A párbaj előtt

Dél volt, egy közeli templom harangja éppen most ütötte el a tizenkettőt, amikor Susan bekopogott nagyapja dolgozószobájának félig nyitott ajtaján. Az idős lord mosolyogva intett neki, hogy lépjen be, és jelezte, hogy egy percnyi türelmet kér.

Éppen befejezte egy levél megírását, aztán az unokája felé fordult.

– Hogy aludtál, kedvesem? – kérdezte mosolyogva.

– Köszönöm… elég jól – felelte bizonytalanul a lány, és váltig fogadkozott magában, hogy egy szót sem szól a nagyapjának az éjjel történtekről.

– Hogy érzed magad? Biztosan fárasztó volt a tegnap este, nem ilyen fiatal lánynak való események történtek.

– Jól vagyok – bizonygatta Susan. – Való igaz, eléggé különösre sikerült a befejezés.

– Nem Roberten múlt – tárta szét a kezét a lord.

– Igen, tudom – válaszolta Susan. – Ő mindent megpróbált, hogy elkerülje ezt az esztelenséget, de az a másik fiatalember… nem is tudom, hogy hívják.

– Newmannek hívják. Az apja nagyon befolyásos ember, a Bank of England¹ egyik legfontosabb vezetője, nem tehettem meg, hogy nem hívom meg. Valójában az apját hívtam, de ő jött helyette.

Susan megfogta nagyapja kezét, és a szemébe nézett.

– Tudom, hogy nem tehetsz róla, és azt is, hogy Lord Sydney sem tehet róla.

– Nagyon megijedtem, amikor rosszul lettél!

– Ó, nem akartalak megijeszteni, csak egy múló rosszullét volt.

– De nem csak én ijedtem meg. Szinte megállt az élet a teremben, mindenki téged figyelt.

– Igazán nem akartam ilyen gondot okozni!

– Robert is azonnal segített. Ő emelt fel a padlóról, és ő fektetett óvatosan a kanapéra – mondta a lord, és közben figyelmesen leste a lány reakcióját.

Nem is kellett csalódnia. Susan szíve hevesebben kezdett dobogni, forróság öntötte el, az arca kipirult, és a hangja kissé remegett, amikor válaszolt.

– Igazi úriember… – mondta bizonytalanul.

– Az bizony – erősítette meg a lord, és egy halovány mosoly suhant át az arcán. – Egyébként megkért, hogy segítsek a párbaj lebonyolításában. Éppen neki írtam levelet, mindjárt el is küldöm.

– Ezek szerint ott leszel?

– Igen, ott. A párbaj ugyan tiltott dolog, de ez a legkevesebb, amivel tartozom – neki is. Ha nem történik semmi visszavonhatatlan, a rendőrség majd szemet huny fölötte, ahogy szokott.

Susan csendesen maga elé nézett, majd megkérdezte:

– Aztán mindent elmesélsz nekem?

– Természetesen, hiszen te nem lehetsz ott… nem igazán volna illő.

Susan elgondolkodott. Milyen furcsa is, hogy mi illő és mi nem, és hogy miért illő vagy miért nem, amikor olyan… de elhessegette a további gondolatokat. Bárcsak itt lenne már Mary – gondolta.

Ekkor megjelent a szobalány (sajnos nem Mary), és jelentette, hogy tálalva van, így átvonultak az ebédlőbe, ahol már várta őket a megterített asztal. Elfoglalták a helyüket, és csendben hozzáláttak az ebédhez.

Közben nem igazán beszélgettek, de mire végeztek, Susanban megérett egy elhatározás (vagy talán elég bátorságot gyűjtött):

– Kérdezhetek valamit?

– Hallgatlak, kedvesem.

– Lord Sydneyről lenne szó…

– Mit szeretnél tudni?

– Mi a véleményed róla?

– Kiről?

– Hát… Mr. Sydneyről, vagyis Lord Sydneyről.

– Robert nemes lelkű, bátor, önfeláldozó ember, aki rengeteg harcot megvívott már a világgal és önmagával… – Itt az idős lord hirtelen elhallgatott, és üres tekintettel nézett maga elé.

– Van családja?

– A szülei már régen meghaltak, gyermeke, sőt felesége sincs – egyedül áll a világban.

– Veszélyes lehet a párbaj?

– Igen, főként a helyszín miatt. A Tower környéke eléggé zsúfolt.

– De miért éppen ott?

– Nem tudom. Newman holtrészeg volt, és ez jutott először eszébe.

– De akkor ez veszélyes, ilyen közel a hatóságokhoz?

– Igen, tudom, de most már nincs mit tenni. Robert nem futamodhat meg.

Susan nem faggatta tovább az idős lordot; amit akart, azt megtudta. A lordnak nincs felesége, nincs gyermeke, tisztességes férfi, és most éppen veszélyben van, vagy lesz. Kell-e ennél több a világon? Talán még annyi, amit ő maga is tapasztalt: hogy gondolkodó és érző szívű ember.

