A Goodman-kastély már órák óta mély csendbe burkolózott. A folyosókon kialudtak a fények, csak néhol derengett halvány, sárgás fény a díszes ablaküvegeken túl. A rózsaszín lakosztály szobáiban is csend volt: amióta kiegészítette a naplóbejegyzését, Susan már régen visszaaludt. A függöny résein át csak a hold fénye vándorolt lassan a padlón.
Susan törékeny testét kényelmes selyemhálóruha fedte, de az arcán most izgalom játszott. Álmodott.
Álmában újra a bálterem fényeitől csillogó táncparketten állt. A zene halkan szólt, Robert Sydney a karját nyújtotta felé, ő pedig elfogadta – most először önként, bátran, emelt fővel, minden megszeppenés nélkül. A férfi a lány derekához nyúlt, nem egészen úgy, ahogy az illem tanítja, de Susan mégsem húzódott el. A férfi érintése lassú volt és rendkívül gyengéd, az ujjai csak egy pillanatra, alig cirógatták meg Susan meztelen bőrét, de ez is elég volt ahhoz, hogy a szíve egyre gyorsabban dobogjon. A férfi tekintete lágy, de nagyon mély volt – igazán hívogató.
A zene egyre halkult, a világ többi része egyre inkább ködbe borult… és Susan hagyta. Nem szólt, nem tiltakozott, nem kérdezett, csak érezni akarta… még tovább. A tánc lassan megállt, már a szalon fala is elmosódott, és minden más is eltűnt.
[SZERZŐI SZÖVEG HELYE – 1. (az eredeti „Susan halkan sóhajtott álmában…” bekezdés)]
Pár perccel később megrebbent a szempillája, és lassan kinyitotta a szemét.
[SZERZŐI SZÖVEG HELYE – 2. (az eredeti „A szobája még sötét volt…” bekezdés)]
Ekkor azonban feleszmélt, és megijedt. Nem, nem a mozdulattól, hanem… talán saját magától.
Nem értette pontosan, mi történt. Hogy miért nem ébredt fel korábban, mint máskor. Hogy miért volt annyira kellemes, és miért nem tudott nemet mondani arra, ami meg sem történt. Nem tanulta, nem tanulhatta sehol, hogyan kell viszonyulni ezekhez az érzésekhez. Az estély, az ájulása, Robert hangja… és ez az álom. Most már minden összemosódott, nem tudta, mi az álom és mi a valóság. De nem volt benne bűntudat, csak valami különös, fátyolos csend.
Felhúzta a térdét, és összekuporodott az ágyon. A takarót szorosan maga köré tekerte, mintha el akarná rejteni azt a pillanatot, amelyet pedig senki sem látott – csak ő. Az ágytakaró melege körbeölelte, és a szívverése kissé lelassult. Egy pillanatra újra lehunyta a szemét – de most nem álmodni akart, csak… végre egy kis nyugalmat.
A szíve azonban zakatolt, és valami furcsa feszültség maradt a testében. Bűntudat nem volt benne – mégis ott volt valami fojtogató, szorongató érzés, amely feszítette. Nem illett ez hozzá, nem így tanították viselkedni, és talán nem ez volt a „helyes”. De akkor… miért nem bánta igazán?
Körbenézett a szobában, mintha keresne valakit, aki megmondaná, mit kellene most éreznie. De persze nem volt ott senki. Csak a párna, amelybe az arca süppedt, és a saját szívdobbanása, amely mintha valami titkot próbált volna elsuttogni.
Susan lehunyta a szemét, mert talán életében először nem értette önmagát.
De nem akarta elutasítani azt sem, ami történt – abban a néma, de gyönyörű pillanatban.
Csak azt kívánta, bárcsak megkérdezhetné valakitől: Ez most mi volt? Ez most baj? Vagy csak… emberi?
Aztán lassan visszafeküdt. A teste még mindig érzékeny volt, de a gondolatai már nem kapkodtak. A zavarából valami csendes elfogadás született – nem megértés, csak az a fajta nyugalom, amelyet az ember akkor érez, amikor már nem akar tovább menekülni – önmaga elől.
Susan nem tudta megmagyarázni, mi történt, de már nem is próbálta, mert a kérdés most már nem csak az volt, hogy mi a helyes – hanem az is, hogy mit érzett igazán.
Talán furcsa volt ez az álom, de valami megszületett benne, amit nem tudott, sőt nem is akart elűzni.
Mert nem volt rossz, csak egy új, ismeretlen érzés.
Susan bágyadtan elmosolyodott, és észre sem vette, hogy közben újra álomba szenderült.
