A Goodman-palota kapuja mögött a köd úgy ült meg a térköveken, mintha a város maga is el akarná nyelni az este minden maradékát. Lady Hedwig lassan, kimérten lépdelt a kocsijához. A kabátját még nem húzta össze; a vörös estélyi ruha kivágása alatt finom páraréteg ült meg a bőrén. Az arca kifejezéstelen volt, de a mozdulatai kissé feszesebbek voltak a szokásosnál – aki jól ismerte, láthatta volna, hogy a jégpáncél alatt valami forrong.
A kocsis halk nyikorgással tárta fel a hintó ajtaját, és a bárónő az estélyi ruha halk suhogásával lépett be a félhomályba. Odabent a bársonypárnákon megült a kinti köd illata; a hintó enyhén megringott, amikor a kocsis felpattant a bakra.
A kerekek megindultak, lassan, óvatosan gördültek a kövön. Hedwig hátradőlt, lehunyta a szemét, és hosszú, lassú lélegzetet vett. A dühe – hideg, metsző, mint egy penge – lassan alakot öltött. „Így nem érhet véget. Nem velem, nem most.” Pár pillanat alatt már az álom és a valóság határán egyensúlyozott, ahogy magába mélyedve visszagondolt az estélyre.
A következő utcasarkon a ködben egyszerre két fény tűnt fel, még a lehunyt szemhéján is átsütött: úgy tűnt, egy másik kocsi lámpái. Ahogy közelebb értek, Hedwig úgy érezte, hogy ez Robert kocsija, nem lehet más.
A kocsi lassított, a férfi előrehajolt, pár szót szólt a kocsisának, és félreállíttatta a fogatát. A következő pillanatban már Hedwig hintója mellett állt, egyetlen szó nélkül kinyitotta az ajtót, és beszállt. A mozdulata nem volt tolakodó, de engedélyt sem kért. A hintóajtó becsukódott, a bársony félhomálya azonnal elnyelte őket, és a kocsi újra elindult.
Hedwig érezte a férfi leheletét, és a levegő mintha sűrűbb lett volna.
– Ó, mégis… – suttogta a bárónő, de a férfi hirtelen közelebb hajolt, gyors, szinte ösztönös mozdulattal. Hedwig háta a bársonypárnákhoz simult, miközben a férfi teste meleg és határozott nyomással nehezedett rá. Egy pillanatra minden elcsendesedett odakint, csak a hintó ütemes ringása tartotta a ritmust.
Hedwig ujjai először a férfi mellkasát érintették – finoman, mintha csak mérlegelne –, majd lassan a hajába csúsztak; a férfi karjai erősebben fogták a derekát, és a szövetek halk surrogásába halk zihálásuk vegyült.
A bárónő fejében hideg és forró gondolatok kavarogtak egyszerre: „Ha már nem kísér haza… hát legyen.” A közelség azonban másként hatott rá, mint várta – túl közel volt, túl valóságosnak tűnt –, a férfit pedig a nő illata, a ruha selymének érintése és a tekintete egyszerre kísértette és vonzotta.
Az érintések egyre erősebbek lettek, a hintó falai szűkebbnek tűntek, mintha az egész világ erre a szűk helyre szorult volna.
Aztán a férfi a következő kanyarban hirtelen megállíttatta a hintót, és mielőtt a nő bármit mondhatott volna, eltűnt a ködben.
Hedwig egyedül maradt. Úgy érezte, a ruhája kissé gyűrött, a haja megborzolódott, de az arcán ismét ott ült a hűvös, fensőbbséges kifejezés, sőt kissé önelégült mosoly – a lelke mélyén pedig ott izzott valami, ami nem a vereség fénye volt.
A hintó ütemes ringása, a tompa patkókopogás lassan elcsitította a testét, de a lelkét nem.
