem tehettek róla.
A figyelmeztetés után néhány nappal Lord Goodman rejtélyes levelet kapott a The Times1 szerkesztőségétől, amelyet most átadott Robertnek tanulmányozásra:
Címzett: Lord Charles Goodman Feladó: Mr. Horace Bellamy The Times, szerkesztőség – Bridge Street 1866. november 5.
Tisztelt és Tiszteletreméltó Goodman Úr!
Engedje meg, hogy e sorokat baráti jóindulattal, s a polgári közérdeklődés szellemében küldjem, nem hivatalos újságírói megkeresésként, csupán aggályos észrevételként egy esetleges ügy kapcsán, amelyről – minden bizonnyal alaptalanul – híresztelések kaptak lábra az alsóvárosi körökben.
Szerkesztőségünkhöz nemrégiben eljutott a pletyka, miszerint a Tower melletti ligetben nemrégiben zajlott egy bizonyos „hajnali találkozás”, amely során hangos dörrenés és „úrias megjelenésű férfiak sietsége” keltett figyelmet. A történet súlyát az adja, hogy – állítólag – egy fiatal szolgálólány figyelte meg a jelenetet, s levelet is írt… hogy hova, azt nem tudni pontosan – csak sejteni lehet.
Természetesen a The Times sosem lenne oly vakmerő, hogy bizonyíték nélküli állításokat2 közöljön, különösen, ha olyan tiszteletreméltó személyek érintettsége sejlik fel, akiket az udvari jóízlés és közéleti felelősség övez.
Ugyanakkor tudni kívánjuk:
Létezik-e bármiféle bírósági vagy rendőrségi feljegyzés, amely az említett ligetbeli eseménnyel kapcsolatos?
Folyik-e hivatalos eljárás?
És ha nem, helyes-e úgy értelmezni, hogy az ügy valóban jelentéktelen, minden pletyka ellenére?
Természetesen, ha a válasz igen rövid és megnyugtató, a közvélemény is hamar megnyugszik – s más témákat találunk a címlapra.
Ha azonban a hallgatás hosszan – akár több mint egy hétig is – eltart, és a neveket a városi kávéházakban3 kezdik egymás mellett emlegetni… nos, mint tudja, a nyomda hamarabb dolgozik, mint a jog.
Kiváló tisztelettel és a legmélyebb udvariassággal:
Horace Bellamy Társasági rovat, The Times
Robert figyelmesen elolvasta a levelet, majd elgondolkodva nézett az idős lordra.
– Nos, Robert, mi a véleménye?
– Ez egy egészen csalafinta módon megírt zsarolólevél.
– Valóban az, de mihez kezdjünk vele?
– Ez valóban érdekes kérdés. Ha semmilyen módon nem reagálunk, pár nap múlva a címlapon találjuk a történetet. Ez gondolom Önnek sem lenne jó, ahogyan az sem, ha a kormányzati gépezet elindulna, s a korábbi fenyegetés alapján bármi történhetne. Ha pedig reagálunk, akkor az igazság megkívánja, hogy feltárjuk az eseményeket, s ezzel ugyanabba a helyzetbe kerülünk.
– Így igaz. Helyesen látja a problémát, de mit tegyünk?
– Én azt javaslom, használjuk ki a levél pongyola megfogalmazását, és fordítsuk vissza a helyzetet.
Goodman kíváncsian nézte Robertet. Nem igazán tudta elképzelni, hogyan lehetne ebből a helyzetből jól kijönni.
– Szerintem a helyzet egyszerű. Ha megengedi, segítenék a válasz megfogalmazásában.
– Ezért is hívtam, fiatal barátom.
– Nos, a levél szerint a kiindulópont egy „a Tower melletti ligetben nemrégiben zajlott egy bizonyos »hajnali találkozás«, mely során hangos dörrenés és »úrias megjelenésű férfiak sietsége« keltett figyelmet”.
– Igen, erre hivatkoznak.
– Nem tudom, mylord, de én mintha úgy emlékeznék, hogy délután öt órakor volt a „találkozás”.
– Valóban, délután volt.
