A zene eközben elhalkult, majd elhallgatott, így a korábban idézett beszélgetés is abbamaradt, hiszen nem szánták avatatlan füleknek.
A táncosok mély meghajlással, illetve kecses pukedlivel1 köszönték meg egymásnak a táncot.
A rövid szünet után máris kialakultak az újabb párok. Lady Hedwig táncpartnere most a kissé késve érkezett Lord Sydney volt. A lordot sokan ismerték, bár a legtöbben csak hírből. Kevesen ismerték valóban; a legtöbben csak annyit hallottak róla, hogy „soha, semmilyen körülmények között nem hátrált meg”.
Lady Hedwigen látszott, hogy élvezi a figyelmet, és nem igazán zavarja, hogy a pletyka egyre inkább őt helyezi a középpontba – talán mert védettnek érezte magát, hiszen nem sokan mertek nyíltan kritizálni őt, főként a magánkihallgatás eredménye, vagy talán eredménytelensége után.
Eközben a fal mellett, egy kissé félreeső helyen, ahol a tükör aranykerete csendesen tükrözte a táncoló párokat, két ifjú hölgy hajolt össze, mintha a csipkefátylak alatti titkokat osztanák meg.
– Az a szőke hölgy, aki utoljára érkezett… Láttad, hogyan méregette az öreg Lord Hemsworth? Szinte fuldoklott a saját szavaiban.
– Nem csodálom. De mondd csak, nem túl merész az a ruha? Mintha minden tánclépésével újabb titkokat árulna el.
– Talán épp ez a célja. A férfiakat pedig… hát, azt hiszem, őket nem zavarja.
– Azt mondják, már özvegyasszony, ilyen fiatalon.
– De ennél többet nem igazán tudni róla…
– Láttad a barna hajú lányt a háttérben? Egész este őt figyeli. Vajon miért? Féltékenység? Vagy valami más?
– Azt rebesgetik, hogy a szőke a múlt héten az ő kedvesével táncolt. Egy ilyen nő mellett nem csoda, ha a fiú elvesztette a fejét.
Hogy ezeknek a pletykáknak mennyi volt a valóságtartalma, az persze erősen kérdéses volt.
Két idősödő hölgy állt a márványlépcső alsó fokain, ahol a terem zsongása már kissé elcsendesült. A rózsás arcú, kissé teltkarcsú asszony a fejét ingatta, társa, egy hosszúkás orrú, szigorú tekintetű hölgy pedig szinte sértődötten figyelte a táncparkettet.
– Micsoda szabadosság! Azok a mély kivágások… és a haja! Szégyen, hogy valaki így jelenik meg egy előkelő estélyen.
– Manapság a fiatalok nem tisztelik a hagyományokat. De láttad, mennyire elmélyült Lord Branford a beszélgetésben? Valahányszor az a szőke elhalad mellette, szinte elfelejti, mit akart mondani.
– A férfiak már csak ilyenek… De az a másik lány, a barna… láttam, hogy figyeli őket. Talán reméli, hogy a férfi végre észreveszi. Szegény teremtés.
– Egy ilyen szőke viharfelhő mellett? Esélye sincs.
Persze nemcsak a vendégek figyelmét keltette fel a „viharfelhő”: a személyzet tagjai is gyakran kapták magukat azon, hogy őt nézik. A fiatal inasok egymással versengve akartak ott felszolgálni, ahol ő volt, vagy bármilyen más módon a közelébe kerülni, hogy egy pillantást, egy mosolyt, akár egy rosszalló tekintetet „kiharcoljanak” – mert akkor az a pillanat csak az övék lesz.
A szobalányok egyrészt csodálták és bámulták, másrészt kissé bosszankodtak, mert a személyzet férfitagjai most nem velük foglalkoztak, ha éppen nem volt különösebb tennivaló.
