(egy fikciós, folytatásos regény a viktoriánus korból)
Dél volt, egy közeli templomban éppen most ütötte el a harang a tizenkettőt, amikor Susan bekopogott nagyapja dolgozószobájának félig nyitott ajtaján. Az idős lord mosolyogva intett neki, hogy lépjen be és jelezte, hogy egy percnyi türelmet kér.
Éppen befejezte valamilyen levél írását, aztán unokája felé fordult.
– Hogyan aludtál kedvesem – kérdezte mosolyogva.
– Köszönöm … elég jól – felelte bizonytalanul a lány, s váltig bizonygatta magának, hogy egy szót sem szól a nagyapjának az éjjel történtekről.
– Hogy érzed magad? Biztosan fárasztó volt a tegnap este, nem ilyen fiatal lánynak való események történtek.
– Jól vagyok – bizonygatta Susan – való igaz, eléggé különösre sikerült a befejezés.
– Nem Roberten múlt – tárta szét a kezét a lord.
– Igen, tudom – válaszolta Susan – ő mindent megpróbált, hogy ezt az esztelenséget elkerülje, de ezt a másik fiatalembert … nem is tudom, hogyan hívják.
– Az apja nagyon befolyásos, Newmannak hívják, s a Bank of England egyik legfontosabb vezetője, nem tehettem meg, hogy nem hívom meg. Bár valójában az apját hívtam, de ő jött helyette.
Susan megfogta nagyapja kezeit és a szemébe nézett.
– Tudom, hogy nem tehetsz róla, s azt is, hogy lord Sydney sem tehet róla.
– Nagyon megijedtem, amikor rosszul lettél!
– Ó, nem akartalak megijeszteni, csak egy múló rosszullét volt.
– De nem csak én ijedtem meg, szinte megállt az élet a teremben, mindenki téged figyelt.
– Igazán nem akartam ilyen problémákat okozni!
– Robert is azonnal segített. Ő emelt fel a padlóról és helyezett óvatosan a kanapéra – mondta a lord és közben erősen figyelte a lány reakcióit.
Nem is kellett csalódnia. Susan szíve hevesebben kezdett dobogni, s forróság öntötte el, arca kipirult és hangja kissé remegett, amikor válaszolt.
– Igazi úriember … – mondta bizonytalanul.
– Az bizony – erősítette meg a lord, miközben egy kis halovány mosoly suhant át az arcán.
– Egyébként megkért, hogy segítsek a párbaj lebonyolításában, éppen neki írtam levelet, mindjárt küldöm is.
– Ezek szerint ott leszel?
– Igen, ott, bár a párbaj már nem teljesen törvényes, hiszen a párbaj tiltott dolog, de ez a legkevesebb, amivel tartozom – neki is. Ha nem történik semmi visszavonhatatlan, a rendőrség majd szemet huny a dolog fölött, ahogyan szokott.
Susan csendesen nézett maga elé, majd megkérdezte:
– Aztán mindent elmesélsz nekem?
– Természetesen, hiszen te nem lehetsz ott … nem igazán lenne illő.
Susan elgondolkodott. Milyen furcsa is, hogy mi illő és mi nem, és hogy miért is illő vagy miért is nem illő, amikor olyan … de elhessegette magától a további gondolatokat. „Bárcsak itt lenne már Mary” – gondolta.
A szobalány (sajnos nem Mary) azonban éppen megjelent és jelentette, hogy kész az ebéd, így átvonultak az ebédlőbe, ahol már várta őket a megterített asztal. Elfoglalták a helyüket és csendben hozzákezdtek az ebéd elfogyasztásához.
Eközben nem igazán beszéltek, de amikorra végeztek, Susanban megérett egy elhatározás (vagy talán elég bátorságot gyűjtött):
– Kérdezhetek valamit?
– Hallgatlak kedvesem.
– Lord Sydney-ről lenne szó…
– Mit szeretnél tudni?
– Mi a véleményed róla?
– Kiről?
– Hát … Mr. Sydneyről vagyis lord Sydneyről.
– Robert egy nemeslelkű, bátor, önfeláldozó ember, aki rengeteg harcot megvívott már a világgal és önmagával … – itt az idős lord hirtelen elhallgatott, s üres tekintettel nézett maga elé.
– Van családja?
– A szülei már régen meghaltak, de gyermeke, sőt felesége sincs – egyedül áll a világban.
– Veszélyes lehet a párbaj?