Néhány óra telhetett el, amikor újra felébredt; a nap sugarai már utat törtek a függöny résein.
Szinte reszketett, és várakozóan nézett az ajtó felé, ahonnan hamarosan halk kopogás hallatszott. Csendesen kiszólt, mire benyitott egy szolgáló, aki a reggelijét hozta. Udvariasan pukedlizett, majd ugyanolyan csendben tűnt el, ahogyan érkezett.
Ez azonban csalódás volt a számára, mert nem az érkezett, akire várt.
– Ó, hát kedd van! Mary kimenőt1 kapott, azért nincs itt – mondta szinte csak magának, félhangosan, és örült, hogy csak ennyi a gond. – Holnap már itt lesz, de lehet, hogy már este. Csak lenne már itt!
Mary biztosan meg tudja nyugtatni: megmondja, miért lüktetett az egész teste, mi történhetett az éjjel, és kell-e szégyellnie magát, amiért talán, esetleg illetlen volt.
[SZERZŐI SZÖVEG HELYE – 3. (az eredeti „Erősen fűtötte a vágy, hogy…” mondat)] Néhány perc múlva felöltözött.
Senki másnak nem engedte, hogy öltöztesse, csak Marynek, így most – ahogy az utóbbi időben keddenként rendszerint – magának kellett megoldania az öltözködést. Amióta Mary itt volt, már közel kilenc éve, senki másnak nem engedte, hogy ruhátlanul lássa, kizárólag neki, így együtt fedezhették fel azokat a testi-lelki változásokat, amelyek az elmúlt években óhatatlanul bekövetkeztek, és amelyekről Mary olyan könnyedén, olyan természetességgel tudott beszélni, mint talán senki más. Susan feltétlenül ragaszkodott hozzá, és érezte, hogy ez talán kölcsönös.
Még soha nem csalódott benne, Mary soha nem bántotta meg – mintha csak az édesanyja lett volna.
Susan hirtelen elérzékenyült, le kellett ülnie, és könnycseppek jelentek meg a szemében. A párnája alól egy gyűrött, kissé szakadt fényképet vett elő, amelyen egy gyönyörű nő és egy másfél-kétéves kislány volt. Meghatódva nézte a képet, majd a keblére ölelte, és csak annyit suttogott:
– Hol lehetsz most, édesanyám?
A választ persze nagyon jól tudta: az édesanyja lelke már tíz éve egy temető árnyas fái alatt pihent.
De csak a lelke, mert a testét a szörnyű baleset után sajnos nem találták meg.
Október 30., kedd reggel
Valamit le kellene írnom, de nem tudom, hogyan kezdjem.
Azt hittem, tudom, ki vagyok. Egy udvarias, jól nevelt, szelíd lány. De most… valaki más is ott van bennem. Valaki, aki kíváncsi. Aki nemcsak álmodni akar, hanem… érezni is.
És ettől nem félek, csak nem tudom, mit kezdjek vele.
Mary talán tudná. Anya talán értette volna. De ma reggel egyedül vagyok ezzel a kérdéssel:
Lehet-e valami gyönyörű, ha nem tudom biztosan, hogy szabad-e, illik-e?
Talán csak annyit kellene mondanom magamnak: érzéseid vannak, és ez nem bűn.
Ha ez nem bűn… akkor az első lépés valami egészen más felé?
Mikor kapok erre választ? Miért nem vagy itt, Mary, ha már az édesanyám nem lehet itt…
S. E. G.
Az ágy hűvös volt, de Robert testéből áradt a forróság. Az estély zaja már elcsendesedett a fejében, de a gondolatai még táncoltak. Hedwig nevetése, Susan pillantása, Newman ökle, az elutasítás szavai – mind egyszerre zakatoltak benne.
Valamikor az éjszaka közepén, amikor már a test is elfáradt, és a lélek védekezése is elhalkult, Robert álomba merült. Nem tudta, mikor, csak azt, hogy valami megrezdült benne, valami régi, ismerős, mégis új.
Az álom lassan jött. Nem rontott be, nem erőszakolta magát rá – csak ránehezedett, mint egy puha, forró takaró. Robert nem tiltakozott. Fáradt volt és gyenge. Nem testben – hanem lélekben. És most valamiért nem akart gondolkodni.