Egy, talán egyetlen nő volt közöttük, aki nem csodálva, hanem elgondolkodva figyelte. Körülbelül harmincéves lehetett, vörösesbarna hajú, és a függöny rejtekéből fürkészve figyelte a bárónő arcát. Tekintete olykor azt árulta el, hogy az emlékei között kutat, de arckifejezése szerint sikertelenül. Időnként mintha választ kapott volna a kérdésére, de aztán szinte ösztönösen megrázta a fejét, mintha valami hihetetlent talált volna, amit el akart hessegetni. Az persze bizonyos, hogy valamiképpen ő is a nő kisugárzása alá került. Más pillanatokban pedig a már említett barna lányt kereste a tekintetével.
Ezen az egy szobalányon kívül tehát a suttogás, a pusmogás és a pletyka volt a legfontosabb tevékenység, s most éppen Robert Sydney lett a célpont Lady Hedwig mellett.
Az a barna lány, vagyis Susan, eközben rendíthetetlenül figyelt, magába mélyedve.
Hedwig táncpartnere, Robert Sydney, egy gazdag, nagyon befolyásos család sarjaként látta meg a napvilágot mintegy három évtizeddel ezelőtt. Apja jelentős méltóságokat töltött be a mindenkori uralkodó, király vagy királynő szolgálatában, és az ifjú Robertet is a királyi tekintély feltétlen tiszteletére nevelte.
Robert közel hat láb2 magas, széles vállú, izmos férfi volt. Kisportolt alakján pattanásig feszült az elegáns, alkalomhoz illő frakk. Úgy tűnt, elbűvölve nézi partnerét, aki szintén érdeklődve figyelte az ifjú lord napbarnított, értelmes arcát.
Olykor váltottak néhány szót, de csak általános, semleges témákról, ahogyan két majdnem ismeretlen ember között illik – a szavaik mögötti hangsúlyban azonban ott volt egy kis játék, amely mindkettőjüket jellemezte.
– Én eddig úgy tudtam, hogy Shrewsbury egy grófság, de úgy tűnik, tévedtem – mondta egyszer kissé elgondolkodva Lord Sydney.
– Jól tudta, mylord, de az én néhai férjem Shrewbury bárója volt. Látja, egyetlen apró betű is mekkora különbséget jelent – felelte mosolyogva a bárónő.
– Ön lenyűgöző, mylady – szólalt meg Robert, miközben a nő mélykék, hideg szemébe nézett. – Úgy tűnik, az egész terem levegője megváltozik, amerre lép.
Hedwig szája sarka enyhe mosolyra húzódott, de a szeme jeges maradt.
– A levegő nem változik, mylord. Csak a benne lévő férfiak vesztik el az egyensúlyukat. A legtöbb londoni úr olyan, mint egy rosszul megépített kártyavár. Elég egy fuvallat, és máris omlanak.
Robert felvonta a szemöldökét. – És ön a fuvallat?
– Én csak nézem az omlást – válaszolta Hedwig. – De mondja, mylord, ön, aki bejárta a világot… ön is csak egy kártyavár? Vagy valami… szikla, ami ellenáll?
Pillanatnyi csend következett, mindketten a másik tekintetét fürkészték.
– Úgy hallom, ön kerüli a politikát, mylord – kezdte újra Hedwig, miközben hűvös tekintettel mérte fel a férfit. – A Lordok Háza3 unalmasabb, mint a dzsungel?
Robert kissé elmosolyodott, de a szeme megvillant.
– A dzsungelben legalább őszinték a ragadozók, mylady. Tudják, mit akarnak.
Hedwig halk, csengettyűszerű nevetésben tört ki, lenyűgözte a válasz. Ez a férfi mennyire más volt! Nem bókolt, hanem elemzett.
Amikor a keringő egyik fordulójánál Robert felemelte a kezét, hogy megtartsa a nőt, a makulátlan ingujj egy pillanatra feljebb csúszott a csuklóján. Hedwig éles szeme azonnal észrevette.
