Másnap reggel Susan kissé zaklatottan ébredt. Gondolatai ide-oda cikáztak, sehogyan sem leltek nyugalmat. Folyamatosan Lady Hedwig járt az eszében, s persze Robert. Szinte látta maga előtt, amint a jéghideg tekintetű nő megvetően néz rá, miközben Robertet próbálja még jobban behálózni.
Maga sem tudta, miért, de ez nagyon fájt neki. Fájt, hogy a kedves Robertet ilyen helyzetben látja, még ha csak a gondolataiban is. De mit tehetne?
Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a tükör elé álljon, és miközben a felkelő nap sugarai beszüremlettek a szobába, elmerengjen azon, mi is történt vele az utóbbi időben.
Oly sokat változott… beszélnie kell Maryvel. Ő biztosan tud majd okos tanácsot adni. Ma azonban kedd van – jutott eszébe –, este mindenképpen beszélnie kell vele.
Hirtelen kis remegés fogta el, bár nem a hűvös szellő miatt, hanem sokkal inkább a férfi képe miatt, aki újra és újra megjelent gondolataiban.
Éppen felöltözött, amikor halk kopogás hallatszott.
Biztosan a reggelit hozzák – gondolta, majd kiszólt, és tekintete az ablakon túli világra esett.
– Jó reggelt, kisasszonykám – hallotta a jól ismert hangot, amely most mégis meglepetés volt számára, hiszen Mary lépett be a szobába.
– De hát kedd van – nézett rá Susan meglepődve.
– Az élet olykor meglepetéseket hoz. Azt kértem a lordtól, hogy a jövő héten két napnyi kimenőt1 adjon, cserébe ma itt maradtam.
– Ó, Mary! Nem is tudod, mennyire örülök, hogy itt vagy.
– Mi a baj, drágám?
– Nem, nincs baj. Legalábbis még nincs, azt hiszem – mondta Susan, és fejét Mary oltalmazó vállára hajtotta. A nő megsimogatta a fejét, és türelmesen várt, míg a lány kissé megnyugodott.
Pár perc múlva Susan már az ágyon ült, mellette Mary, aki figyelmesen hallgatta, milyen gondolatok kavarogtak a lány fejében.
Nem keresett komoly összefüggéseket, talán nem is talált volna, de annyit ki tudott hámozni Susan szavaiból, hogy valóban Robert Sydney jár a fejében, és ő volt az „oka” az utóbbi napok különös eseményeinek – legalábbis Susan életében.
Mindez nem érte váratlanul. Már korábban is sejtette, sőt valójában tudta is, de csak most értette meg, milyen mélyen beágyazódott a férfi alakja Susan szívébe, s talán a lelkébe is.
Kissé még örült is ennek, hiszen a lordot röpke találkozásuk alapján olyan embernek ismerte meg, aki megbízható, és nem használja ki egy ifjú lány pillanatnyi lelkesedését.
Susan közben csak mondta, mondta mindazt, ami az elmúlt egy hétben a szívét nyomta, s amiről eddig nem mert vagy nem akart beszélni, talán még Marynek sem.
Pár perc múlva, amikor Susan kis szünetet tartott, Mary csendesen megkérdezte:
– Drága Susan. Robert tökéletes úriember, megbízható és jellemes. Akkor mi a baj?
– De a szíve a másé – felelte Susan lehajtott fejjel.
– Ezt miből gondolod?
– Ő valóban igazi úr, nemes lelkű, bátor és jellemes, de neki egy igazi nőre van szüksége. Nem egy fiatal, bátortalan lányra.
– Ezt miből gondolod? Te nem vagy bátortalan lány, sőt nagyon is bátor vagy. Miért kellene neki más?
– Tudod, az előbb végiggondoltam, és azt hiszem, soha nem leszek elég jó neki. Soha nem leszek eléggé nő hozzá.
– Ugyan már – húzta magához Mary a lányt, miközben azon tűnődött, mit is mondjon neki.
Pár percig némán ültek, majd Mary megkérdezte:
– Van konkrét oka is annak, hogy ezt érzed? Van másik nő az életében?