Álmában újra a bálteremben állt, de a csillárok most nem ragyogtak, csak egyetlen vöröses fény világította meg a termet – mintha a ruha színe festette volna meg a levegőt. Hedwig ott állt előtte, ugyanabban a mélyvörös ruhában, és lassan felé fordította meztelen vállát. Nem szólt – csak várt. A szeme csillogott, de most nem hidegen, hanem forrón és kihívóan. Ezúttal nem mosolygott. Csak nézte őt, mintha valami választ akarna kicsikarni belőle.
Robert odalépett hozzá, és a karját nyújtotta, Hedwig pedig elfogadta. Aztán nem habozott: a mozdulat gyors és könnyű volt, a csók szinte súlytalan – és mégis, abban a pillanatban Robert úgy érezte, mindent visszakapott, amit korábban elutasított.
De aztán… valami nem volt rendben. Hedwig szeme megváltozott. Nem volt már benne sem játék, sem feszültség – csak egy hideg kérdés tükröződött benne: „Most miért vagy itt, ha korábban nemet mondtál?” Robert nem habozott és nem vívódott, hanem újra megcsókolta. A nő teste és pillantása újra lágy lett, és egy pillanatig azt hitte: ez a válasz mindenre.
De ekkor valaki megzörrentett mögöttük egy fátyolszerű függönyt.
[SZERZŐI SZÖVEG HELYE – 4. (az eredeti „Robert hátrafordult, s Susan állt ott…” bekezdés)]
Nem nézett Hedwigre, csak Robertre, de nem kért, nem könyörgött. Csak… ott volt. És tudatta, mit érez.
Robert hirtelen hátrébb lépett. Hedwig karját még mindig tartotta, és valamiért nem tudta elengedni – de most már nem tudta, kit szorítson magához, és kit akar elengedni. A vörös fény elhalványult, a csillárok újra kigyúltak, és most már mindkét nő ott állt előtte.
Nem szóltak. Nem mozdultak. Csak álltak és nézték.
Érezte: nem lehet az övé mindkettő – de talán egyik sem, legalábbis nem úgy, ahogy ő szeretné.
Robert felriadt, és csak feküdt, a sötét mennyezetet nézve, amelyet a hajnal fénye még nem világított meg.
Az arca verejtékes volt, a szíve úgy vert, mintha éppen versenyt futott volna. Felemelte a kezét, mintha el akarna érni valamit, ami már nem volt ott, de csak a saját homlokát érintette meg. Hűvös volt és nedves.
Egy pillanatig azt sem tudta, hol van – aztán lassan felismerte a saját szobáját. Ahogy magához tért, kissé meg is ijedt, mert ilyet még soha korábban nem érzett.
A Covent Garden2 piaca még épp csak ébredezett, de ő már órák óta rótta a köröket a zöldségesstandok és a rothadó káposztalevelek között. A csizmája sáros volt, a kabátja átázott a szitáló esőtől, de nem érezte a hideget.
Csak a hangokat hallotta. És egyetlen mondat lüktetett a halántékában, mint egy megakadt óramű: Legyen már vége. Legyen már vége.
Egyik pillanatban az apja hangja dörrent a fülében, tisztán és kegyetlenül, mintha a gróf ott állna mellette a ködben. „Húzd ki magad, te szerencsétlen! A mi fajtánk nem görnyed! A mi vérünk nem sír! Nézz rám! Azt hiszed, ez elég? Hogy a nevemet viseled? Elpuhultál a jólétben, fiam. Nincs benned vas. Nincs benned tűz.”
A férfi felnevetett – éles, rövid, ugatásszerű hang volt. Egy arra járó hordár ijedten félreugrott az útjából.
– Vas? – mormolta, miközben megtántorodott, és nekitámaszkodott egy nedves téglafalnak. – Vasat akartál, apám? Hát van nálam vas.
A zsebébe nyúlt. Az ujjai a hideg, sima fémre kulcsolódtak. A kis, kétlövetű pisztoly súlyosnak tűnt a tenyerében, mintha az egész világ nehézkedése abban az egy tárgyban összpontosult volna.
Legyen már vége.
Aztán a hang megváltozott. Már nem dörgött. Suttogott. Lágy volt, mint a bársony, és hideg, mint a sírkő. Egy nő hangja.
„Szegény Dick. Mindig csak meg akarsz felelni. Olyan unalmas ez a kisfiús igyekezet. Azt hiszed, ha szépen nézel, megkapod a cukorkát? A férfiak elveszik, amit akarnak. Te meg… te csak kérsz. Még meghalni sem mernél értem.”
A homlokát a hideg téglához verte. Egyszer. Kétszer. A zsebében az ujja a ravaszra csúszott. Megmarkolta a fegyvert, olyan erősen, hogy a bütykei kifehéredtek a szövet alatt.