– Ez nem párbajseb – jegyezte meg halkan, a férfi napbarnított alkarján végigfutó hosszú, halvány forradásra pillantva.
Robert tekintete egy pillanatra elsötétült, ahogy lenézett a nyomra.
– Nem – felelte nyugodtan. – Egy szibériai tigris karma. Kevésbé finom, mint egy pisztolygolyó, de legalább olyan gyors.
Hedwig egy pillanatra elkapta a tekintetét – mintha meglepetést vagy dühöt akart volna elrejteni. De mire Robert újra ránézett, az arca már ismét jéghideg volt.
Eközben a társaságban már nemcsak a nő, hanem Robert Sydney is téma lett.
– Mennyire ismered az ifjú lordot? – kérdezte egy testesebb úr.
– Elég kevéssé. Csak annyit tudok, hogy nem szoktam látni a Lordok Házában – válaszolta az admiralitás4 egyik tengernagya.
– Kerüli a politikát?
– Vagy ott van, de nem látom, mert nem szólal fel.
– Ahogy Newton5 is csak egyszer szólalt fel, amíg képviselő volt – pedig ő is tudós volt.
– De akkor valami fontosat mondott, nem?
– Persze: azt, hogy zárják be az ablakot, mert fázik.
Ezen aztán jót mulattak, de a testesebb úr tovább kíváncsiskodott.
– De akkor mit csinál?
– Szinte folyamatosan utazik és kutat. Afféle igazi különc.
Már ezekből a szavakból is kiderülhetett, hogy Robert Sydney korántsem volt otthonülő típus: világpolgárnak tartotta magát. Az utóbbi években szinte csak heteket töltött „otthon”; még haza sem ért az egyik útjáról, már a következőre készült. Útjairól nagyon pontos feljegyzéseket készített, amelyekben a bejárt vidékek legfontosabb földrajzi és történelmi sajátosságai mellett minden egyéb jellemzőjükre is kitért. Főnemesként azok közé tartozott, akiknek „bérelt” helye6 volt a Lordok Házában. Igaz, politikai visszavonultságának súlyos és személyes okai is voltak: életének egy szakaszában úgy tűnt, soha többé nem lesz alkalma ott megjelenni – de erről majd később…
A politikánál sokkal jobban érdekelte a tudomány, és főként a technika. Bármennyi helyen járt, bármennyi új dolgot fedezett is fel, tudásszomja kiolthatatlan volt. Tanult a múltból, figyelmesen nézte a jelent, és lázas tekintettel várta a holnapot.
Ezt a lázas fényt látta Lady Hedwig a férfi szemében – s bár nem mutatta, nagyon imponált neki; hideg tekintete most valódi kíváncsisággal fordult a táncpartnere felé.
Londoni, bő másfél éves pályafutása alatt Robert Sydney volt az egyetlen férfi, aki valóban felkeltette Lady Hedwig érdeklődését. Három hete, amióta először találkoztak, Robert állandóan a nő nyomában járt – de a nő is figyelte őt.
A férfi ismertsége és különcsége révén könnyedén bejutott mindenhová, ahol Lady Hedwig megjelent. Így jutott el ebbe a házba is, ahol most táncoltak. A palota gazdája, Lord Goodman nagy megtiszteltetésnek vette, hogy régi fegyvertársának fia, a híres utazó is ellátogat hozzá.
Robert próbálta ugyan megmagyarázni magának az érdeklődését, de valójában nem tudta megindokolni: ez a nő szinte ellenállhatatlanul vonzotta, pedig nem volt rajongó alkat.
Az elmúlt hetekben számtalanszor végiggondolta az ügyet, de semmire sem jutott; őt is megigézte az a jéghideg szempár, amely már oly sokakat. Valamiért úgy érezte, hogy már találkoztak korábban, de sem az idejét, sem a helyét nem tudta felidézni ennek a találkozásnak, és ez különösen bosszantotta, hiszen híresen jó volt a memóriája.