– S ha jól emlékszem, aznap a Tower környékén sem jártunk.
– Valóban – mosolyodott el Lord Goodman, felismerve a helyzetben rejlő lehetőséget.
– Ebből következően nyugodt lelkiismerettel megírhatja válaszként, hogy nem tud semmilyen „hajnali találkozásról”, főként nem a Towernél. Ráadásul, mivel kíváncsi arra, kik akarják a nevét ilyen ügyekbe keverni, a kapott levelet továbbította Őfelsége Belső Ügyekért Felelős Hivatalának4, hogy járjanak utána, kik és milyen megfontolásból akarják békés állampolgárok nevét efféle ügyekkel összefüggésbe hozni. A levelet – miután lemásoltuk – valóban elküldjük a Hivatalnak. Ők feltehetően azonnal ki is szállnak a laphoz, hiszen a korábbi levél alapján az ügy a Koronának is kínos lenne, s ez még inkább alátámasztja levelünk állítását. Ennek eredményeképpen a lap erősen meggondolja majd, be meri-e vállalni a történetet. Ráadásul, ha szerencsénk van, még azt is megtudjuk, ki volt az a fiatal szolgálólány.
– Ez egyszerűen zseniális – mondta nevetve Lord Goodman. – A saját fegyverüket fordította ellenük.
– Reméljük, hogy működik is. És azt is, hogy nem szivárognak ki hasonló hírek, amelyekkel már nem lesz ekkora szerencsénk. Be kell látnunk, hogy az egész csak azért működhet, mert a szerkesztő úr hibázott.
– Ahogyan látom, végül minden hiba elnyeri méltó jutalmát.
Miután ebben megegyeztek, Lord Goodman megírta a válaszlevelet és a másik, Őfelsége Belső Ügyekért Felelős Hivatalának szóló levelet is, bár a megfogalmazásban itt-ott Robert is segített. Úgy döntöttek, hogy a Hivatalnak szóló levelet még aznap elküldik – a lap levelének lemásolása után –, míg a választ csak másnap, hogy a Hivatal szinte azonnal reagálhasson. S ahogyan ismerték őket, ebben a helyzetben reagálni is fognak.
Lord Goodman a következő levelet írta Robert hathatós segítségével:
London 1866. november 5.
Tisztelt Mr. Bellamy!
Őszinte köszönettel vettem levelét, amelyet társadalmi érzékenységgel és – ha jól értem – baráti figyelmeztetésként juttatott el hozzám.
Tekintettel arra, hogy az Ön által említett Tower melletti „hajnali találkozás” időpontjáról és tartalmáról sem a család tagjai, sem a személyzet nem rendelkezik információval, sajnos nincs módunk megerősíteni vagy cáfolni egy olyan esemény részleteit, amelynek létezéséről nincs tudomásunk.
Ugyanakkor, mivel az Ön leveléből – ha pusztán stílusgyakorlatként is – egyes személyek nevének társítása is kikövetkeztethető, kötelességemnek érzem, hogy a levelet teljes tartalmával együtt továbbítsam Őfelsége Belső Ügyekért Felelős Hivatalának, amely – mint bizonyára Ön is tudja – az ilyen típusú társadalmi érzékenységekre különös figyelemmel szokott reagálni.
Ők talán bővebb információval bírnak az ügyet illetően, különös tekintettel azokra a körökre, amelyek e pletykát útjára indíthatták.
Kérem, fogadja legmélyebb tiszteletemet, és kívánom, hogy a szerkesztőség továbbra is a közéleti tisztánlátás és jóízlés iránytűje maradjon.
Tisztelettel: Charles Goodman
Robert elégedetten olvasta a kész levelet, de újabb ötlete támadt.
– Azon gondolkodom, kellene még valami, ami kissé eltereli az ügyről a figyelmet. Mit szólna egy újabb estély szervezéséhez?
– Most szerveztünk egy estélyt. Pár héten belül kettőt is adjunk?
– Nincs valami apropója?
Goodman kissé elgondolkodott, majd felcsillant a szeme.