– Nem tudom – felelte könnyes szemmel Susan. – Nem tudom, mennyire van az életében, mennyire akarja ezt ő, s azt sem, hogy a másik nő mit akar.
– Ismerem a másik nőt?
– Azt hiszem, már hallottál róla. Hiszen fél London róla beszél…
– Az a szőke hölgy, aki a párbajokat okozza? – kérdezte Mary szinte önkéntelenül, s egy pillanatig úgy tűnt, emlékei között kutat.
– Igen, ő – felelte csendesen Susan.
Mary egy pillanatra elhallgatott.
„Jaj, Susan, ez nem lesz egyszerű.”
Most már érezte, milyen nehéz dolog nyomja Susan szívét. Szeretett volna reményt adni neki, de hiú reményt sem akart kelteni, mert akkor sokkal keserűbb lehet az ébredés.
– Van valami konkrét oka, hogy ezt így látod? – kérdezte végül.
– Robert ma este meglátogatja – mondta Susan, maga elé bámulva.
– Ez még nem jelent semmit. Lehet egyszerű udvariassági látogatás is.
– Ő olyasmit is tud neki adni, amit én nem.
Mary elmosolyodott, majd két kezébe fogta Susan kezét, és mélyen a szemébe nézett.
– Drága Susan. Hidd el, Robert már átélt egyet s mást az életében, és bizonyára a nőket sem most kezdi megismerni. Ez önmagában nem lehet döntő előny a hölgy kezében.
– Gondolod?
– Nem, nem gondolom. Tudom. Ha valóban érez valamit irántad, annak megfelelően fog cselekedni. Ha pedig nem, akkor el kell felejtened… az lesz mindenkinek a legjobb.
– Értem – mondta nem túl meggyőzően Susan. – Szóval várni kell.
– Igen. Egyelőre ez a legtöbb, amit tehetünk.
– De annyira nehéz.
– Hidd el, tudom…
A kora délutáni nap csillogva ült meg az ezüstözött teaszervizen2. Susan ritkán hívott vendéget a házhoz, de Fanny Marsden ragaszkodott hozzá, hogy „véletlenül épp arra jár”, és a látogatás, mint mindig, széles mosollyal és gondosan megformált semmiségekkel kezdődött.
Fanny lusta kecsességgel ereszkedett a szalon díványára, a teáscsészét csilingelve tette le, majd lehajolt a kekszestálhoz, mintha még ez a mozdulat is valamiféle előadás része volna.
– Képzeld – mondta, miközben beleharapott a sütemény szélébe –, heti kétszer járok kezelésre.
Susan megemelte a szemöldökét.
– Miféle kezelésre?
Fanny pillantása hirtelen sejtelmessé vált. Hangja alig volt több suttogásnál.
– Hisztériára. Tudod… női feszültség. A doktor úr kiváló. Egészen különös módszerei vannak.3
Susan nem válaszolt. A levegő mintha hirtelen megváltozott volna körülöttük.
Fanny hátradőlt, és halkan felnevetett. Nem cinikusan – szinte boldogan.
– Eleinte egészen rémisztő volt. Nem is értettem. Azt hittem, rosszra fordul… aztán egyszer csak megváltozott minden. Most már alig várom a hétfőt és a pénteket.
Susan mereven tartotta a csészéjét.
– És… ez… rendben van? – kérdezte halkan.
Fanny vállat vont, mint aki már túljutott a kételyeken.
– Az orvos szerint egészséges. Én meg jobban alszom. Kevésbé sírok. És úgy érzem, mintha végre lenne helyem a világban. Tudod, Susie… néha az embernek csak arra van szüksége, hogy valaki odafigyeljen rá.
Susan nem szólt. Csak nézte Fannyt, mintha valami láthatatlant figyelne az arcán.
Fanny elmosolyodott.
– Nem kell megijedni. Neked nincs rá szükséged. Te olyan… csendesen szabályos vagy. De ha valaha úgy érzed, hogy nem találsz nyugalmat… akkor van egy címem.
Fanny még beszélt. Hangja lágy volt, szavai csillogók, mint a teáscsésze porcelánja.
