A próba

Három nappal a Margarettel való beszélgetés után Lady Hedwig kastélya már a kora esti csendbe burkolózott. A bárónő a belső szalonjában ült a kanapén, és éppen a friss postát olvasta, amikor halk kopogást hallott.

Pár másodperc múlva Ann lépett be, még szobalányruhában, és a kastély úrnőjéhez lépett.

– Mylady, megérkezett a lány, akiről már beszéltem.

– Hol van most?

– Éppen fürdetik a többiek, s ha végzett, idejön.

– Rendben, akkor várom.

– Érte megyek.

– Várj! Tudja, mi vár rá?

– Nem mondtam neki semmit, mylady!

– Ez így helyes. Menj érte!

A szobalány elindult a szalon ajtaja felé, amikor a bárónő még utánaszólt:

– Ann!

– Parancsoljon, mylady!

– Azt szeretném, ha te is itt lennél ennél a beszélgetésnél, de húzódj a háttérbe. Legyél neki támasz.

– Ahogyan parancsolja, mylady.

Ann nagyon örült, hiszen egyébként is szeretett volna jelen lenni, de nem merte megkérdezni úrnőjét. Így viszont maga a bárónő ajánlotta fel.

Pár perc múlva a szobalány egy hálóruhás lányt vezetett a szalonba, ahol a bárónő már elhelyezkedett a helyiség közepén álló hatalmas, monumentális karosszékben.

A lány alig egy méternyire állt meg a bárónőtől, s fejét lehorgasztva várta, mi fog történni vele. Ann a kérésnek eleget téve a háttérbe húzódott, de figyelemmel kísérte az eseményeket.

A csendet csak a kandallóban égő fadarabok pattogása zavarta meg, miközben Lady Hedwig alaposan szemügyre vette a feszült lányt.

Mindez nem volt túlságosan nehéz, mert a lány egyetlen ruhadarabot viselt: egy vékony, kézzel készített, rövid szatén hálóruhát.

A lány tizenhárom-tizennégy éves lehetett, vöröses-világosbarna hajjal, bájos, de szomorkás, kissé talán dacos arccal. Lesütött szemmel állt a bárónő előtt, s szemmel láthatóan feszélyezte a ruházata, vagy inkább annak majdnem teljes hiánya.

Eltelt néhány perc. Zavartan állt egyik lábáról a másikra a vastag szőnyegen, amikor egyszer csak megszólalt a bárónő. Hangja kemény, sőt parancsoló volt.

– Vesd le az inged!

A szomorkás arc elvörösödött, és a lány ösztönösen maga elé kapta a kezét, mintha meg akarná védeni magát. Néhány másodpercnyi habozás után szinte esdekelve mondta:

– Bárónő, kérem… mylady, semmilyen más ruha nincs rajtam.

A bárónő kemény, szikrázó tekintettel nézett rá, majd haragosan megszólalt:

– Itt más szabályok vannak, mint a falakon kívül! Utoljára mondom: vedd le!

A lány ösztönösen Ann felé nézett, de onnan semmilyen támpontot nem kapott arra, hogyan viselkedjen.

Jól látszott, milyen lelki viharokon megy keresztül ezekben a másodpercekben. Aztán két kezével a testére szorította az alig valamit takaró hálóruhát, felemelte a fejét, s csendesen, de határozottan válaszolt.

A szégyenérzet legyőzte a félelmet.

– Nem, mylady. Kérem, dobasson ki a házból!

Miután kimondta ezeket a szavakat, rettegve várta a hatást. Jó pár másodperc telt el, mire választ kapott.

Már remegés fogta el attól, mi fog most vele történni, amiért ellentmondott a nagyhatalmú úrnőnek.

Lady Hedwig lassan, de határozottan felállt, odalépett a lány elé, majd hűvös hangon megszólalt:

– Szóval nem?

A lány szinte reszketett a félelemtől, és már megszólalni sem mert, csak bizonytalanul megrázta a fejét.

A bárónő folytatta:

– Nos, akkor… – hangja szokatlanul ellágyult, majd átölelte a remegő lányt. – Az első próbán átmentél. Ha szeretnél, itt maradhatsz.

A sarokban álló Ann szeme megtelt könnyel, és a remegő lány könnyei is kibuggyantak. Most már azonban nem a félelemtől sírt: a meleg ölelés törte át benne a gátat.

A bárónő szelíden megsimogatta a haját, majd újra leült, de most már a kanapéra, nem a karosszékbe. Így az egész helyzet jóval emberibbnek tűnt.

Amikor helyet foglalt és újra a lányra nézett, meglepve látta, hogy az kioldotta a pántokat, a földre ejtette a hálóruháját, és ott állt előtte pőrén, miközben hálás szemmel nézett rá.

– Ezt most miért tetted? – kérdezte.