– Dehogy nincs! – mondta kissé meghatódva. – Pár hét múlva lesz Susan születésnapja. Akkor lesz tizenhét éves.
– Az pontosan megfelelő lesz, s akkor szinte mindenki azzal lesz elfoglalva.
– Akkor lassan el kellene kezdeni kiküldeni a meghívókat, hiszen legalább két héttel előtte5 illik.
Lord Goodman örült az ötletnek, s bár nem igazán szerette az ilyen társadalmi alkalmakat, Susan talán végre kezd kinyílni a társaság felé, ha már valóban kezd felnőni. Persze ezt még szerette volna vele is megbeszélni, így azonnal kérette a dolgozószobájába.
Amikor Susan megérkezett, szinte vágni lehetett a feszültséget. Mindhárman kissé zavarban voltak, de a köszönések után valamelyest oldódott a hangulat. Susan nagyon örült, hogy gondoltak a születésnapjára, és nem zárkózott el az eseménytől, így hamar dűlőre jutottak.
Ebben persze segített nagyapja finom, de csalafinta megjegyzése is, amely azt sugallta számára, hogy Robert ötlete volt az estély. Ez valóban így is volt, csak nem egészen úgy történtek a dolgok, ahogyan Susan elképzelte.
A beszélgetés ezután a párbajra terelődött, majd egyéb témákra is, s némi kerülővel Susan hamar eljutott Robert élettörténetéig.
– Úgy hallottam, sokkal több bennünk a közös vonás, mint gondoltuk volna – mondta Robertnek.
– Mire gondol, kisasszony?
– Az Ön édesanyja egy indiai hercegnő volt, az én édesanyám pedig egy egyszerű amerikai nő. Vagyis az apáink rangon alul házasodtak – mondta Susan, majd őszinte ijedtség jelent meg az arcán, amikor nagyapjára nézett. – Jaj, de tapintatlan vagyok! Kérlek, ne haragudj.
– Semmi baj, kislányom – felelte Lord Goodman. – A tények nem változnak attól, hogy nem beszélünk róluk. Szembe kell néznünk a múlttal, az árnyakkal és a féligazságokkal.
– Ha jól emlékszem, azt mondták, hogy hétéves korában érkezett Londonba.
– Igen, és akkor halt meg az édesanyám. A hajó, amellyel Amerikából hazaértünk, hajótörést szenvedett, és ő odaveszett, miközben engem mentett. Sajnos az Ír-tengerbe6 veszett, így nincs is igazi sírja, csak egy emlékmű… az sem csak neki, hanem az összes elhunytnak.
Robert egy pillanatig elgondolkodva hallgatta Susant, majd hirtelen megkérdezte:
– Van esetleg egy fényképe róla?
– Igen, van. A párnám alatt őrzöm, és már eléggé megviselt. Évekkel korábban készült7, mint hogy elindultunk Amerikából, egyfajta emléknek, de sajnos utolsó emlék lett belőle. Később már nem készült másik.
– Láthatnám… esetleg? Ha nem sértem meg, és nem jelent problémát.
– Nem, dehogy. Miért is lenne az?
Susan kisietett a szobából, majd kisvártatva egy kissé gyűrött és megviselt fényképpel tért vissza, amelyet Robert kezébe adott.
– Ő volt az én gyönyörű édesanyám – mondta, miközben a képre mutatott.
Robert döbbenten nézte a fényképet, de zavarát hamar igyekezett leplezni. Susan, aki közben maga is a képet figyelte, ebből semmit sem vett észre, Lord Goodman azonban igen.
Az ifjú lord elgondolkodva nézte tovább a valóban gyönyörű nőt és a néhány éves kislányt.
Egy pillanatra teljesen elfeledkezett minden másról – mintha az idő megállt volna. A nő tekintete, a vonásai… valami mélyen ismerős volt benne. Nem csupán a szépsége vagy a tartása, hanem az a fátyolos, mégis határozott pillantás, amely egyszerre volt sebezhető és végtelenül erős.
A következő pillanatban gyorsan leeresztette a kezét, és megköszörülte a torkát.