És akkor…
Egy hirtelen, éles rándulás rázta meg a hintót. A kerekek egy mély kátyúba zökkentek, a bárónő előrebillent, majd visszahuppant a bársonyülésre. A képek, a feszültség, a mozdulatok – mind szertefoszlottak, mint egy széttépett selyemfátyol.
Hedwig szeme felpattant. Először a külvilág ködös körvonalait látta az ablakon túl, majd az üres helyet maga mellett. Az álma megszakadt. Nem Robert ült mellette, csak a bársonypárna; a ruhája makulátlan volt, nyoma sem volt az iménti jelenetnek. Csak álom volt.
Összepréselte az ajkát, és a torkában keserű íz jelent meg. „Még az álmomban sem hagyja, hogy én mondjam ki az utolsó szót?!” – gondolta ingerülten. A dühe most már nemcsak a férfi elutasításának szólt, hanem annak is, hogy a képzelete épp a legizgalmasabb pillanatban hagyta cserben.
Hátradőlt, és próbálta visszahívni a képet, de már nem volt ugyanaz. A hintó tovább ringott a ködös londoni utcákon, és minden fordulóval, minden apró döccenéssel úgy érezte, mintha valaki kicsúszott volna a kezei közül – még ha csak az álmában is.
Az üresség, amit az álom hátrahagyott, még élesebben hasított belé, mint Robert visszautasítása.
Összeszorította az ajkát. Nemcsak dühöt érzett, hanem valami mást is – egy hiányt, amit nem akart beismerni. Ujjaival a bársonyülés szélét markolta, mintha ezzel visszahúzhatná a képet, de az már elillant.
A hintó minden rándulása csak tovább szította az indulatát. Már nem a hideg, számító játékos volt, hanem valami feszültebb, forróbb. Úgy érezte, minden forduló, minden döccenés egyre közelebb löki egy határhoz, amelyet eddig ő szabott meg – másoknak.
Fél óra sem telt el, amikor a hintó megállt a palotája előtt, de most hosszú óráknak tűnt a számára. A kocsis leugrott, hogy kinyissa az ajtót.
Hedwig merev testtartással szállt ki, és határozott léptekkel indult a bejárat felé. Az ajtó már közeledtére kitárult, a cselédek pedig, látva szikrázó szemét és dühös arckifejezését, igyekeztek minél távolabb húzódni tőle – senki sem mert a szeme elé kerülni. Őket is megdöbbentette a dolog, mert amióta a bárónő ideköltözött, még sohasem látták ilyennek, a más palotákban történtekből azonban sejthették, hogy most nem sok jó vár rájuk.
A bárónő öles léptekkel haladt a szalon felé, és szinte berúgta az ajtót, a lakájnak1 esélye sem volt kinyitni előtte.
– Takarodjatok, takarodjon mindenki! – süvítette szinte állati hangon, és a személyzet pillanatok alatt eltűnt.
A bárónő szinte levetette magát egy kanapéra, és szinte önkívületben mormolt maga elé:
– Hogy képzelte ezt! Hogy merte ezt tenni? Mit képzel magáról? Kicsoda ő?
Közben egy szobalány csendesen benyitott, hogy megkérdezze, szüksége van-e valamire – de ezt most talán nem kellett volna. A bárónő azonnal felpattant, felkapott egy keze ügyébe eső kristályvázát, és az ajtó felé hajította. A több száz font értékű, gyönyörű váza apró darabokra tört. A szobalány riadtan visszahúzódott, és remegve állt az ajtó előtt, miközben hallotta, hogy odabent éktelen rombolás és tombolás zajlik. A magából kikelt bárónő mindent, valóban szinte mindent összetört vagy megpróbált összetörni: drága porcelánt, gyönyörűen faragott karosszéket, velencei tükröt.
Talán a tükör volt az utolsó a sorban, amikor a szalon hirtelen elcsendesedett. Pár percnyi némaság után a szobalány erőt vett magán, és a háta mögött támaszként álló komornyikkal résnyire nyitotta a szalon ajtaját.