Lord Goodman pedig volt annyira bölcs, vagy inkább tapintatos, hogy nem kérdezett rá az érdeklődés okára.

---

Néhány óra elteltével a Goodman-kastély falai már elnyelték az őszi nap melegét, és a könyvtárszoba félhomályos csendjében csak az ingaóra ütemes kattogása hallatszott. Lord Goodman egy kupac dosszié fölé hajolva üldögélt, de már percek óta nem olvasott – tekintete az ablakon át a kertbe révedt.

Halkan kopogtak. A ház csendjében a három koppanás szinte kiáltásnak tűnt.

– Szabad – mondta az öregúr, kissé fáradtan.

Az ajtó kitárult, és belépett Lord Robert Sydney. Az arca komoly volt, a tekintete tőle szokatlanul nyugtalan. Lord Goodman felállt, és kezet nyújtott neki.

– Robert… örülök, hogy látom. Gondoltam, hogy jelentkezik még a párbaj előtt.

– Köszönöm, hogy fogad, uram. Ígérem, nem tartom fel sokáig. – Robert melegen megszorította a házigazda kezét. – Csak egyetlen kérdés vezetett ide.

Goodman enyhén biccentett.

– Susan? – kérdezte halkan.

Robert bólintott. Az arcán olyan aggodalom látszott, amelyet még ő maga sem tudott volna pontosan megnevezni.

– Hogy érzi magát a kisasszony?

A kérdés egyszerű volt, mégis mélyről jött. Érezhető volt, hogy nem csupán udvariasság volt benne – hanem valódi törődés.

– Jobban van – válaszolta Goodman csendesen. – Megijedt, de nem tört meg. Elég erős hozzá. Többet látott már, mint amennyit egy ilyen fiatal lánynak kellene.

Robert szeme egy pillanatra elsötétült, aztán halkan megszólalt:

– Ebben… talán van némi hasonlóság közöttünk.

A két férfi egy hosszú pillanatig némán nézett egymásra. Az öregúr biccentett.

– Gondoltam, hogy sejti.

– Nem kérdeztem rá. Nem voltam biztos benne, hogy… nem volna-e illetlenség.

– Éppen ellenkezőleg. A tapintat nem gyávaság, Robert. Néha ahhoz kell a legnagyobb bátorság, hogy valamit ne mondjunk ki.

– Igen, tudom.

– Örülök, hogy tegnap este eljött. Az igazat megvallva… féltem, hogy nem jön el.

– Nos… – kezdte Robert Sydney, majd elhallgatott.

– Azt akarta mondani, hogy lett volna oka nem eljönni? – kérdezte Goodman. – Azt is megérteném, higgye el.

– Ami elmúlt, elmúlt, mylord – felelte egyszerűen Robert.

– Robert, az imént írtam egy levelet, amelyben azt javaslom, hogy a párbaj helyszíne Hampstead Heath² legyen, az időpont pedig délután öt óra, akkortájt már erősen szürkül. Ha egyetért vele, nem kell feleslegesen ingerelni a hatóságokat.

Robert Sydney tekintete egy pillanatra a falióra felé vetődött, majd rövid tűnődés után bólintott.

– Rendben van. Innen félórányi kocsiút?

– Körülbelül.

Sydney leült a kandalló mellé, miután Goodman hellyel kínálta. Egy ideig csak a tűz halk ropogása hallatszott. Aztán Robert újra megszólalt:

– Amikor tegnap a karomba vettem a kisasszonyt… valami történt. Nem csupán fizikai értelemben. Mintha… mintha egy pillanatra megéreztem volna, amit magában hordoz.

– Egy árva gyermek félelmét?

– Nem. Inkább… egy túlélő emlékét. Mintha ugyanabból az anyagból lennénk szőve. Az én anyám… nos, tudja, nem angol volt. Nem is volt úrinő, legalábbis az itteni értelemben. Apám miatt… nehéz sorsot vállalt magára. Sosem ismerhettem igazán. Persze apámnak sem volt könnyű.

Goodman finoman bólintott.

– Igen, valóban hasonlítanak, Susan és ön.

Kis szünet után hozzátette:

– Susan anyja… minden körülmény ellenére… igazán kivételes nő volt, de ezt sajnos túl későn ismertem fel.

– Tudja… volt valami a tekintetében, amikor magához tért. Valami… ismerős. Mintha… a saját tükörképemmel találkoztam volna – csak nőben.

Lord Goodman elmosolyodott.

– Nem is téved sokat, fiam – ha szabad így neveznem újra, ennyi év után.

Robert egy pillanatra elfordította a tekintetét, és a kandalló táncoló lángjait nézte. Csak amikor újra a lord felé fordult, és lassan bólintott, akkor szólalt meg ismét:

– Ugye megérti, miért nem akarok találkozni… Lady Hedwiggel. Az előző éjszaka után… talán szükségem lesz egy kis távolságra. És csendre.