Susan bólintott, mosolygott, ahogy illett, de már nem hallotta pontosan, mit mond.
Gondolatai máshol jártak.
Vajon mi történik ma este? Vajon elmegy Robert? És mit tesz Lady Hedwig?
Egy idő múlva Susan felállt, és finoman igazított a ruháján.
– Köszönöm a látogatást, Fanny. Pihenned is kell bizonyára. Nekem is van még olvasnivalóm. Talán majd máskor hosszabban…
Fanny mosolygott. Elégedetten.
Susan illedelmes, udvarias, zavart volt.
Pontosan az a fajta lány, akinek még időre van szüksége.
Akinek ő, Fanny most megmutatott valamit egy olyan világból, amelyet Susan talán csak jóval később ért majd meg.
„Szegény kis Susan. Még mindig olyan szelíd. Még annyi mindent nem ismer” – gondolta Fanny, miközben magabiztosan begombolta a kabátját, Susan pedig újra megköszönte a látogatást.
Néhány órával később Susan, miután hosszasan tépelődött azon, mit tegyen, úgy döntött, levelet ír Lady Hedwignek. Maga sem tudta, mi értelme van ennek, sőt van-e egyáltalán, de úgy érezte, tennie kell valamit, mert szinte szétfeszítette a várakozás.
Sok-sok próbálkozás után végre megszületett a levél. Nem pontosan úgy, ahogyan elképzelte, de ennél jobban nem tudta megfogalmazni a gondolatait.
„Tisztelt Lady Hedwig!
Kérem, engedje meg, hogy néhány sor erejéig megzavarjam. Talán jogtalanul teszem, és talán nem is illik hozzám, hogy levelet írjak Önnek… mégis úgy érzem, most nem hallgathatok.
Úgy hallottam – nem hivatalos forrásból, kérem, bocsássa meg ezt is –, hogy ma este Lord Sydney látogatást tesz Önnél. Higgye el, nem a kíváncsiság vezérel, hanem egyfajta aggodalom, amelyet magamban már nem tudok elcsendesíteni.
Tisztában vagyok azzal, hogy Ön és Lord Sydney között talán múlt van – közös beszélgetések, emlékek, talán valami több is, amit én nem érthetek. Nem áll szándékomban beavatkozni abba, amit már megéltek. Csak arra kérem… talán inkább alázattal kérem… hogy ha bármi olyan szándék vezeti Önt ezen az estén, amely Lord Sydney józanságát vagy belső egyensúlyát megingathatja, tekintsen el tőle.
Ő olyan ember, aki sokat hordoz magában – és most éppen elég nehéz az a teher, amelyet próbál nem mutatni. Tudom, hogy Ön ismeri őt. Talán jobban, mint én. És éppen ezért kérem Önt: ne használja fel ezt az ismeretet.
Ez a levél talán semmit sem ér. Lehet, hogy csak megerősíti Önben azt, amit eddig is gondolt rólam: hogy fiatal vagyok, naiv, és nincs helyem ebben a világban. De mégis… ez vagyok én. Őszintén, zavartan, de valamiért felelősséggel.
Kérem, bocsásson meg a tolakodásért. És ha tud, legyen kíméletes hozzá.
Tisztelettel:
Susan E. Goodman”
Amikor elkészült, még utoljára átolvasta, majd Maryt hívatta.
– Kérlek, ezt a levelet vidd el Lady Hedwig palotájába, az ő kezébe.
– Biztos, hogy helyes ez?
– Nem tudom, hogy helyes-e, de valamit tennem kell – mondta kissé szomorúan Susan.
– Rendben. Elviszem.
Fél óra sem telt el, amikor Mary elérkezett a bárónő palotájához. Hamar bejutott, s néhány pillanat múlva egy fiatal szobalány érkezett a levélért.
– Ön? – kérdezte csodálkozva Maryre nézve.
Mary fürkésző pillantással nézte a vele szemben álló, tizenhat év körüli szobalányt, próbálva felidézni, honnan ismerheti. Aztán hirtelen bevillant egy emlék.
– Ó, hát te vagy Ann?
– Igen, én vagyok.
– Most itt dolgozol?