A szalon igazi csatatérre hasonlított, de mindez semmi volt a bárónő látványához képest. Drága ruhája szinte cafatokban lógott róla, a díszítésül szolgáló gyémántok és más drágakövek szerteszét hevertek a szobában, az arca pedig szinte vérben úszott. A szobalány lassan, félénken odalépett hozzá, és finoman letörölte a vért az arcáról, de a karjai továbbra is véresek maradtak.
Szerencsére nem volt komoly baj: a tombolás közben véletlenül saját magát is orrba vágta, eleredt az orra vére, és az eléggé összevérezte a szalont.
A bárónő a szalon padlóján térdelt, és némán szemlélte az elmúlt percek pusztítását, de egy szót sem szólt. Intett a szobalánynak, aki lassan, bizonytalanul elhagyta a szalont, bár az ajtóból még visszanézett az úrnőjére.
A folyosón már többen összegyűltek; hallották a rombolást, és semmit sem értettek az egészből. A szobalány széttárta a karját, és csak ennyit mondott a többieknek:
– Én semmit sem értek. Este, induláskor még semmi baja nem volt, most pedig rá sem ismerek. Tör és zúz.
– Ilyen még soha nem volt, komolyan megijedtem – mondta a szakácsné.
– Várjunk még, majd kiderül, mi a baj – mondta a komornyik2, egy idősebb, tekintélyes férfi, majd a személyzet vezetőjeként jelezte, hogy a többiek távozzanak.
A szobalány kérdőn nézett a komornyikra, aki egyetlen intéssel jelezte, hogy ő is mehet, majd csendesen benyitott a szalonba, ahol a bárónő még mindig magába roskadva ült a padlón, és üres tekintettel nézte a szalon romjait.
Az idős komornyik szinte apai szeretettel nézett rá, majd lassan odalépett, hogy felsegítse a kissé megviselt kanapéra. Lady Hedwig az érintésére ösztönösen elhúzódott, a szeme villámokat szórt.
– Mit képzel?
– Bocsánat, mylady, úgy gondoltam…
– Maga ne gondolkodjon, inkább takarodjon…
– Jó éjszakát, mylady.
A komornyik alig láthatóan biccentett, és távozott.
A bárónő szikrázó tekintettel nézett utána. Ahogy ott térdelt a szalon romjain, cafatokban lógó ruhában, vérrel pettyezett arccal, hirtelen egy nevetséges hasonlat villant be: Miss Havisham3, az örök menyasszony. Egy nő, akinek az életét egyetlen visszautasítás írta felül.
Hedwig fintorogva fordította el a fejét.
Nevetséges. Én nem ő vagyok.
A gondolat lecsengett – de utána már nem volt hang.
Csend volt.
Nem pusztán hiány, hanem valami fullasztó, sűrű némaság. Az a fajta, amit nem lehet elviselni, de megtörni sem. Olyan volt, mint az üvöltés utáni visszhang – ami nem kívül, hanem belül maradt.
A tekintete körbejárt a szobán, de valójában nem látott semmit. Csak érzékelte a rombolást: az elgurult drágaköveket, a törött tükröt, a vérfoltot a padlón.
Egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem a fáradtság miatt – hanem hogy ne kelljen látnia.
Aztán lassan felállt. Vagy inkább: feltápászkodott.
Kissé imbolygó léptekkel elindult a szalon másik vége felé, ahol – szinte láthatatlanul – egy ajtó rejtőzött.
Az érintésére az ajtó szinte hangtalanul kinyílt.
És ő átlépett – egy másik világba.
Oda, ahová a zaj, a káosz, az önrombolás már nem ért el.