– Igen, Robert – mondta Goodman komolyan. – Nagyon is megértem, sőt be kell vallanom, tisztelem is érte.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Robert mondani akarna még valamit – de meggondolta magát. Ehelyett tovább figyelte a kandalló lángjait, ahogy a parázs fel-fellobbant a rácson.

Helyette az idős lord szólalt meg:

– Susan anyja amerikai volt. Egyszerű nő, de büszke és okos. Rangon aluli házasság³ volt, és én ezért kitagadtam a fiamat… évekig nem is beszéltünk. – A hangja megremegett. – Én is… hibáztam. Igen, nagyot hibáztam. Akkor is, ott is… hibáztam.

Robert csak bólintott. Láthatóan nem akarta tovább faggatni. De ekkor mintha valami átbillent volna benne:

– Nagyon jól tudja, uram, hogy az én anyám sem volt angol arisztokrata. Apám a gyarmatokon ismerte meg. Hercegnő volt ugyan, de nem… végül… az udvar is úgy gondolta, hogy nem „a megfelelő fajta”.

Kívülről nem látszott, de a könyvtár ajtajában valaki éppen megállt. Susan volt az. Halkan kopogott, benyitott, és mielőtt a két férfi feleszmélhetett volna, már meghallott néhány szót.

„– …nem a megfelelő fajta…”

A hang Roberté volt, és Susan megtorpant. Az arca kipirult, de a tekintete fürkésző maradt. Nem mozdult tovább, csak állt a küszöbön, mint akit egyetlen mozdulattal szoborrá varázsoltak. Lót felesége⁴ érezhetett így, amikor a kíváncsisága miatt sóbálvánnyá vált.

Robert felpillantott, és azonnal felállt. Susan kezében egy könyv pihent, és ő egyetlen pillanat alatt felismerte: Charlotte Brontë nagy sikerű regénye volt, a Jane Eyre⁵. Egy röpke másodpercre úgy tűnt, mintha a lány maga is abból a világból lépett volna elő – egyenesen a könyv lapjairól.

Meglepetés és elismerés suhant át a tekintetén; ő maga is jól ismerte a regényt. Sőt – volt egy példánya, amelyet egykor maga az írónő dedikált neki. Most eltűnődve nézte Susant: vajon örülne neki?

– Kisasszony – bólintott kissé zavartan. – Bocsásson meg, nem tudtam, hogy…

– Semmi baj, uram – felelte Susan nyugodt, kissé halk hangon. – Csak… a nagyapámat kerestem.

– Susan – kezdte a fiatal lord –, vagyis… elnézést, kisasszony, udvariatlan voltam.

– Semmi baj – válaszolta kissé szégyenlősen Susan. – Mit szeretett volna mondani?

– Látom, szeret olvasni. Hogy tetszik ez a könyv?

– Nem olyan régen kezdtem el, de már most tetszik, nagyon tetszik.

– Biztosan tetszeni fog később is. De én már megyek is, fontos találkozóm van – mondta Robert gyorsan. Ahogy azonban kilépett az ajtón, egy fél pillanatra megállt Susan mellett, és alig hallhatóan hozzátette:

– Jó volt önt újra látni. És… örülök, hogy jól van.

Susan nem válaszolt. Csak biccentett, és a tekintetével követte a távozó férfit. Csak amikor Robert eltűnt a folyosón, akkor fordult be egészen a szobába.

Lord Goodman lassan leült, és csendesen megpaskolta a mellette álló széket.

– Gyere csak. Tudom, hogy kérdeznél.

Susan tétován helyet foglalt. Egy ideig csak a kandalló parazsát nézték. Végül Susan törte meg a csendet:

– Azt mondta… hogy az anyja nem volt „megfelelő”.

– Igen – bólintott Goodman. – Ahogy az apád felesége sem. És ahogy… – elmosolyodott – az én fiam sem volt elég „megfelelő” az én ostoba, arisztokrata mércém szerint.

– De én… én nem vagyok olyan, mint ő – súgta Susan.

– Dehogynem – felelte a nagyapja halkan. – Ugyanolyan bátrak és ugyanolyan kívülállók vagytok itt, Londonban, mindketten. Nem rang, hanem gondolkodásmód szerint.

Susan arcán megrezdült valami. Egy halk, belső mosoly. Nem teljes, nem kész – de az első tiszta, személyes öröm, amelyet önmagáért érzett, nem mások miatt.

– Ő… sok mindent tud rólam, igaz?

– Annyit, amennyit hallhatott. És amennyit látott. A többit… nem kérdezte. Tapintatos ember.

Susan halkan bólintott.

– Azt hiszem, azért… tudnék vele beszélni. Majd. Nem most. De egyszer… igen.

Goodman rámosolygott.

– Akkor majd elmondom neki.

Susan a gondolataiba merült, és észre sem vette, hogy Lord Goodman magára hagyta, hiszen indult a párbaj színhelyére az előkészületek miatt.

Fél hat tájban Susan bement a szobájába, elővette a naplóját, és új bejegyzést írt, miközben a párbaj híreit várta.