Többek között azért is követte, hogy valamilyen nyomra leljen, amelyen elindulhat, de eddig nem sokra jutott, és ez bántotta a hiúságát. Persze egy közelebbi ismeretség sem lett volna ellenére – ki tudja, az hogyan alakul.
Három hét – ennyi kellett ahhoz, hogy Robert Sydney bekerüljön a bárónő táncrendjébe7. Mások hónapok óta ostromolták a kegyeiért – őt pedig szinte egy gondolatnyi késlekedés után engedte közelebb. A lordban persze rögtön felmerült a kérdés: „De vajon miért most? Mi változott benne – vagy bennem?”
Erre természetesen nem kapott választ, de ez csak fokozta a titokzatosságot.
Miközben Lord Sydney és Lady Hedwig táncolt, tovább folytak a társalgások, szurkálódások és apró csevegések.
– Látja azt a párt? – kérdezték többen is az est házigazdáját.
– Igen, látom – felelte Lord Goodman.
– Igen figyelemre méltó két személy.
– Minden bizonnyal – mondta csendesen, némiképp bizonytalanul a lord, és közben az unokáját figyelte, aki szinte megbabonázva nézte a táncolókat – na nem mindet, csak egyetlen párt.
Jól látta, hogy az unokája tekintete most másmilyen, mint egyébként. Elgondolkodva nézett párszor a táncolók felé, aztán a lányra, majd önkéntelenül is megvonta kissé a vállát, és magában megállapította: „Végül is pár hét múlva már tizenhét éves lesz… egyszer mindennek eljön az ideje… de most akkor mi lesz…?”
Susan a függöny takarásából figyelte a táncosokat. A férfi mozgása más volt, mint a többieké. Nem volt benne semmi a londoni ifjak kimért merevségéből. Amikor Hedwig megpördült, a férfi karja pattanásig feszült az elegáns frakk alatt, és Susan egy pillanatra látta azt az erőt, amelyről a nagyapja mesélt.
De nem is ez volt a legmeglepőbb, hanem az arca.
A többi férfi arca a gyertyák fényében fehérlett, mint a porcelán. Az övé azonban napbarnított volt, mintha egy másik, sokkal erősebb nap alatt élt volna. Ahogy profilból látta, az arcéle markáns volt, de az orrnyerge és a szeme íve… az nem volt angolszász. Volt benne valami finoman idegen, valami… keleties. Susan akaratlanul is elgondolkodott, vajon a nagyapja barátjának fia honnan örökölte ezeket a vonásokat.
Aztán eszébe jutott Hedwig… „Hogy lehet valaki ennyire szép, ennyire biztos önmagában – és mégis… valahogy olyan, mintha titkolna valamit. Milyen könnyedén beszél vele… mintha az egész világ az övé lenne. És talán az is. Ez a férfi pedig… ez a Robert Sydney… annyira más, mint a többiek. Nem hízeleg, nem rajong. De a szeme… a szeme valóban kérdez. A nagyapám mesélt a világ más részeiről – de ez a férfi nemcsak mesél róluk, hanem magával hozta őket. A bőrében, a mozdulataiban, a szemében lángoló tűzben.”
Ő pedig csak ott állt a terem szélén, és nem is tudta, kit figyel jobban – a nőt, akire mindenki figyelt… vagy a férfit, aki nem hasonlított senki másra. A férfit… vagy a nőt. Hirtelen azt sem tudta, mit irigyel jobban: a nő báját vagy a férfi figyelmét. Csak azt érezte, hogy valami megváltozott benne, és többé már nem lesz ugyanaz.
A fal mentén három fiatal lány nézte a vörös ruhás démont és táncpartnerét, és nem túlságosan titkolt vágyakozással tekintettek a fiatal lordra.
– Micsoda izmos, jóképű férfi – mondta szinte elepedve egy vöröses hajú, teltkarcsú lány.
– Én nagyon szeretném, ha megmentene – ábrándozott egy szőke hajú, elmerengve.
