A terem bejáratában valóban ott állt ő: a Jégkirálynő.
A nyaka körül hófehér hermelin1, haja gondosan elrendezve, homlokán egyetlen gyémántból álló dísz: hideg és ragyogó.
Nem sietett. Minden lépése kimért és csendes volt, mint aki tudja, hogy már akkor uralkodik, mielőtt megszólalna.
A vendégek némán nézték. A terem egy új középpont körül kezdett forogni. Ő egyetlen mozdulattal szabaddá tette a nyakát, s a gyémánt csillogása még szikrázóbbá vált.
Fanny kezében a legyező hirtelen megállt. A korábban körülötte tolongó fiatalemberek – Cavendish, Northam, még az unalmas Mr. Halbrook is – egyetlen szempillantás alatt elpárologtak, mint a pára a tükörről, ha jéghideg kéz húzza végig rajta az ujjait.
Néhányan bocsánatkérő félmosollyal, mások csak udvarias biccentéssel távoztak mellőle, mintha valami láthatatlan erő vonta volna őket a bejárat felé. Ő pedig ott állt – egyedül –, a középpontból kiszorítva, mintha hirtelen senki sem látná többé.
A szíve hevesen dobogott. Megfordult, és a legközelebbi öltözőszalon felé sietve elhagyta a termet. Senki sem szólt utána.
A tükör előtt állva halkan szipogott, majd dühösen megtörölte a szemét. Kísérteties volt a felismerés: a sminkje kissé elkenődött, a szempillái összetapadtak, az arca olyan gyűrött volt, mint a lelke, amelyet most próbált eltakarni.
– Lehet, hogy sokak szemében még mindig csodaszép vagyok – gondolta keserűen –, de mit ér a szépség, ha csak egy polgárlány vagyok? Még ha gazdag is. Ők… ők mást keresnek.
Az a nő… Fanny úgy érezte, kortalan. Nem tudta volna megmondani, húsz- vagy negyvenéves. Mintha az idő is megállt volna, amikor belépett. Fanny nem tudhatta, hogy a nő is csak szerepet játszik: mielőtt belépett a terembe, egy sóhaj után felöltötte a páncélját és az álarcát, amelyet a külvilág ismert.
Nagy levegőt vett, előhúzott egy csipkezsebkendőt, gondosan megtörölte a szemét, megfeszítette az arcizmait, és mosolyt erőltetett magára. A mosoly gyenge volt, mégis tartotta.
Ezután lassan végigsimította az arcát, a ruhája finom selymét, végül két kézzel a kebleit formázta, mint egy harcra készülő színésznő a függöny előtt. Még egy pillanat – nem mintha teljesen összeszedte volna magát, de már nem volt se idő, se ok tovább rejtőzni.
Kilépett a félhomályból, és kissé tétován, bizonytalan kecsességgel elindult vissza a táncterembe. A csatát elvesztette, de a játszma még nem ért véget.
Odabent azonban már senki sem törődött vele. Minden szem a terem közepére szegeződött, ahol a Jégkirálynő uralta a figyelmet. Fanny megállt, megfeszítette az állkapcsát, és kényszeredett mosollyal már fordult volna vissza a szalonba, amikor nekiütközött egy fiatal férfinak. Valamilyen egyenruhát viselt, amelyen apró, vörös, pajzs formájú kitűző csillant meg, egy triszkelionnal2 a közepén.
Az idegen barátságosan, sőt kissé zavartan bocsánatot kért, udvariasan félreállt, majd sietve továbbment a táncterem felé.
Fanny döbbenten állt. Nem is a mozdulat, hanem a tekintet maradt meg benne: tiszta, meleg, figyelmes – nem rajongó, nem hódoló, csak egyszerűen… emberi. A fiatalember nem úgy nézett rá, mint a többiek: nem bámulta, nem kívánta, nem félt tőle. Csak látta. És ez furcsább volt, mint bármelyik tekintet eddig.
A lány szinte észre sem vette, de a szeme sarkában húzódó feszültség feloldódott, a mellkasát már nem szorította úgy, mint pár perccel korábban. Mély levegőt vett, megemelte az állát, és újra elindult a táncterem felé. Visszakapott valamit abból, amit elveszített. Kereste ugyan a fiatalembert a tömegben, de az eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Eközben a tánc is megkezdődött. Susan, ahogyan illett, a nagyapjával táncolt – a háziasszony az ünnepelttel –, s ezután már nyugodt szívvel mondhatta, hogy háziasszonyi teendői miatt nem vállalhat több táncot: az etikettet sem sérti, és ő sem jár rosszul. A nagyapja kissé huncut, bár fáradt tekintettel volt ebben a cinkosa.