– Igen. Nem sokkal azután kerültem ide, hogy találkoztunk, így már több mint két éve itt dolgozom.
– És hogy vagy?
– Köszönöm, minden rendben van. Boldog vagyok és szabad.
– Megtennéd, hogy ezt a levelet átadod az úrnődnek? Susan kisasszony küldi, a Goodman-palotából.
– Természetesen. Most nincs itthon, de amint megérkezik, mindenképpen átadom.
– Nagyon köszönöm. Egyszer talán leülhetnénk beszélgetni arról, mi történt veled azóta.
– Ez nagyon jó ötlet. Majd találkozunk, de most mennem kell.
Mary átadta a levelet, majd távozott a palotából. Hazafelé menet különféle gondolatok kavarogtak a fejében; múlt és jelen keveredett.
Valamivel több mint két éve ismerte meg Annt, akinek nem sokkal korábban meghalt az édesanyja, apja pedig kiszolgáltatta egy bordélyház tulajdonosának. Alig néhány hetet töltött ott, amikor sikerült elmenekülnie. A tulajdonos azonban, aki komoly összeget fizetett érte, üldözni kezdte, s menekülés közben találkozott Maryvel.
Mary, látva a megtört, riadt lányt, segített neki elrejtőzni, majd kivett számára egy szobát, ahol Ann titokban néhány hétig meghúzta magát. Rendes ruhát és élelmet vitt neki.
Nem sokkal később, amikor éppen látogatóba ment hozzá, látta, hogy valaki más is van bent. Nem ment be, hanem megvárta, amíg az illető – egy középkorú hölgy – távozik. Amikor egy negyedóra múlva „megérkezett”, Ann egyetlen szóval sem említette a látogatót.
Mary akkor látta utoljára.
A következő alkalommal már csak egy papírlap várta, amelyen Ann megköszönte a segítségét, és elbúcsúzott tőle.
Most pedig Lady Hedwig házában szolgál, és valóban úgy tűnt, hogy minden rendben van vele. Végül is ő nem tehet úrnője szeszélyeiről.
Mary tulajdonképpen örült annak, hogy jól megy Ann sora. Annak idején az volt a szándéka, hogy ha a lány kissé összeszedi magát, a Goodman-házba viszi szolgálónak, de mire erre sor kerülhetett volna, Ann már eltűnt.
– Talán jobb is így – mondta félig hangosan magának, miközben már el is érte a Goodman-palotát.
Látta, hogy a kisasszony ablakán megmozdul a függöny, s elmosolyodott. Susan feltehetően figyelte.
Amikor Mary visszaért a házba, a folyosón Lord Goodmannel találkozott.
– Hol jártál?
– A kisasszony bízott meg valamivel, uram.
– Van ennek köze az érzéseihez?
– Azt hiszem, igen, uram.
– És hol voltál?
– Nem tudom, szabad-e erről beszélnem.
– Hol voltál, Mary?
Lord Goodman hangja most már meglehetősen ellentmondást nem tűrő volt, méltó egy igazi katonához. Mary érezte, hogy nem feszítheti tovább a húrt. Végül is Susan nem kérte, hogy titkolja a levelet, a lord pedig már volt annyira jó hozzá, hogy nem kellene felbosszantania – már csak a jövő heti kétnapos kimenő miatt sem.
– Lady Hedwig palotájában, uram.
– Miért?
– A kisasszony levelet küldött neki.
– Ó, istenem, Susan…
– Ha megbocsát, uram, ebből talán többet tanul.
– Remélem, Lady Hedwig tiszteletben tartja az érzéseit.
– Azt én is csak remélni tudom, mylord.
– Most menj. Figyelj, vigyázz… de nem is találkoztunk.
– Igenis, mylord.
Mire Mary visszaért a Goodman-házba, Lady Hedwig is hazaérkezett.
Ann segített neki átöltözni, majd udvariasan jelezte, hogy levele érkezett. A bárónő egy pillanatra meglepődött, aztán kezébe vette és átfutotta.
Arcán előbb gúnyos mosoly suhant át – de csak egy pillanatra.