– Tudnék igazi vadmacska lenni mellette – folytatta egy rövid hajú, filigrán barna lány.
– Vadmacska? Legfeljebb szobacica – aki nyitva hagyja az ajtót, hátha bejön egy gróf.
– Vagy talán egy szelíd menyét… Egy ilyen férfihoz olyan nő illik, akinek minden a helyén van – és nem csak a hangja.
Miközben a vöröses hajú ezt mondta, sokatmondóan végigsimította a mellkasát. A többiek gúnyosan mosolyogtak, de tudták jól, hogy nekik sem volna több esélyük, mint a társnőjüknek: ők is látták, hogy szinte izzik, sőt szikrázik a levegő Robert és Hedwig között. És azt is tudták, hogy a Jégkirálynő mellett valóban csak menyétek, legfeljebb kiscicák.
Robert Sydney tánc közben érdeklődve nézte a nő intelligens, mégis hideg szemét – az igazat megvallva le sem tudta venni róla a tekintetét. Közben a pillantása olykor a nő csuklójára díszes szalaggal erősített táncrendre is esett, amely természetesen tele volt.
– Úgy tűnik, vannak nálam érdekesebb dolgok is, amelyek foglalkoztatják – szólalt meg tánc közben kissé kihívóan a bárónő.
– A gondolataim ön körül járnak, mylady.
– Oly sokszor hallottam már ezt. Bertie is mindig ezt mondta annak idején, aztán…
Lady Hedwig hirtelen elhallgatott.
Robert fejében azonban szöget ütött a mondat, vagyis a név. Bertie… A királynő legidősebb fiát a családban Bertie-nek becézik… Vajon rá gondolt?
Erre azonban táncpartnerétől nem kapott választ, megkérdezni pedig illetlenség lett volna. Jól látszott, hogy a nő nagyon élvezi a zavarát, és még tovább is tetézte.
– Nem kell ám mindig mindent elhinni, amit a társasági pletykák mondanak. Sok butaságot kitalálnak. Abból, amit rólam híresztelnek, talán a fele sem igaz… Van, ami meg sem történt, máskor pedig sokkal több történt, mint amennyit mondanak.
Robert teljesen elvesztette a lába alól a talajt; most már valóban nem tudta, mit gondoljon.
Néhány pillanatnyi szünet után Lady Hedwig csak úgy mellékesen megjegyezte:
– Egyszer igazán eljöhetne hozzám látogatóba. – Közben lopva, de áthatóan figyelte a férfi reakcióit, és nem kellett csalódnia, mert a válasz szinte azonnal érkezett.
– Megtisztel a meghívással, mylady. Akkor talán közös ismerősökről is beszélhetünk…
Ez a válasz talán meglepte a nőt. Kissé felhúzta a szemöldökét, és szúrós szemmel méregette a férfit: gúnyt akar-e űzni belőle, vagy valóban ugyanarról a személyről beszélnek? Aztán az arcán némi önelégült mosoly jelent meg. Még az is átfutott az agyán, hogy az utóbbi évek leginkább várt látogatása lesz ez – egyre inkább úgy tűnt, hogy számára sem közömbös a férfi. Mindez azonban csak egy futó pillanatig látszott, aztán az arca ismét felvette a szokásos hideg kifejezést.
És mégis – mintha valami változni kezdett volna a levegőben. Egy árnyalatnyi feszültség, amit talán csak az érzett meg, aki valóban figyelt. Ez a férfi nem úgy mozgott, mint aki fél attól, hogy figyelik. Mintha a világ számára nem Londonban, hanem valahol máshol kezdődött volna – és ő csak most tévedt vissza ide.
A Seven Dials8 negyed sikátorai még nappal is sötétek voltak, éjjel pedig a pokol tornácává váltak. A köd itt nem tisztán gomolygott, mint a Hyde Parkban, hanem sárgásan, bűzösen tapadt a falakhoz, magába szívva a rothadó zöldség, a kiömlött gin és a reménytelenség szagát.