A vendégek figyelmét azonban egészen más kötötte le, nem az ünnepelt tánca.
Két idősödő főúr3, Lord Ashcombe és egy admirális, pohárral a kezében figyelte Hedwig belépőjét.
– Nocsak – morogta az admirális a poharába. – Goodman még a Jégkirálynőt is előásta.
– Csendesebben! – sziszegte Ashcombe észrevehetően feszülten. – Ne nézzen rá túl sokáig. Azt beszélik, a múlt héten a fiatal Cavendish párbajra hívta Northam kapitányt, mert az egy keringővel tovább merte nézni a hölgyet, mint illett volna.
– Őrültség. De mondja, Ashcombe, ön mindent tud… ez a nő honnan jött? Két éve bukkant fel a semmiből, Shrewbury özvegyeként, és azóta az egész várost az ujja köré csavarta. A néhai báró vén különc volt, évekig nem látta senki.
– Próbáltam utánanézni – ismerte el Ashcombe halkan. – Pénzt sem kímélve, de mintha a múltját eltörölték volna. Nincs család, nincsenek feljegyzések. Akárki is legyen, egyet tudok: intelligensebb és veszélyesebb, mint a kormány fele.
A bálterem közepén eközben, a csillárok aranyló fényében, egy fiatal nő táncolt magabiztos könnyedséggel. Szőke haja dús hullámokban, lágyan keretezte aranyló bőrű arcát. Mozdulatai kecsesek és játékosak voltak, mintha minden lépésével a zene ritmusát festené a levegőbe.
Ruhája merész és kihívó volt, ugyanakkor pazar eleganciával varrták. A mélyvörös szatén simulékonyan követte teste vonalait, kiemelve nőies idomait. A szív alakú dekoltázs lágyan ölelte körbe telt kebleit, a finom csipke kacéran díszítette a vállát és a kulcscsontját, épp csak sejtetve a bőre puhaságát. A kesztyű csipkeszegélye még jobban kiemelte a ruha sötétvörös árnyalatát, édes kontrasztot teremtve. Tánc közben olykor kecsesen megemelte a szoknyája szélét, szándékosan felfedve formás lábának egy részét, mintha csak játszana az őt figyelők tekintetével.
Arcán mosoly bujkált, szemében játékos kihívás csillogott. Tudta, hogy szinte minden szempár őt követi, és láthatóan élvezte a figyelmet. Ajkai dúsak és mélyvörösek voltak, mintha maguk is a ruhájából merítenék a színüket.
Fanny szinte megbabonázva nézte, s közben akaratlanul is kicsúszott a száján:
– Milyen gyönyörű!
A mellette állók csendesen helyeseltek.
A férfiak közül sokan lopva pillantottak felé, nem tudtak ellenállni a látványnak. A galéria félhomályából egy éppen akkor érkezett fiatal férfi is figyelte a jelenetet. Frakkot viselt, akár a többiek, a tartásából mégis látszott, hogy nem idevalósi. Az ő tekintete azonban nemcsak a nőt követte, hanem talán a következményeket is.
A táncparkett legfényesebb jelensége most kétségkívül Lady Hedwig, Shrewbury bárónője, vagyis a Jégkirálynő volt. Az utóbbi másfél évben ő volt a társasági pletykarovatok leggyakrabban emlegetett alakja: több pletyka keringett róla, mint mindenki másról együttvéve – és nem úgy tűnt, hogy ne élvezné a figyelmet.
Lady Hedwig valamivel több mint húszesztendős volt. Tengerkék, különlegesen hideg csillogású szeme szinte mindenkit megbabonázott. Úgy nézett a kegyeiért esdeklő urakra, ahogyan a kígyó nézi az áldozatát.
– Igazi Emma Hamilton4, csak szőkében – súgta a társának egy idősebb úr, aki annak idején még a saját szemével látta Lord Nelson szerelmét.
– Csak itt nincs nápolyi követ5 – mosolygott vissza amaz.
Ezen az estélyen, a szokásoknak megfelelően, szinte minden ifjú azon versengett, hogy bekerüljön Lady Hedwig táncrendjébe6. Néhányaknak sikerült, de sokkal többen maradtak hoppon. Ezek a fiatalurak – grófok, hercegek, bárók vagy egyszerűen csak gazdag polgárfiúk – most sóvárgó szemmel nézték szerencsésebbnek hitt társaikat, s vágyakozva tekintettek a bárónőre, aki éppen a soros partnerével táncolt.