A másik szalon elegánsan volt berendezve, és éppen senki sem tartózkodott benne. Amikor azonban becsukta maga mögött az ajtót, a szalon túlsó oldalán egy másik ajtó is kinyílt. Egy tizenöt-tizenhat év körüli, kissé lenge, de drága hálóruhát viselő szőke lány jelent meg, és kérdő tekintettel nézett a bárónőre. Riadtan nézte a szakadt, véres ruhában érkező Lady Hedwiget, aki mereven bámult maga elé.
A lány kérdő pillantást vetett a hangtalanul a szőnyegre omló bárónőre, aki ránézett, és bágyadt tekintettel, de kissé elmosolyodott. Ahogy a bájos fiatal lányt nézte, aki bátortalanul, mégis bizakodva nézett rá, a lelki szemei előtt lassan egy riadt tekintetű, maszatos arcú, szakadt ruhájú, néhány éves szőke kislány jelent meg, aki kissé lesütött szemmel, félve nézett rá.
A bárónő szemében könnycsepp jelent meg, amelyet gyorsan letörölt, majd lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, már újra a hálóruhás lányt látta maga előtt, aki kissé félve, de várakozóan nézett rá. A bárónő nem szólt egy szót sem, csak kedvesen megsimogatta a lány arcát, aztán a kanapéra omlott, lehunyta a szemét, és kizárta a külvilágot.
A bárónő palotájától félórányi kocsiútra Susan hirtelen felriadt. Jobb keze még mindig a naplót szorongatta. Hirtelen mozdulattal felült, elővette a naplót, feljebb csavarta az olajlámpást, előkészítette a tintát és a tollat, és újabb bejegyzést írt.
1866. október 30., hajnalban
Felriadtam. Nem tudom, hány óra lehet. Minden csendes, csak a palota falai között bolyongó huzat zörgeti a függönyt.
Álmomban újra ott voltam a bálteremben. De nem a fal mellett álltam, nem a csipkekesztyűmet igazgattam. Hanem… táncoltam. Vele. Nem emlékszem a zenére, csak a tekintetére. Arra, ahogyan rám nézett. Mintha valóban látna.
Mindez nevetséges, nem? Egyetlen este, alig néhány szó. És mégis… mintha az egész világ kimozdult volna a helyéről. Mintha olyasmit láttam volna meg benne, amit nem tudok megnevezni, de érzem. Mélyen. Nem akarok olyan lenni, mint azok a lányok, akik sóhajtozva ismételgetik a nevét. És mégis: amikor elment, úgy éreztem, mintha a levegő is más lett volna nélküle.
Lady Hedwig mindig tudja, mit csinál. Minden mozdulata kiszámított. Övé a színpad, övé a reflektorfény. Én csak figyelek a félhomályban. De talán… egyszer valaki onnan is előléphet.
Nem tudom, mit jelent ez az egész, de most már nem tudom nem érezni. És le kell írnom, mert talán csak így érthetem meg majd önmagam – egyszer.
S. E. G.
A tinta lassan száradt meg a lapon.
Odakint egy madár csivitelt a párkányon.
Susan nem mozdult.
Még nem mert.
Mintha attól félt volna, hogy ha megmozdul, az egész elillan – a gondolat, az érzés, a pillanat, amit most éppen ő maga élt át.
A keze még az asztalon pihent, ujjai az utolsó sor fölött.
Úgy tűnt, mintha a világot figyelné, de valójában önmagát figyelte.
És most először nem ijedt meg attól, amit látott. Aztán újra álomba zuhant.
A ködös éjszakai London néma árnyként hömpölygött körülötte, miközben a kocsi lassan haladt a szűk utcákon. Már órák óta járták céltalanul a várost; Robert épp a frakkját igazgatta, mintha ezzel le tudná rázni magáról a bárónő közelségének emlékét. Hiába hagyta maga mögött a helyzetet, a mellkasában ott lüktetett valami fojtogató nyugtalanság.