– Mert ez az én döntésem volt – érkezett azonnal a válasz.

A bárónő elmosolyodott.

– Gyorsan tanulsz!

– Az a célom, hogy mindent megtanuljak, ami szükséges.

– Akkor mindig állj ki önmagadért. Most pedig vedd vissza a ruhádat.

– Túl sokat úgysem takar, mylady.

– Tudom, de ez is a próba része volt. Ann majd ad neked másféle ruhákat is.

A lány kissé tétován állt, majd felvette a hálóruhát, és szótlanul várt. A bárónő hangja kissé komolyabbá vált.

– Most ülj ide mellém. Felteszek néhány kérdést, amelyekre őszintén kell válaszolnod. De ne feledd, én szókimondóbb vagyok, mint a külvilág, így ha egy kérdés kissé nyersen hangzik, tudd be ennek. Ezután te is kérdezhetsz, biztosan van, amit tudni szeretnél, végül pedig lefektetünk néhány szabályt. Rendben lesz így?

– Igen, mylady.

– Hogy hívnak?

– Jennifer, mylady.

– Nálunk Jen leszel. Megfelel?

– Természetesen, mylady.

– Mondhatsz nemet is, ha nem tetszik.

– Nagyon jó lesz így, mylady. Mások is hívtak már így.

– Miért vetted le mégis a ruhádat előttem?

– Bocsánat, hogy ezt mondom, mylady… de amikor magához ölelt, az olyan volt, mint amikor édesanyám szorított magához. Az édesanyja előtt senki nem szégyellheti magát.

– Nem kell bocsánatot kérned, ha az igazat mondod. Akkor nincs miért. Én azonban nem vagyok az édesanyád, s nem is leszek.

– Tudom, mylady, de akkor így éreztem helyesnek.

– Élnek még a szüleid?

– Sajnos néhány hónapja meghaltak, mylady. Édesapám egy balesetben, édesanyám pedig egy betegségben nem sokkal utána.

– Hol éltél azóta?

– A nagybátyámnál, aki eléggé részeges és kegyetlen volt.

– Miért akartad otthagyni?

– Szinte minden nap megvert, és azzal fenyegetett, hogy elad egy bordélyházba¹…

– Voltál már férfival?

Jen összerezzent a kérdésre, s látszott rajta, hogy mélyen érintette a téma.

– Elvesztetted már az ártatlanságodat? – kérdezte újra a bárónő. – Mondtam, lesznek nyers kérdéseim.

– Értettem a kérdést, mylady.

– Tudom, hogy nem könnyű erre válaszolni, de azért próbáld meg.

– Erre nem tudok egyértelműen válaszolni, mylady – felelte Jen kissé könnybe lábadt szemmel.

A bárónő eltűnődve nézte, majd csendesen megkérdezte:

– Mi történt?

– A nagybátyám kapott egy fontot² a szomszédtól, hogy megkaphasson, de végül nem volt képes rá. Akkor szöktem el, mert féltem, hogy újra megpróbálja. Testileg talán ártatlan vagyok, de lelkileg… már nem.

A bárónő szótlanul nézte, amint Jen könnyei végigcsordulnak az arcán, és hagyta, hogy kissé megnyugodjon. Pár perc elteltével újra megszólalt.

– Hány éves vagy?

– Nyáron voltam tizenhárom, mylady.

– Van még olyan fontos dolog, amit szeretnél elmondani?

– Nincs, mylady – rázta meg a fejét Jen.

– Jól tudom, hogy Ann unokatestvére vagy?

– Igen, mylady. Az édesanyáink testvérek voltak.

– Rendben van. A kérdéseimnek egyelőre vége. Te mit szeretnél tudni?

Jen megrázta a fejét.

– Semmit nem szeretnék kérdezni, mylady. Ann-nel már sok dologról beszéltünk.

– Ann itt a legrégebbi szobalány, legalábbis köztetek.

Ann, aki továbbra is a fal mellett állt, csendesen végignézte az eseményeket, s lassan megnyugodott, hiszen a legfontosabb dolgok már megtörténtek. Félt attól, hogy Jen hamar megtörik, s kissé csodálkozott a beszélgetés elején tanúsított ellenállásán. Erre a jelenetre ő sem volt teljesen felkészülve, sem a bárónő, sem Jen részéről.

– Nos, Jen, akkor most én mondok el néhány tudnivalót és szabályt, amelyekhez tartanod kell magad, ha itt szeretnél velünk élni. Ezeket bizonyára Ann szájából is hallottad már, de jobbnak látom, ha én magam mondom el neked.

– Köszönöm, mylady.

– Akkor kezdjük az elején. Van számotokra egy napirend, amelynek betartása mindenki számára kötelező. Nem kell félni, ezek a szabályok csak a kastély rendjét igyekeznek biztosítani.