Persze nemcsak kivételes szépsége, hanem egyedülálló intelligenciája és páratlan szókimondása is lenyűgözött szinte mindenkit.
Eljegyzések tucatjait bontották fel miatta, s a megszégyenített egykori menyasszonyok engesztelhetetlen gyűlölettel fordultak ellene, de ő ügyet sem vetett rájuk, és ugyanúgy élte tovább a világát, mint azelőtt.
A helyzet annyira elmérgesedett, hogy végül maga a királynő rendelte kihallgatásra Lady Hedwiget – s ennek súlyát csak növelte, hogy az uralkodónő a férje halála óta szinte teljes visszavonultságban élt, és nagyon kevesekkel érintkezett személyesen.
A magánkihallgatás igazi oka persze a királynő legidősebb fia lehetett, aki szintén Hedwig bűvkörébe került. Az országnak nem hiányzott egy újabb botrány, hiszen a trónörökös, Albert Edward herceg7, alig néhány éve vette feleségül Alexandra dán hercegnőt8. A királynő amúgy is haragudott a fiára, mert őt tartotta felelősnek a férje haláláért, és mindenáron el akarta kerülni az újabb botrányokat – ismerve fia természetét.
Az udvari informátorok szerint a találkozó igen feszült légkörben telt. Hedwig látszólag megadta a tiszteletet az uralkodónőnek, mégsem minden úgy alakult, ahogyan Viktória9 szerette volna. A királynő határozottan figyelmeztette a fiatalasszonyt tettei lehetséges következményeire, a bárónő azonban – a jól értesültek szerint – olyan diplomáciai és stratégiai bravúrt mutatott be, hogy úgy tűnt, a királynőt is az ujja köré csavarta. Vagy volt még valami titok, amit az informátorok sem tudtak.
A találkozó persze zárt ajtók mögött zajlott, a Buckingham-palota rideg, bordó szalonjában, de London valahogy így képzelte el.
Lady Hedwig egyedül állt a díszes márványpadlón, és tekintete egy pillanatra sem rebbent, miközben Viktória királynő – gyászruhában, botjára támaszkodva – lassan körbejárta, majd leült.
A terem levegője hűvös volt, mégis fojtogatóan sűrű. Hedwig várt – lassan, méltóságteljesen, egyetlen alázatos mozdulat nélkül. A királynő nem mozdult a karosszékéből, csak az ujjával dobolt halkan az aranyozott karfán.
– Asszonyom – szólalt meg végül. – Úgy hallom, ön túlságosan is… népszerű lett mostanában.
– Felség, a népszerűséget nem én keresem, csak olykor nehéz elkerülni – felelte a bárónő halkan, de a szemében éles villanás rebbent.
Viktória kissé félrebillentette a fejét, mintha jobban szemügyre akarná venni. Hedwig nem sütötte le a szemét. Nem volt szokása.
A csend hosszúra nyúlt. A palota falain kívülről lópaták visszhangja hallatszott.
– A fiam… lehet, hogy bolond – mondta végül a királynő. – De én nem vagyok az.
Újabb csend következett. A bárónő egyenesen a királynőre nézve várta az „ítéletet”.
– Maga veszélyes, fiatalasszony – mondta végül halkan Viktória. – És a veszély, ha nem tartják kordában, rombol.
Hedwig mélyen meghajolt, de nem szólt, várta a döntést.
– Tudja, mit jelent, ha egy trónörökös neve összefonódik a magáéval? – kérdezte a királynő, majd hosszan hallgatott. – A fiam már elég bajt hozott a fejemre. Magát többé nem engedem a közelébe.
Egy pillanatra csend lett. A kandallóban sercegett a parázs.
Hedwig lassan felegyenesedett. Nem mondták, hogy szólhat, mégis megszólalt.
– Felség, azt hiszem, téved. Nem én megyek közel… hanem ők jönnek túl közel hozzám. Néha maguk nyitják meg az ajtót… vagy a szívüket. Vagy talán valami mást is, amiről nem beszélünk, pedig létezik.
A királynő arca megfeszült, homlokát kissé összeráncolta, de többet nem szólt.