Nem az az ember volt, aki rendszeresen járta a város éjszakai negyedeit. Sőt, alig tudta volna megmondani, mikor lépte át utoljára bordélyház küszöbét. De most minden idegszálában ott zúgott a feszültség. Nem a vágy hajtotta – inkább az igény, hogy valami, bármi elterelje a gondolatait.
Egy félreeső, de elegánsabb ház előtt intett a kocsisnak. A vörös lámpás tompa fénye a ködben inkább sejtetett, mint mutatott bármit. Odabent édes, fűszeres illat töltötte be a levegőt, a gyertyafény csillogott a selyemtapétán. A madám4 ismerősként üdvözölte, mintha valóban ismerné, de Robert csak biccentett. Nem akart beszélni.
Hamarosan egy fiatal, gyönyörű lány telepedett mellé. A haja fekete volt, mint az éjféli víztükör, a szeme meleg, mélybarna árnyalatban ragyogott. A ruhája alig takarta, a válla és a karja szinte teljesen szabadon volt, és a selyem minden mozdulatára finoman még lejjebb csúszott. Látszott rajta, hogy számára mindez természetes; a tartása, a tekintete, sőt a mosolya is azt sugallta, hogy ez a világ az otthona.
Finoman megérintette a férfi karját, majd leült mellé. Közelebb hajolt, illata finoman körbeölelte, de Robert mozdulatlan maradt. A gondolatai újra és újra ugyanoda tértek vissza – Hedwig tekintetéhez, a dereka ívéhez, a pillanathoz, amikor nemet mondott neki. Most bármilyen érintés idegennek tűnt volna.
Robert néhány pillanatig habozott, aztán lassan átölelte. A lány teste meleg volt és puha, a hajából jázmin illata áradt. Nem sietett, nem akart többet – csak érezni, hogy valaki ott van mellette, lélegzik, él.
A lány mozdulatlan maradt a karjában, mintha megérezte volna, hogy ez most nem a megszokott játék. Robert szorítása egy pillanatra erősödött, majd lassan elengedte.
Egy idő után felállt. Elővette a tárcáját, és egy bankjegyet csúsztatott a lány tenyerébe.
– Nem a te hibád – mondta halkan. – Ma este… nem.
A madám értő mosollyal bólintott, a lány nem kérdezett semmit, csak félénken mosolygott. Robert kilépett a ködbe, beszállt a kocsijába, és rövid utasítást adott:
– Induljunk. – És ezúttal a címet is megadta.
A lovak megindultak, a férfi pedig az ablakon át a párás lámpafények sorát bámulta. A feszültség nem múlt el, csak csendesebb lett – mint a tenger a vihar után, amikor a hullámok már nem csapnak fel, de a mélyben még örvények kavarognak.
Az út hazáig rövid volt, de a ködben lassabban telt az idő. A kocsi felkaptatott a háza gránitlépcsős bejáratához vezető úton, és megállt. Robert fizetett, egy gyors köszönést vetett oda, és belépett a házába.
A csend odabent szinte üdvözölte. A kabátját hanyagul a fogasra dobta, meglazította a nyakkendőjét, és felment a hálószobába. Nem volt ereje italhoz, könyvhöz, semmihez. Csak a csizmáját rúgta le, és a hideg takarók közé feküdt.
A sötétben azonban nem jött azonnal az álom. A fejében ott zúgott az egész estély: a zenekar hangja, a parkett csúszós fényén forgó párok, a csillárok vakító ragyogása. És ahogy a képek újra és újra végigfutottak, köztük mindig felbukkant Susan bájos arca – az a félénk, de kíváncsi pillantás, amely a terem félhomályából rávetült.
Nem volt tolakodó tekintet. Inkább valami csendes figyelem. Robertet meglepte, hogy a gondolatai most inkább ennél a zöld szemű lánynál időznek, nem a vörös ruhás bárónőnél.