– Te boszorkány… – sziszegte. – Te átkozott, gyönyörű dög.
Most. Itt az idő. Csak elő kell húzni. Egyetlen mozdulat a halántékhoz. Egyetlen kattanás. És a hangok elhallgatnak. Az apja elégedetlen morgása, a nő gúnyos kacaja… mind eltűnik.
Megfeszítette az izmait. Elő akarta húzni a fegyvert. De a keze félúton megállt. A fegyver csöve a zsebében maradt, beakadt a bélésbe.
Reszketett, de nem a hidegtől. A tehetetlenségtől. Még ehhez is gyenge volt.
– Ugyanolyanok vagytok – zokogott fel hirtelen, és a hangja visszhangzott az üres utcán. – Ti ketten! Összeilletek! Apám a kalapács. Te meg az üllő, te átkozott boszorkány. És én… én vagyok köztetek.
Lassan elengedte a pisztolyt. A fém visszacsúszott a zsebe mélyére, és nehéz kőként húzta le a kabátját. „Gyáva” – súgta az apja hangja a fejében. „Szánalmas” – suttogta egy női hang.
A térde megrogyott. Nem esett el, csak lassan lecsúszott egy lámpaoszlop tövébe.
– Verjen meg titeket az Isten… mindkettőtöket – mormolta, miközben a feje a mellkasára hanyatlott. – De leginkább engem… amiért nem merem meghúzni a ravaszt. Még nem.
A hajnal első szürke fényei úgy találták ott, mint egy eldobott rongyot. De a szívében új, sötét gondolat ébredt. Ha nem tud meghalni – akkor jelet kell hagynia. Egy jelet, amely túléli őt.
Egy órával később a koszos hotelszoba közepén állt. A pisztoly, amelyet nemrég még a halántékához akart emelni, most az asztalon hevert, hidegen és némán.
– Gyáva – mondta ki hangosan. – Még ehhez is gyáva vagy.
Az apja hangja hahotázott a fejében. „Még a golyót is sajnálod magadtól? Vagy félsz a dörrenéstől? A mi fajtánk nem remeg meg a lőportól!”
Undorodva lökte el a fegyvert. A fémes koppanás túl hangosnak tűnt a hajnali csendben. Nem. Nem akar zajt. Nem akar vért. A vér mocskos. A vérről beszélnének. Otthon az apja a vér láttán csak azon dühöngene, hogy összekente a szőnyeget.
A tekintete az ablakpárkányra tévedt. Ott állt a kis, borostyánszínű üvegcse. Laudanum3. Az „orvosság”, amelyet a szívdobogására, az álmatlanságára, a remegésére – az életére – írtak fel.
Odabotorkált. A fájdalom már nem volt elég ahhoz, hogy elnyomja a gondolatokat.
– Csendet akarok – suttogta. – Csak csendet. Hogy ne halljam a nevetését. Hogy ne halljam apám parancsait.
Lecsavarta a kupakot. Az édeskés, fojtogató illat megcsapta az orrát. Ez a nők halála. A gyengék halála. Az álmodók halála. Pontosan neki való.
– Erre legalább képes vagyok – mormolta, és a szájához emelte az üveget. Nem számolta a cseppeket. Nem volt értelme.
Egyetlen hosszú korty volt. Az íze keserű volt, mint az epe, és édes, mint a rothadás. Aztán lefeküdt az ágyra. Gondosan megigazította a kabátját. Összekulcsolta a kezét a mellkasán, mintha már a koporsóban feküdne. Nem akarta, hogy rendetlenül találják meg. Nem akart több szégyent.
A szoba lassan forogni kezdett. A hideg, amely eddig a csontjáig hatolt, zsibbadt melegségnek adta át a helyét. A hangok távolodni kezdtek. Az apja üvöltése halk morgássá szelídült, a gúnyos mosoly elmosódott a sötétben.
– Most már… nem értek el – suttogta, ahogy elnehezült a szemhéja. – Most már… egyedül vagyok.
Az utolsó gondolata nem a félelem volt, hanem a megkönnyebbülés, hogy nem hagy nyomot. Nincs vér. Nincs golyó ütötte seb. Csak egy férfi, aki úgy döntött, hogy elalszik, és nem ébred fel többé abban a világban, ahol ő sosem volt „megfelelő fajta”.
Amikor a reggeli napfény bevilágított a szobába, a teste már mozdulatlan volt. Az arca sima, szinte békés. Semmi sem utalt erőszakra. Csak egy üres üveg a szőnyegen.