– Bocsássanak meg… úgy érzem, most… szükségem van egy kis friss levegőre.
Hangja nyugodt volt, de valamiféle belső remegés mégis elárulta a feszültségét.
Susan kedvesen biccentett, mit sem sejtve. Úgy gondolta, az emlékek törtek fel Robertben, és az előzmények után ezt teljesen megértette.
Valóban igaza is volt – csak nem pontosan úgy, ahogyan gondolta.
Lord Goodman azonban hallgatott. Úgy tűnt, ő pontosan értette, mi történt.
Susan, aki semmit sem vett észre Robert döbbenetéből és zavarából, elbúcsúzott tőle, majd Lord Goodman kikísérte az ifjú lordot.
– Lenne még egy perce, Robert?
– Parancsoljon, mylord.
– A fényképről szeretném kérdezni. Úgy tűnt, mélyen megérintette Önt, de ha nem csalnak az érzékszerveim, más oka is volt a viselkedésének.
– Igen, uram.
– Megkérdezhetem, micsoda?
– Azon az éjszakán, amikor a hajó elsüllyedt és Susan édesanyja odaveszett, a hajó éppen a Man-sziget körüli vizeken járt. Amikor láttam, mi történt, néhány emberemmel megpróbáltunk segíteni. Éppen tíz évvel ezelőtt a fényképen látott hölgy a kezembe adott egy hétéves körüli, ájult kisgyermeket, és sírva könyörgött, hogy mentsem meg. A gyermekkel végül szerencsésen elértem a partot, de mire visszatértem, a hölgyet már elsodorta egy hullám.
– És ez a gyermek Susan volt – mondta megrendülten Lord Goodman.
– Úgy hiszem, mylord. A mentés során körülbelül tucatnyi embert sikerült megmentenünk. Amikor láttam, hogy a kislány jól van, az embereimre bíztam a többi megmentettel együtt.
– Ó, Robert… maga már akkor is vigyázott Susanra, amikor még senki sem kérte erre.
– Csak a kötelességemet teljesítettem – mondta szerényen Robert Sydney.
Mindketten hallgattak, de pár pillanat múlva Robert megszólalt:
– Mylord… be kell még vallanom Önnek valamit.
– Hallgatom, Robert – mondta az idős lord várakozva.
– Én Lady Hedwig miatt maradtam a városban.
– Ezt nagyjából sejtettem.
– Kaptam tőle egy meghívót, s holnap meglátogatom.
– Miért mondja el ezt nekem?
Robert hallgatott, majd csendesen csak annyit mondott:
– Valójában nem tudom. De úgy éreztem, tudnia kell… azt viszont nem tudom, hogy a kisasszonynak is tudnia kell-e.
– Azt szeretné, hogy elmondjam neki?
– Nem tudom, mi a helyes.
– Valóban menni akar a bárónőhöz?
– Ha ezt pár napja kérdezi, a válaszom igen. Ha egy órával ezelőtt, akkor nem. Most viszont nem tehetek mást, mint hogy elmegyek.
Lord Goodman felvonta a szemöldökét, és kíváncsian nézett rá.
– Nem tehet mást?
– Valamit meg kell tudnom, és azt csak tőle tudhatom meg.
– Van ennek bármi köze Susanhoz?
– Nem. Azt hiszem, nincs.
– Akkor rendben van, főként mert valójában nem tartozik magyarázattal. De örülök az őszinteségének.
Robert búcsút intett, majd csendesen kilépett a palota ajtaján. Az esti szél hűvösen simított végig az arcán, miközben léptei szinte nesztelenül vitték a park felé.
Gondolatai újra és újra visszatértek ahhoz az archoz – a nőhöz a fényképen. Ahhoz a nőhöz, aki azon az éjjelen egy kisgyermeket adott a karjába, mielőtt a hullámok közé veszett.
És most már biztos volt benne: az a gyermek Susan volt – ugyanaz a kislány, aki a fényképen szerepelt.
De itt még nem ért véget a döbbenete.