– Igen, főként a helyszín miatt. A Tower környéke eléggé zsúfolt helyszín.
– De miért pont lesz?
– Nem tudom, Newman holtrészeg volt, s ez jutott először eszébe
– De akkor ez veszélyes, ilyen közel a hatóságokhoz?
– Igen, tudom, de most már nincs mit tenni, Robert nem futamodhat meg.
Susan nem faggatta tovább az idős lordot, amit akart azt megtudta. A lordnak nincs felesége, nincs gyermeke és tisztességes fiatalember, s most éppen veszélyben van vagy lesz. Kell-e ettől több a világon? Talán még annyi, hogy azt már ő is tapasztalta, hogy gondolkodó és érző szívű ember.
Lord Goodman pedig volt annyira bölcs vagy inkább tapintatos, hogy nem kérdezett rá az érdeklődés okára.
Eltelt már néhány óra, a Goodman-kastély falai elnyelték az őszi nap melegét, s a könyvtárszoba félhomályos csendjében csak az ingaóra ütemes kattanása hallatszott. Lord Goodman egy kupac dosszié fölé hajolva üldögélt, de már percek óta nem olvasott – tekintete a túloldali ablakon át a kertbe révedt.
Halkan kopogtak. A ház csendjében a három koppanás szinte kiáltásnak tűnt.
– Szabad – mondta az öregúr, kissé fáradtan.
Az ajtó kitárult, és belépett lord Robert Sydney. Az arca komoly volt, tekintete tőle szokatlanul kissé nyugtalan. Lord Goodman felállt, s a férfi felé nyújtotta a kezét.
– Robert… örülök, hogy látom. Gondoltam, hogy jelentkezni fog még a párbaj előtt.
– Köszönöm, hogy fogad, uram. Ígérem, nem tartom fel soká. – Robert keze melegen szorította meg a házigazdáét. – Csak egyetlen kérdés vezetett ide.
Goodman enyhén biccentett.
– Susan? – kérdezte halkan.
Robert bólintott. Arcán valami olyan aggodalom látszott, amit még ő maga sem tudott volna pontosan megnevezni.
– Hogyan érzi magát a kisasszony?
A kérdés egyszerű volt, mégis mélyről jött. Érezhető volt, hogy nem csak udvariasság volt benne – hanem valódi törődés.
– Jobban van – válaszolta Goodman csendesen. – Megijedt, de nem tört meg. Elég erős hozzá. Sokat látott már, annál többet, mint amit egy ilyen fiatal lánynak kellene.
Robert szeme egy pillanatra elsötétült, aztán halkan megszólalt:
– Ebben… talán van némi hasonlóság közöttünk.
A két férfi némán nézett egymásra egy hosszú pillanatig. Az öregúr biccentett.
– Gondoltam, hogy sejti.
– Nem kérdeztem rá. Nem voltam biztos benne, hogy… illetlenség volna.
– Éppen ellenkezőleg. A tapintat nem gyávaság, Robert. Néha ahhoz kell a legnagyobb bátorság, hogy valamit ne mondjunk ki.
– Igen, tudom.
– Örülök, hogy tegnap este eljött, az igazat megvallva … féltem, hogy nem jön el.
– Nos … – kezdte Robert Sydney, majd elhallgatott.
– Azt szerette volna mondani, hogy lett volna oka nem eljönni? – kérdezte Goodman – Azt is megérteném, higyje el.
– Ami elmúlt, az elmúlt, mylord – felelte egyszerűen Robert.
– Robert, az imént írtam egy levelet, amelyben azt javaslom, hogy a párbaj helyszíne legyen Hampstead Heath-ben, a időpont pedig délután öt óra, akkortájt már erősen szürkül. Ha egyetért ezzel, nem kell feleslegesen ingerelni a hatóságokat.
Robert Sydney szeme egy pillanatra a faliórára vetődött, majd pillanatnyi tűnődés után bólintott.
– Rendben van. Az innen félórányi kocsiút?
– Körülbelül igen.
Sydney eközben leült a kandalló mellé, miután Goodman hellyel kínálta. Egy ideig csak a tűz halk ropogása szólt. Aztán újra megszólalt.
– Amikor tegnap a karjaimba vettem a kisasszonyt … valami történt. Nem csupán fizikai értelemben. Mintha… mintha egy pillanatra megéreztem volna azt, amit magában hordoz.
– Egy árva gyermek félelmét?