Aztán újra megjelent előtte Goodman arca is. Az öregúr méltósága még mindig sértetlen volt, de Robert a beszélgetésük alatt is észrevette az apró jeleket: a mozdulatok lassúságát, a tekintet időnkénti elhomályosulását. Mintha minden mondat egy kicsit több erőfeszítésbe került volna – végül is hetvennégy éves volt.
A két arc – a fiatal, friss, reménnyel teli Susané és az öreg, fáradt, de tartását őrző Goodmané – valahogy egymás mellé került a gondolataiban. Robert nem tudta, miért, de különös, szelíd nyugtalanság telepedett rá. Meddig tudja még Goodman óvni Susant, és mi lesz, ha már nem…? Amiket hallott, nem nyugtatták meg.
„Nem engedhetem, hogy bajba kerüljön… de ha lépek, azzal csak még sebezhetőbbé teszem. Ez még nem az én játszmám… de lehet, hogy hamarosan az lesz.”
Oldalra fordult, lehunyta a szemét, de a zsongás nem halkult. Az estély hangjai és képei tovább keringtek benne, mint egy lassú, de megállíthatatlan keringő dallama, amelyben a lépések soha nem érnek vissza a kiindulópontra.
A szoba levegője fojtogató volt, tele a nedves falak dohos szagával és az olcsó gin bűzével. A vetetlen ágy szélén egy fiatal lány ült, az ingét már félig lehúzta a válláról. A bőre libabőrös volt a hidegtől, de a mosolya profi volt, begyakorolt.
– Gyerünk, szépfiú – búgta, és a térdét kicsit széjjelebb tárta. – Ne lógasd az orrod. Betty majd elfeledteti veled a bajt.
A férfi háttal állt a lánynak, az ablaknál. A keze remegett, ahogy a poharat szorongatta. A fejében zúgott a vér. Akarta. Istenre, akarta. Csak egy percnyi feledést. Hogy a teste átvegye az uralmat az agya felett.
Megfordult. Odalépett az ágyhoz. A lány haja olyan volt. Mint az övé. De az arca… az arca durva volt, festett, közönséges.
Rátette a kezét a lány csupasz vállára. A bőr meleg volt. De a fejében nem csend volt. Hanem zaj. Abban a pillanatban nem a lányt látta. Hanem a báltermet. A jéghideg kék szemeket, amelyek átnéztek rajta. „Szánalmas vagy, Dick.”
„Na, fiam? Mire vársz?” – dörrent az apja hangja a koponyájában. „A mi fajtánk nem kérdez. A mi vérünk hódít. Vagy ehhez is gyenge vagy? Még egy utcalányhoz is kevés a véred?”
A gyomra összerándult. A teljesítménykényszer, amelyet gyerekkora óta a nyakán érzett – a vívóleckéken, a vadászatokon, a bálokon –, most itt, ebben a koszos ágyban is utolérte. Nem vágyat érzett. Hanem vizsgadrukkot. És tudta, hogy megint meg fog bukni.
A keze megállt. A vágy, amely egy perccel korábban még parázslott benne, hirtelen kihunyt, mintha jeges vizet öntöttek volna rá. Nem ment. A teste nem engedelmeskedett. Csak állt ott, ernyedten, tehetetlenül.
– Mi a baj? – kérdezte a lány, és a hangjából eltűnt a búgás, helyette türelmetlen élesség csendült. – Fizettél, nem? Akkor csináljuk. Nincs rád egész éjszakám.
A férfi hátrált egy lépést. A szégyen forró hulláma öntötte el az arcát.
– Fogd be… – suttogta.
A lány felhorkant.
– Jaj, ne már. Csak nem az a fajta vagy, akinek dajkálni kell a…
– Azt mondtam, fogd be!
Az üvöltés betöltötte a szűk szobát. A férfi felkapta az asztalról a félig teli ginesüveget, és a falhoz vágta. A szilánkok szétrepültek, az ital tócsába gyűlt a padlón.