Jen helyeslően bólogatott, így Lady Hedwig folytatta.

– A második szabály, hogy a kastélyban lakók közül bárki, bármikor dönthet úgy, hogy távozik. Távozáskor a személyes tárgyait és ruháit természetesen magával viheti, semmilyen retorzió nem éri, de a távozás után nincs visszaút. Aki úgy döntött, hogy másképpen szeretne élni, megteheti. Akár éjjel kettőkor is szabadon távozhat. Ha előre jelzed, hogy elmész, még némi készpénzt is kapsz az első időkre.

Jen kérdő pillantására a bárónő folytatta:

– Azokat a ruhákat és személyes tárgyakat is magaddal viheted, amelyeket tőlem kaptál az érkezésed után. De folytatom…

– Hallgatom, mylady.

– Amíg rajtam múlik, mindenki saját belátása szerint cselekedhet. Senkit nem kényszeríthet senki arra, hogy olyat tegyen, amit nem szeretne. Hogy pontosabb legyek: azt a ruhát veszed fel, amelyiket akarod, azzal beszélsz, akivel akarsz, azzal kerülsz intim kapcsolatba, akivel akarsz. Nincs semmilyen korlátozás, minden a saját döntéseden múlik, de az esetleges rossz döntés következménye is téged terhel. Mindezek mellett én megvédelek azoktól a hatásoktól, amelyekre nincs ráhatásod.

– Köszönöm, mylady.

– Hivatalosan szobalány vagy, s a nap nagyobb részében valóban lesznek szobalányi feladataid, de jut majd elegendő idő a tanulásra is. A háztartási ismeretek mellett számos más dolgot is tanulhatsz, amelyeket polgárlányok vagy akár nemeskisasszonyok is tanulnak. Emellett lehetnek egyéb feladatok is, amelyeket saját döntésed alapján elfogadhatsz vagy visszautasíthatsz. Ezért semmilyen büntetés vagy retorzió nem jár.

Mivel Jen némán, de figyelmesen hallgatta, a bárónő tovább folytatta:

– Látogatókat itt nem fogadhatsz, sem nőket, sem férfiakat. Ez egy zárt közösség. Minden héten lesznek azonban napok, amikor szabadon járhatsz-kelhetsz a városban, akár a magad szórakozására, akár valamilyen feladat elvégzésére. Ami itt történik, azonban itt is marad. Addig tudlak megvédeni, amíg nem beszélsz arról, amit itt hallasz vagy látsz. Magadnak és másoknak okozol bajt, ha ezt nem tartod be.

A bárónő felállt, jelezve, hogy befejezte a beszélgetést. Jen is felállt, majd egy öleléssel szerette volna megköszönni, hogy maradhat, Lady Hedwig azonban kissé hátrahőkölt.

– Jen, az előbbi egy kivételes eset volt. Az utolsó és legfontosabb szabály, hogy senki sem érinthet meg, ha én nem akarom. Javaslom, ezt jól jegyezd meg, és talán te is átveheted.

– Bocsánatot kérek, mylady – felelte riadtan Jen.

– Nem történt semmi baj, nem haragszom. Kedves lány vagy, de tőlem ennél többet ne várj. Ha ezeket vállalni tudod, akkor itt a helyed, és addig maradsz, amíg szeretnél. Ha nem tudod vállalni, akkor magaddal viheted mindazokat a ruhákat, amelyeket Ann majd megmutat, amelyekkel vártunk, és kapsz ötven fontot, hogy boldogulj.

– De mylady, az rengeteg pénz! Több évnyi bér³. Még álmomban sem láttam annyi pénzt, nemhogy a valóságban.

– Ennyit fizettem a nagybátyádnak, hogy ne menjen a rendőrségre⁴ bejelenteni az eltűnésedet. A számára többé nem létezel.

– Nem túl nagy veszteség – mormolta maga elé Jen, majd mélységes hálával nézett a bárónőre.

– Most menjetek. Ann, mutass meg Jennek mindent. Egyelőre a te szobádban fog lakni, talán elég nagy kettőtöknek is.

Ann kézen fogta unokahúgát, aki még egyszer visszanézett a bárónőre.

– Hogyan tudjuk mindezt meghálálni Önnek?

– Csak azzal, hogy mindig őszinték vagytok – zárta le a beszélgetést Lady Hedwig.

Hedwig nem szólt többet. Csak az ajtó becsukódása után engedte meg magának, hogy kifújja a levegőt. Tenyerét lassan az asztal szélére tette, és csak egyetlen gondolat csengett benne, hangtalanul, de kegyetlen gyengédséggel:

„Ne haragudj, Jen. Ezt meg kellett tennem, hogy meg tudjalak védeni.”

Lehunyta a szemét, és lassan megjelent előtte egy szakadt ruhás, megtört, tizenhárom éves lány.