– Nem. Inkább… egy túlélő emlékét. Mintha ugyanabból az anyagból lennénk szőve. Az én anyám… nos, tudja, nem angol volt. Nem is volt úrinő, legalábbis az itteni értelemben. Apám miatt… nehéz sorsot vállalt magára. Sosem ismerhettem igazán. Persze az apámnak sem volt könnyű.
Goodman finoman bólintott.
– Igen, valóban hasonlítanak, Susan és Ön.
Kis szünet után hozzátette:
– Susan anyja… minden körülmény ellenére… igazán kivételes nő volt, de sajnos ezt én csak túl későn ismertem fel.
– Tudja… volt valami a tekintetében, amikor magához tért. Valami… ismerős. Mintha… saját tükörképemmel találkoztam volna – csak nőben.
Lord Goodman elmosolyodott.
– Nem is sokat téved, fiam, ha nevezhetem így újra, sok év után.
Robert egy pillanatra elfordította tekintetét, s a kandalló táncoló lángjait nézte. Csak mikor újra a lord felé fordult, s lassan bólintott, akkor szólalt meg ismét:
– Megérti, ugye, miért nem akarok találkozni… lady Hedwiggel. Az előző éjszaka után… talán szükségem lesz egy kis távolságra. És csendre.
– Igen, Robert – mondta Goodman komolyan. – Nagyon is megértem, sőt be kell valljam, tisztelem is emiatt.
A férfi elfordult az ablaktól, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha el akarna mondani valamit – de meggondolta magát. Ehelyett a kandalló lángjait figyelte tovább, ahogy a parázs fel-fellobban a rácson.
Helyette az idős lord szólalt meg:
– Susan anyja amerikai volt. Egyszerű nő, de büszke és okos. Rangon aluli házasság volt, és én ezért a fiamat kitagadtam… évekig nem is beszéltünk. – A hangja megremegett. – Én is… hibáztam. Igen, nagyot hibáztam. Ott is, akkor is … hibáztam.
Robert csak bólintott. Láthatóan nem akarta tovább faggatni. De ekkor, mintha valami átbillent volna benne:
– Nagyon jól tudja uram, hogy az én anyám sem volt angol arisztokrata. A gyarmatokon ismerte meg apám. Hercegnő volt ugyan, de nem … végül… az udvar is azt gondolta, hogy nem „a megfelelő fajta”.
Kívülről nem látszott, de a szalon ajtajában valaki éppen megállt. Susan volt az. Egy halk kopogás után nyitott be, és mielőtt a két férfi feleszmélhetett volna, már hallott pár szót.
„– …nem a megfelelő fajta…”
A hang Roberté volt és Susan megtorpant. Az arca kipirult, de a tekintete fürkésző maradt. Nem mozdult tovább, csak állt a küszöbön, mint akit hirtelen mozdulattal szoborrá varázsoltak. Lót felesége érezhette ezt, amikor a kíváncsisága miatt sóbálvánnyá vált.
Robert felpillantott, s azonnal felállt. Susan kezében egy könyv pihent, és ő egyetlen pillanat alatt felismerte: Charlotte Brontë nagysikerű műve volt az, a Jane Eyre. Egy röpke másodpercre úgy tűnt, mintha a lány maga is abból a világból lépett volna elő – egyenesen a könyv lapjairól.
Meglepetés és elismerés suhant át a tekintetén; ő maga is jól ismerte a regényt. Sőt – volt egy példánya, amelyet egykor maga az írónő dedikált neki. Most eltűnődve nézte Susant: vajon örülne neki?
– Kisasszony – bólintott kissé zavartan. – Bocsásson meg, nem tudtam, hogy…
– Semmi baj, uram – felelte Susan nyugodt, kissé halk hangon. – Csak… a nagyapámat kerestem.
– Susan – kezdte a fiatal lord – vagyis … elnézést kisasszony, udvariatlan voltam.
– Semmi baj – válaszolt kissé szégyenlősen Susan – mit szeretett volna mondani?
– Látom szeret olvasni. Hogy tetszik ez a könyv?
– Most kezdtem el nem túl régen, de már tetszik, nagyon tetszik.
– Biztosan tetszeni fog később is, de én már megyek is, fontos találkozóm van – mondta Robert gyorsan. De ahogy kilépett az ajtón, egy fél pillanatra megállt Susan mellett, és alig hallhatóan hozzátette:
– Jó volt önt újra látni. És… örülök, hogy jól van.