– Takarodj! – ordította, és most már nem a lánynak kiabált, hanem a hangoknak a fejében. Az apjának. Annak a nőnek. A saját nyomorult testének. – Takarodjatok mind!
A lány felsikoltott. Nem várta meg a folytatást. Félig lehúzott ingben, mezítláb ugrott le az ágyról. A félelem erősebbnek bizonyult a hidegnél. Az ajtó felé rohant, de a szeme megakadt az éjjeliszekrényen. Ott hevert a pénz: néhány bankjegy és néhány arany sovereign5, amit a férfi az elején odadobott.
A férfi háttal állt, a fejét fogta, és torkaszakadtából üvöltött valamit, amit a lány nem értett. A lány nem habozott. A félelmébe düh vegyült – az elvesztegetett idő dühe. Egy gyors mozdulattal felmarkolta a bankjegyeket és az érméket.
– Rohadj meg, te tehetetlen barom! – köpte oda az ajtóból.
A férfi felé fordult, a szeme vérben forgott, és a kezével a levegőbe csapott, mintha meg akarná ütni a hangot. De a lány már nem volt ott. Csak a becsapódó ajtó visszhangja maradt, és a huzat – az, ami a folyosón a lány meztelen vállát érte, ahogy a pénzt fedetlen melléhez szorítva lemenekült a lépcsőn.
A férfi egyedül maradt. A düh lassan elszivárgott, és csak az üresség maradt. Lenézett a kezére. Még mindig ütésre emelve tartotta, de nem volt kit megütnie.
– Még erre sem… – suttogta, és a térde megrogyott a kiömlött ginben. – Még egy utolsó utcalánynak sem kellek.
Amikor Hedwig újra kinyitotta a szemét, már a lakosztályában találta magát. Látta, hogy hálóruhába öltöztették, és igyekeztek a testét is megtisztítani. Mereven nézte a mennyezetet, és egyre csak azon járt az esze, mi történhetett éjjel, és miért történhetett mindez.
Lelki szemei előtt megjelent Robert alakja, akitől az elutasítást kapta, és ezerszer is feltette a kérdést: „Miért nem vagyok elég jó neki? Miért mondott nemet? Ki ez az ember, hogy nemet mer mondani nekem? Nekem, aki a királynőt is meggyőztem!”
A szeme megtelt könnyel, de ezúttal szabad folyást engedett nekik – most végül is senki sem látta, hogy sír.
Pár perc múlva halk kopogás hallatszott, és kinyílt az ajtó. Az előző esti hálóruhás lány volt, ezúttal szobalányruhában; a reggelit hozta a bárónőnek.
Az úrnő intésére letette a tálcát, és már indult is kifelé, amikor a bárónő visszahívta:
– Ann!
– Igen, mylady?
– Jó itt neked? Úgy értem, itt a kastélyban!
– Semmiért nem cserélném el, mylady, még a királynő kedvéért sem.
– Szerencse, hogy ezt nem hallotta – mosolyodott el Lady Hedwig.
– Ha módom volna rá, neki is megmondanám.
Hedwig elgondolkodott a válaszon, Ann pedig türelmesen várta a következő parancsot, kérést vagy kérdést, amely nemsokára el is érkezett.
– Nem kérek túl sokat tőletek?
– Sőt, mylady.
– Szobalány bárhol lehetnél, és ha kell, ajánlólevelet is írnék!
– El akar küldeni, mylady? – kérdezte hirtelen Ann.
Hedwig lágyan nézett a láthatóan megriadt lányra, és a fejét rázta.
– Nem, dehogy. Sőt, ma délutánra megbízásom is lesz számodra.
– Ahogy parancsolja, úrnőm. Bármit kér, megteszem.
– Mint egy jó szobalány – mondta mosolyogva Lady Hedwig.
– Igen, mint egy jó szobalány… legalábbis nappal.