A kihallgatás ezzel véget ért. A királynő csak egyszer biccentett. Hedwig távozott.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Viktória sokáig nem szólalt meg. A teája kihűlt – s talán a hite is, hogy a bárónő hatalmi szóval irányítható.
Így szólt a találkozás elképzelt, sokak által hitelesnek vélt változata. Annyi bizonyos, hogy a királynő fejcsóválva távozott a teremből, és alig hallhatóan azt suttogta: „Akárcsak Caroline.”
Hogy pontosan mi hangzott el, azt a két nőn kívül senki sem tudja. Még John Brown10 sem volt beavatva, ami az utóbbi idők eseményei ismeretében mindenkit meglepett, hiszen ő volt a királynő talán első számú bizalmasa.
Annyi volt biztos, hogy a királynő a látogatás után visszavonult a lakosztályába, és egész este nem fogadott senkit. A trónörökös pedig rejtélyes hirtelenséggel eltűnt Lady Hedwig közeléből.
Az arisztokrácia feszülten várt és várt, aztán… nem történt semmi. Úgy tűnt, a bárónőt még az uralkodónő sem tudta jobb belátásra téríteni: a nem túl hosszúra nyúlt kihallgatás után is folytatta a játékait. Igaz, azon túl, hogy Albert Edward valahogy kikerült a bűvköréből, attól fogva jóval kevesebb párbaj is volt – talán ez volt az egyezség. Ki tudhatja?
Bárhogy is volt, ez sokak szemében megerősítette a bárónő helyzetét, és még megközelíthetetlenebbé tette azok számára, akiket nem akart a közelében látni. Lady Hedwig így építette tovább a saját mítoszát. Eddig csak csodálták, most már féltek is. Ez azonban – legalábbis úgy tűnt – nem zavarta, sőt talán még élvezte is.
A pletykák persze felerősödtek, egyre vadabbak, egyre hihetetlenebbek lettek, de mindenki csak szűk körben terjesztette őket, nyilvánosan senki sem merte vállalni.
Talán jogosan féltek – ha még a királynő sem tudott hatni erre a nőre?
Lady Hedwig korábbi „áldozatainak” egyike, egy már kissé őszülő halántékú úr, a táncolókat nézve csendesen társalgott a szomszédjával.
– Komolyan mondom, valóban olyan, mint egy Jégkirálynő – súgta a szomszédja.
– Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörű és ilyen veszélyes nőt, pedig elég sok mindent átéltem már – felelte kissé kajánul a másik.
– Ugyan már, Jack, azok a kis nőcskék nem számítanak!
– A királynő állítólag Caroline Lambhez11 hasonlította!
– Róla biztosan sokat hallott egykori miniszterelnökétől12…
– Szinte megdermed az ember, ha csak ránéz.
– Úgy hallottam, ön már meglátogathatta az otthonában. Ez olyan kegy, amelyet sokan irigyelnek öntől – a fél karjukat is odaadnák érte.
– Nos, nehéz ezt elmagyarázni… Soha nem éreztem még magam olyan különösen, mint másnap reggel.
– Ezt nem igazán értem…
– Az a helyzet, hogy talán én magam sem. Már másnap sem értettem, mi történt előző este… – kezdte a választ Jack kissé gondterhelten.
Szünetet tartott, nagy levegőt vett a további magyarázat – vagy magyarázkodás, esetleg mellébeszélés – előtt, de látszott rajta, hogy nem tud, vagy talán nem is akar mit mondani. Azt egyikük sem vette észre, hogy tánc közben Lady Hedwig néhány lopott pillantást vetett feléjük, s amikor a Jacknek szólított férfi zavarba jött, a szája szegletében kaján kis mosoly jelent meg.
Azt azonban még a Jégkirálynő sem vette észre, hogy rajta kívül más is figyeli, sőt hallgatja a két férfit a függöny mellől: Susan, a házigazda unokája, aki gyakran vetett lopott, méregető pillantásokat a bárónőre is.
Most látta először, bár már sokat hallott róla, és nem tudott betelni a látvánnyal – a nő valóban lélegzetelállító volt, magabiztos és határozott. Nem irigykedett, csak nézte, és úgy érezte: valami benne is mozdulni kezdett. Halkan, észrevétlenül – de visszafordíthatatlanul. Ujjai beakadtak a függöny redőjébe, s azon kapta magát, hogy a szíve is más ütemet keres.
Egy idő múlva azonban már a bárónő sem volt vak erre a figyelemre, és kissé gúnyosan elmosolyodott.