Visszatette a levelet a tálcára, majd újra felvette. Kezét valamivel tovább rajta felejtette, mint szokta volna, végül magával vitte a dolgozószobájába.
Pár pillanat múlva visszatért, és a még mindig várakozó Annhez fordult.
– Köszönöm, Ann.
– Igazán nincs mit.
– Hogyan érkezett a levél?
– Egy szolgáló hozta.
Lady Hedwig egy pillanatig elgondolkodott, de Ann megzavarta tűnődésében.
– Mylady?
– Mit szeretnél, Ann?
– Van valamilyen utasítása az esti találkozóra?
– Úgy érted, kell-e valamilyen különlegesség?
– Igen, mylady.
– Nem. Ez… csak egy baráti találkozó lesz. Egy kis ital, zene… csak szórakozás. Semmi különös.
Ann bólintott, jelezve, hogy megértette az utasítást, majd elindult előkészíteni a belső szalont.
Lady Hedwig még egy ideig mozdulatlanul állt, aztán lassan az öltözőasztalhoz lépett.
Ruhát keresett – valamit, ami kissé más, mint amit általában visel. Valamit, ami nem emlékeztet.
Ékszerei között válogatva többször is megállt egy-egy darabnál, majd visszatette őket.
Volt, amit kétszer is felemelt, de egyik sem tűnt igazán megfelelőnek.
Végül csak ült, és nézte a tükörképét.
Nem kérdezett semmit.
Csak gondolkodott.
A tükör pedig nem válaszolt a kérdéseire.
Susan aznap este sokáig ült a tükör előtt, és csak nézte magát.
Először nem tudta, a zavar vagy a kíváncsiság az, ami nyugtalanságot kelt benne.
Egy idő múlva pedig Mary keresésére indult.
A konyha már üres volt, a teáskanna kihűlt. Susan a küszöbön állt mezítláb, hálóruhában, leengedett hajjal. Mary a kredencre támaszkodott, kezében egy kendőt hajtogatott újra és újra – nem sürgősen, csak hogy csináljon valamit.
Susan halkan megszólalt:
– Mary?
– Igen, kisasszony?
Susan nem nézett rá. Kezét összefonta maga előtt, hangja halk volt.
– Ma meglátogatott egy régi ismerős, miközben nem voltál itthon. Fanny Marsden.
Mary bólintott, várakozva. Susan folytatta:
– Azt mondta, hisztériával kezelik. Hetente kétszer. Egy orvos. És… most már várja az alkalmakat.
Mary egy pillanatra mozdulatlan maradt. Aztán finoman letette a kendőt.
– Értem.
Susan felnézett. Szeme bizonytalan volt.
– Ez… normális? Hogy egy nő jól érzi magát valamitől, amit betegséggel indokolnak?
Mary nem válaszolt rögtön. Odalépett az ablakhoz, és a sötét üveget nézte, mintha abban keresné a szavakat.
Aztán megfordult. Hangja halk volt, fáradt és meleg.
– Minden nőben van valami, amit nem tanítanak meg kimondani. De attól még ott van. Az érzéseink nem mindig kérnek engedélyt a világtól. És néha az ember csak egy orvosnak, egy barátnőnek vagy önmagának meri bevallani őket.
Susan lenézett a lábára, majd halkan megkérdezte:
– Rossz vagyok, hogy… nem tudom, mit gondoljak róla?
Mary odalépett, és finoman megérintette a vállát. Nem simogatás volt – csak jelenlét.
– Nem az a rossz, ha kérdez. Az a rossz, ha azt hiszi, nem kérdezhet. De Fanny helyzete más.
– Miért?
– Évekig bennlakásos iskolában4 tanult, ahol mindig ő volt a középpontban. Hiszen szép, ragyogó és okos is. Emlékezzen, azt mesélte, minden lány a barátnője akart lenni… s nem tudhatjuk, mennyire hiányzik neki ez most. Ez nagyon nagy különbség. Ma már csak ritkán van a középpontban, az apja pedig… nos, elég érdekes ember. Talán ezért van a „hisztéria”.
Susan bólintott. Aztán halk hangon, szinte magának mondta:
– Én nem akarom, hogy valaki más mondja meg, mit kell éreznem. De szeretném tudni, mi történik majd bennem, ha egyszer eljön az a pillanat.