Ahogy újra és újra felidézte a fényképet, ráeszmélt, hogy azon az éjszakán az a nő ugyanazzal a tekintettel nézett rá, mint Hedwig szokott – az álmokban, az emlékekben, a tétova pillanatokban.
Nem egyszerű hasonlóság volt ez.
Valami mélyebb.
Valami, ami túlmutatott a véletlenen.
Amikor Goodman visszatért a dolgozószobájába, Susan még mindig ott volt, és várta.
Goodman a lány bájos, kissé mosolygós arcát nézve eltűnődött, elmondja-e neki, amit Robert az imént mondott. Végül úgy döntött, hogy igen, mert talán jobb, ha tőle tudja meg, mint véletlenül valaki mástól.
– Kislányom, el kell mondanom valamit.
– Ó, megijesztesz. Ha így kezded, mindig valami komolyat mondasz.
– Talán így van, talán nem. De úgy érzem, el kell mondanom valamit, amit az ifjú lord bizalmasan megosztott velem.
– Most már nagyon izgatott vagyok – mondta Susan, s valóban kíváncsian várta a „titkot”.
– Robert meghívást kapott Lady Hedwigtől, s talán el is megy hozzá.
Susan arca elkomorult, és fájdalmas tekintettel nézett a nagyapjára. Szinte azt várta, hogy Goodman azzal folytassa: mindez nem igaz, csak valami tévedés.
Vagy talán az ő érzései tévedtek.
Nagyapja azonban azt mondta: „talán el is megy hozzá”.
Susan görcsösen ragaszkodott ehhez a kis szalmaszálhoz. Talán mégsem megy el. Talán meggondolja magát.
Az idős lord jól látta arcán az érzelmeket. Számított is rájuk, de így is fájdalmas volt néznie a lány tépelődését.
– Mikor megy… ha megy? – kérdezte végül Susan kissé rekedtes hangon.
– Holnap este.
– Már? – esett kétségbe Susan. – Holnap? Éppen kedden?
Az idős lord magához vonta Susant és megölelte, majd csak ennyit mondott:
– Egy nagy amerikai, Benjamin Franklin azt mondta: „Nincs nyereség fájdalom nélkül.”8 Én pedig azt mondom, hogy a cél nem mindig igazolja az eszközt. De ha soha nem hajlunk meg, talán soha nem jutunk el odáig, ahol már nem kell meghajolni.
– Ez mit jelent?
– A lord azt mondta, hogy a meghívást elfogadta. Aztán meggondolta magát. Végül, éppen mikor itt volt, újra meggondolta magát.
– De miért?
– Úgy hiszem, van valami a háttérben. És ez nemcsak Lady Hedwig csábításáról szól.
Susan hitte is, nem is.
Bár leginkább hinni akarta.
A beszélgetés után hamar visszavonult a szobájába, ahol Maryvel megbeszélte a dolgot, bár nevet nem említett. Mary sok tekintetben Lord Goodmannak adott igazat, s ez némi reményt jelentett Susan számára.
Később, amikor egyedül maradt, elővette a naplóját, és kissé feszülten megfogalmazta az utóbbi eseményeket.
1866. november 5., este
Valami történt ma, amit nem tudok pontosan szavakba önteni.
Vagy talán nem is akarok.
Robert elmegy. Holnap. Hedwighez.
Nagyapa elmondta – szelíden, őszintén. Nem akart bántani, de tudta, hogy bántani fog. És így is volt.
Talán ez csak egy látogatás. Talán semmit sem jelent.
De mégis, tőlem valamit elvett.
Azt hittem, most már ismerem őt. Azt hittem, amit eddig tudtam róla, az elég.
Hogy a múltja, a bátorsága, az emlékei… mind felépítettek egy olyan embert, akiben hinni lehet.
De talán nem is őt nem értem.
Hanem önmagamat.
Miért fáj ez ennyire?
Valami megváltozott ma. A hangja? A mozdulata? A tekintete, amikor rám nézett?
Mintha keresett volna valamit, amit még nem talált meg.
Talán engem.
És ha most el is megy oda, talán… talán még visszatér.
S. E. G.