Susan nem válaszolt. Csak biccentett, és tekintete követte a távozó férfit. Csak amikor Robert eltűnt a folyosón, akkor fordult be teljesen a szobába.
Lord Goodman lassan leült, és csendesen megpaskolta a mellette lévő széket.
– Gyere csak. Tudom, hogy kérdeznél.
Susan tétován helyet foglalt. Egy ideig csak a kandalló parázslását figyelték. Végül Susan törte meg a csendet:
– Azt mondta… hogy az anyja nem volt „megfelelő”.
– Igen – bólintott Goodman. – Ahogy az apád felesége sem. És ahogy… – elmosolyodott – az én fiam sem volt elég „megfelelő” az én ostoba, arisztokrata mércém szerint.
– De én… én nem vagyok olyan, mint ő – súgta Susan.
– Dehogynem – felelte a nagyapja halkan. – Ugyanolyan bátrak vagytok és ugyanolyan kívülállók vagytok itt Londonban mindketten. Nem a rang szerint, hanem a gondolkodásmód szerint.
Susan arcán megrezdült valami. Egy halk, belső mosoly. Nem teljes, nem kész – de az első, tiszta, személyes öröm, amit önmagáért érzett, nem mások miatt.
– Ő… sok mindent tud rólam, igaz?
– Annyit, amennyit hallhatott. És amit látott. A többit… nem kérdezte. Tapintatos ember.
Susan halkan bólintott.
– Azt hiszem, azért… tudnék vele beszélni. Majd. Nem most. De egyszer… igen.
Goodman rámosolygott.
– Akkor majd elmondom neki.
Susan a gondolataiba merült és észre sem vette, hogy lord Goodman magára hagyta, hiszen indult a párbaj színhelyére az előkészületek miatt.
Negyed hat tájban Susan bement a szobájába, elővette a naplóját és új bejegyzés készült, miközben várta a párbaj híreit.
„Október 30., délután
Azt mondta: nem a megfelelő fajta.
Nem nekem. Nem rólam. De mégis, valahogyan… úgy érzem rólam is.
Először azt hittem, ez csak egy érzés volt, egy álom, egy pillanat. De most már tudom, hogy sokkal több annál. Mert fájt. Mert súlya volt.
Talán nem is ő mondta s nem is nekem – de elhangzott, és bennem csapódott le.
Mert csak egy lány vagyok. Mert fiatal vagyok. Mert azt mondják ugyan, hogy jó családból származom, és mégis… néha úgy érzem, én is csak majdnem vagyok az, amit mások elvárnak tőlem, néha kevés, néha túl sok is.
Lord Sydney… Ó Robert. Egy ideje már csak így gondolok rá. És ez már önmagában is talán botrány volna, ha bárki tudná. De nem érdekel, most nem, számomra ez most az egyetlen biztos dolog az életemben.
Amikor rám nézett, amikor a karjába vett, amikor megkérdezte, hogy jól vagyok… – nem éreztem magam kevésnek, talán ő is így látja.
És most… nem tehetek más, csak várakozom. Várom az átkozott összecsapás végét!
Egy tiltott párbaj zajlik valahol a városban, és az egyik résztvevő … Robert.
Robert – ezt most így ízlelgetem, olyan jó mondani, mintha az életem része lenne, a családom tagja, aki csak így egyszerűen a nevén nevezhetek. Robert … a családom tagja … talán nem is lehetetlen.
Egyelőre azonban csak a párbajon ne legyen semmi baj.
Várakozom, mint valami hűséges árnyék, aki nem mehet oda, aki nem lehet jelen, aki nem kérdezhet, de mégis szívem minden rezdülése oda húzna.
Nem tudom, mit érez irántam. De azt hiszem, amit én érzek, az már több mint érdeklődés.
Talán nem érdeklődés, hanem … lehetőség.
Nem veszíthetem el, mielőtt bármi elkezdődhetne.
Bárcsak itt lenne Mary…
Bárcsak valaki megmondaná, mit kezdjek ezzel az egésszel.
Csak egy gondolat kavarog bennem újra és újra:
Lehet-e valaki elég jó nekem, ha én nem vagyok elég jó neki?
Nem tudom. De most várok és remélek – erre is.
Talán mégis én vagyok a megfelelő fajta – csak még nem tudom, kinek, de talán neki.
S.E.G.”
folytatás a következő hétvégén…