– Legalábbis nappal… – mosolyodott el a bárónő, majd hozzátette: – Most menj.
A szobalány elindult, aztán megtorpant, és a bárónőhöz fordult.
– Mylady?
– Igen, Ann?
– Vigyázzon magára, ne legyen olyan, mint Miss Havisham…
A bárónő azonnal vissza akart vágni, de aztán mégsem tette, csak ennyit mondott csendesen:
– Ez nem fog megtörténni. Emiatt nyugodt lehetsz.
Ann megnyugodva mosolygott rá, de közben arra gondolt: „Miss Havisham? Ahhoz előbb el kellene engednie a fájdalmat.” Aztán elhagyta a hálószobát, a bárónő pedig hozzákezdett a reggelihez, és közben tovább tépelődött Robert visszautasításán, de semmilyen kézzelfogható magyarázatot nem talált.
Hirtelen bevillant egy kép az estélyről. Susan fehér karja, Robert keze, ahogy felemeli a lányt – és az a pillanat, amikor az ő testét érintette volna meg.
Csak egy pillanat volt, egy szikra. És ő, a mindig kimért, mindig kívülálló – most megérintette a mellkasát, mint aki ellenőrizni akar valamit. Aztán a keze lefelé siklott a bordái mentén, a hasán át, és megállt, pontosan ott.
Nem tudta, mit keres? Vagy nagyon is jól tudta – csak nem akarta kimondani?
A teste forró volt, lüktetett. Érezte, hogy az arca lángol. Az egész szalon, a márványpadló, a csillárok, a zenekar – mind eltűntek. Csak az a pillanat maradt, az a mozdulat, amikor Susan helyett… ő. Mintha Robert őt emelte volna fel. Mintha az az érintés az övé lett volna.
Lehunyta a szemét. És Susan képe jelent meg előtte. Ártatlan, zavarodott, törékeny.
„Nevetséges – morogta félhangosan. – Ez csak egy… érzéki tévedés.”
A keze még mindig a testén pihent, de már nem mozdult. Csak szorított.
„Ez nem történhet meg. Nem velem. Nem…”
Még mindig érezte a bőrén azt a mozdulatot. És ez volt a legrosszabb: hogy nem tudta elfelejteni. És ha valaki most látná? Így, védtelenül, vággyal és szégyennel a bőre alatt? Talán most először lenne valóban törékeny. Ezt pedig nem engedhette meg. Eddig ő volt az, aki másokat emelt… vagy taszított. Ez az érzés nem illett hozzá. De most valami megváltozott.
Ez nem gyengeség – ismételgette magában. Ez csak egy kis zavar. Egy eltévedt pillanat.
De valahol mélyen tudta: a legveszélyesebb dolgok mindig így kezdődnek.
Ahogy tovább tűnődött, az is eszébe jutott, hogy a lány az estélyen szinte folyton Robert alakját kereste, és hogy amikor a férfi visszautasította őt, Hedwiget, a lány szinte megkönnyebbültnek tűnt.
Most már hidegen mosolyodott el, nyoma sem volt az éjszakai dühnek és az iménti láznak: az „ellenfele” egy fiatal, tapasztalatlan lány, és ez nem lehet komoly probléma. A korábbi gondokat messze űzve már új haditervek kidolgozása volt napirenden, és ebben Robertnek és Susannak is szerep jutott. „Susan? Csak egy lány. De minden lány – előbb-utóbb – tanul.”
Hamarosan hívatta a komornyikot, és utasította, hogy rendbe tegyék a szalont, majd magához hívta Annt, és megparancsolta neki, hogy figyelje meg, mi történik a párbajon, aztán számoljon be róla.
A komornyik egy tálcát is hozott, rajta néhány levéllel. Hedwig rájuk pillantott, de az ismerős kézírások semmi újat nem ígértek. Pedig már régóta várt néhány olyan levelet, amelyet azonnal fel kellett volna bontania.