Mary mosolya szomorúan szelíd volt.
– Akkor majd tudni fogja. Nem kell előre.
– Szánjam őt?
– Nem kell. De ne is irigyelje. Minden nő más úton találja meg önmagát.
– Köszönöm – mondta Susan, egyenesen a szemébe nézve.
Ez a „köszönöm” már nemcsak Marynek szólt, hanem önmagának is. Mert ez már nem pusztán kérdés volt, hanem egy felismerés, amely csak megerősítésre várt.
– Jó éjt, Mary!
– Jó éjt, kisasszony!
– Te még nem fekszel?
– Még nem. Akad még egy kis dolgom.
Aznap este Susan először feküdt le úgy, hogy nem rettegett attól, amit egyszer majd érezni fog. Attól azonban továbbra is félt, milyen eredménnyel jár Robert látogatása.
Fanny látogatása és Mary magyarázata is visszhangzott benne:
„Ő évekig bennlakásos iskolában tanult, ahol ő volt a középpontban. Hiszen szép, ragyogó és okos is. Emlékezzen, azt mesélte, minden lány a barátnője akart lenni… s nem tudhatjuk, mennyire hiányzik neki.”
S mi mindent mesélt…
Miközben Robert ott volt annál a nőnél, Susan sokáig ezen töprengett.
A Goodman-palota éjszakai csendjében Susan mozdulatlanul feküdt, de a sötétség nem hozott álmot a szemére. A nehéz brokátfüggönyök között átszűrődő holdfény ezüstös csíkot vont a padlóra, s Susan úgy érezte, ez a fény saját belső világának tükröződése: tiszta, mégis kísértetiesen távoli.
Egy régi, elfeledettnek hitt emlék derengett fel benne. Nem a jelenhez tartozott, hanem egy vidéki nyárhoz, a száradó fű illatához és a kerti lak fülledt, mozdulatlan levegőjéhez.
Emlékezetében felrémlett a tizennégy éves Fanny alakja, aki akkoriban több volt számára egyszerű barátnőnél: ő volt a mindentudó, a titkok őrzője, aki a gyermeki játékok közé olyan kérdéseket csempészett, amelyeket Susan akkor még nem tudott néven nevezni.
Susan most, évekkel később kezdte csak megérteni, mennyire egyoldalú volt közöttük ez a kapcsolat. Fanny mindig magabiztosabb volt, mindig ő mondta meg, mit kell gondolni, mit kell tudni, mitől lesz valaki „felnőttebb”.
Susan akkor ezt a barátság különös mélységének hitte.
Most azonban már másként látta.
Talán Fanny sem tudta pontosan, mit keresett benne. Talán csak szüksége volt valakire, aki figyelte, csodálta és nem mondott ellent neki. Valakire, aki előtt úgy tehetett, mintha mindenre tudná a választ.
„Fanny olyankor mindig úgy nézett rám, mintha én lennék az egyetlen nézője egy színdarabnak, amelynek ő már minden szavát betéve tudta” – gondolta Susan. – „Azt hittem, engem akar tanítani. Talán valójában saját magát próbálta meggyőzni arról, hogy már tudja, hogyan működik a világ.”
Ahogy Robert Sydney arca derengett fel előtte, Susan gondolatai megálltak.
Robert egészen mást jelentett számára.
Nem titkokat, nem fölényt, nem bizonytalanságot.
Hanem valami tisztábbat.
„Ő talán nem azt akarja majd megmutatni, milyennek kell lennem” – gondolta Susan. – „Talán egyszerűen látni fogja, milyen vagyok.”
Aztán lehunyta a szemét.
– Ó, Robert… vigyázz magadra – suttogta.
Hagyta, hogy a múlt képei – Fanny magabiztossága, a nyári délutánok fojtott csendje és saját egykori bizonytalansága – lassan elhalványuljanak.
Már nem érezte úgy, hogy vele volna valami baj.
Csak azt, hogy még tanulja önmagát.
Amikor végül elnyomta az álom, arca már nyugodt volt.