Egy alacsony, ferde ajtó fölött pislákoló lámpás jelezte, hogy a műhely nyitva van. A férfi nem kopogott. A válla nekiütődött az ajtófélfának, ahogy belépett. Szeme alatt sötét árkok húzódtak, a nyakkendője – amely reggel még egy grófi sarj eleganciáját hirdette – most lazán, gyűrötten lógott a nyakában.
A helyiségben édeskés, fojtogató füstszag terjengett. Egy kopasz, tetovált karú férfi ült egy sámlin, és épp egy rongyot törölgetett. Amikor meglátta a belépőt, nem állt fel.
– Zárva vagyunk, uram. Ez nem az a hely, ahol selyemmellényben sétálgatnak.
A férfi nem válaszolt. A zsebébe nyúlt, és egy marék érmét szórt a gyalulatlan asztalra. Az arany sovereignek9 csengve gurultak szét a koszban.
– Fájdalmat akarok – mondta. A hangja rekedt volt, mintha napok óta nem ivott volna vizet, csak brandyt. – És emléket.
A tetováló végigmérte. Látta a reszkető kezet, a tág pupillákat. Látta már ezt sokszor: a szerelmi bánatot, amely az őrület szélére sodorja az embert.
– Mit varrjak? – kérdezte, miközben eltette a pénzt.
A férfi levetette a kabátját, majd az ingét. A bőre sápadt volt, szinte áttetsző a félhomályban.
– Ide – mutatott a mellkasára, oda, ahol a legvékonyabb a bőr. – Egy liliomot.
– Liliomot? – A tetováló felhorkant. – Az a temetők virága, fiam. Vagy a szűzeké. Maga egyiknek sem tűnik.
– Egy törött liliomot – folytatta a férfi, mintha meg sem hallotta volna. – A feje legyen lehajtva. És alá egy betűt.
– Milyen betűt?
A válasz előtt lehunyta a szemét. A szemhéja mögötti sötétben újra látta a nő arcát. Azt a hűvös, gúnyos mosolyt, amellyel az estélyen elfordult tőle. „Ön már unalmas, kicsi Dick. A rajongása olyan, mint egy kivert kutya lihegése.”
– H – mondta ki a betűt. Úgy hangzott, mint egy utolsó kilégzés.
A tű hegyes volt és hideg. Amikor az első szúrás a bőrébe hatolt, nem szisszent fel. Ellenkezőleg: elmosolyodott.
A fizikai fájdalom éles volt, tiszta és egyszerű. Sokkal elviselhetőbb, mint az a másik, amely a mellkasában tombolt. Vagy mint az a hang, amely gyerekkora óta visszhangzott a fejében – az apjáé.
„Gyenge vagy, Dick. Egy puhatestű. Soha nem leszel méltó a névre.”
Hát most tessék, atyám. Itt a neved. Egy nyomortanya mocskában, egy idegen nő kezdőbetűje alatt. Ahogy a tinta a bőre alá futott, fekete méregként keveredve a vérével, egyfajta perverz elégtételt érzett – és úgy érezte, végre valami örökre összeköti őt a nővel. Ez a bélyeg nemcsak a szerelemé volt, hanem a lázadásé is.
– Mélyre nyomjam? – kérdezte a tetováló, látva, hogy kiserken a vér.
– Igen – suttogta, miközben a könnye némán folyt végig az arcán, és beleveszett a piszkos párnába. – Olyan mélyre, hogy soha semmi ne moshassa ki. Hogy magammal vigyem a sírba.
Két órával később, amikor kilépett a ködös utcára, a teste lüktetett, de a lelke furcsán nyugodt volt. Most már a saját döntéséből viselte a bélyeget. Most már az övé volt. Ha nem is a nő – legalább a fájdalom, amelyet okozott.
– Most már a bőröm alatt vagy.