Robert látogatása

Lord Goodman a kapott levél hatására üzent Robertnek, és arra kérte, hogy másnap látogassa meg.

Robert érezte, hogy fontos ügyről lehet szó, hiszen az idős lord ok nélkül nem üzent volna neki. Másnap reggel kilenc óra tájban megérkezett a Goodman-házba. Ahogy belépett a hatalmas palota hosszú folyosójára, Maryvel találkozott, akit korábban nem ismert, így azt sem tudhatta, hogy Susan bizalmasa.

Mary viszont már látta őt távolról, így azonnal megismerte. Amikor Robert lassú, de határozott léptekkel a dolgozószoba felé indult, Mary utánaeredt, majd kezében kendője szegélyét gyűrögetve megállt előtte. Robert érezte, hogy a nő mondani akar valamit, ezért ő is megállt, kissé rámosolygott, és megszólalt:

– Jó reggelt kívánok, kisasszony. Mit szeretne mondani?

Maryt meglepte ez a fogadtatás, hiszen sok fiatalember levegőnek nézte vagy egyszerűen lenézte a személyzet tagjait. Egy pillanatig nem szólt, csak nézte a férfit, aztán lágy, de határozott hangon megszólalt:

– Uram… kérem, vigyázzon a kisasszonyra.

– Vigyázok – nézett rá mosolyogva Robert, s tekintete bizalmat ébresztett Maryben.

– Ne haragudjon, hogy csak így megállítom, de… féltem őt. A világtól, és néha önmagától is. Tudom, hogy csak egy egyszerű cseléd vagyok…

Robert ránézett, újra elmosolyodott, majd egyenesen Mary szemébe nézett.

– Nem – mondta halkan. – Egy érző szívű ember.

Néma csend lett. Mary megkönnyebbülten bólintott, aztán félreállt az útból. A szeme már nem tükrözött annyi aggodalmat, mint korábban, s csak ennyit gondolt:

„Nemcsak jó kiállású, hanem érző szívű ember is. Remélem, valóban megvédi Susant.”

Robert közben elérte a dolgozószobát, ahol Goodman az üdvözlés után hellyel kínálta.

– Itt vagyok, mylord. Miben tudok segíteni?

– Elnézését kérem, hogy idekérettem. Talán nem szívesen találkozik velem ilyen gyakran – kezdte kissé zavartan, és a korábbiaktól eltérően nem tegezte Robertet.

– Vannak dolgok, amelyeket nem tudunk megváltoztatni, bármennyire is szeretnénk. Nem az én feladatom a megbocsátás, de ha ez megnyugtatja, nincs harag a szívemben sem Ön, sem a családja iránt. Valahol megértem az egykori döntését is. Nos, Charles, miben tudok segíteni?

Az idős lord egy pillanatra összerezzent. Robert utoljára bő húsz évvel korábban szólította Charles-nak, amikor ő maga mondta neki tréfásan, hogy négyszemközt nyugodtan nevezheti így.

Talán ez volt a jel, hogy végre túlléphetnek a múlton.

– Az igazat megvallva, nem tudom. De erről Önnek is tudnia kell – mondta Goodman, aztán átadta az ominózus levelet.

A fiatal lord átfutotta, majd visszaadta a címzettnek.

– Mit gondol, mennyire komoly az ügy? – kérdezte.

– Nem tudom. A levél szerint nem igazán akarnak belőle ügyet csinálni, de ha egy újságcikk vagy valami hasonló miatt szélesebb körben kiderül, annak már lehetnek komolyabb következményei.

– Mennyi esélyét látja ennek?

– Ha nem is sokan, de éppen elegen tudnak az ügyről, és vannak közöttük kevésbé megbízható emberek is.

– Ki jelenthetett fel minket?

– Nem tudom. Lehetett akár egy járókelő vagy Newman is, bár ez utóbbi nem lenne logikus, hiszen akkor őt is megbüntetnék.

– Lady Hedwig?

– Az már könnyebben lehet. Bár feltehetően nem ő maga, hanem valamelyik szolgálója írhatta a feljelentést.

– Biztos abban, hogy valóban feljelentés érkezett?

– Mi más módon kezdődhetett volna?

– Igaz – hagyta helyben Robert. – Mi legyen a következő lépés?

– Egyelőre várunk. Ha néhány nap eltelik nagyobb visszhang nélkül, akkor feltehetően nem lesz más következménye.

– Azért – szólalt meg újra Robert, kezébe véve a levelet – eléggé erős benne a képmutatás. Mármint a levélben.

– Hát – mosolyodott el Goodman –, az igazat megvallva látnia kellett volna azt a, már bocsánat, pojácát, aki hozta.

A mondat kissé oldotta a feszültséget, s mindketten nevettek. Szerencsére a királyi udvar hivatalainak még nem volt mindenhol szeme és füle, így ezt büntetlenül megtehették.

Aztán Robert kissé elkomorodott.

– Azt azért látom a levélből, hogy tartanak tőlem.

– Én kaptam a levelet – mondta Goodman.

– De rólam szól. És ebből is látszik, hogy valóban tartanak kissé.

– És persze fenyegetnek.

– A módszer nem új.

Goodman elgondolkodva nézett a lordra, Robert azonban egészen más témával folytatta.

– Mylord, lenne egy kérdésem. Pontosabban egy kérésem.

– Parancsolj, Robert.

– Hoztam valamit Susannak. Láttam, mit olvas, és talán örülne neki.

Ezzel Robert egy tökéletes állapotban lévő Charlotte Brontë-kötetet húzott elő köpenye alól.

– Biztosan örülni fog neki – válaszolta az idős lord, miközben átvette a könyvet.

– Van benne néhány sor a szerzőtől. Úgy gondolom, hogy éppen… nos, talán Susannak való.

Lord Goodman kinyitotta a kötetet. A címoldalon ott állt a szerző saját kézírásával:

„Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.” – Charlotte Brontë¹

A nagyapa a könyv fölött jelentőségteljesen nézett az ifjú lordra.

– Robert, még valamit szeretnék Önnel megbeszélni. Pontosabban még két dolgot.

– Parancsoljon velem, uram.

– A levél kapcsán kénytelen voltam Susannak elmondani a múltunk közös pontjait, legalábbis a fontosabb eseményeket. Persze nem mindent.

– Rendben van. Előbb-utóbb úgyis megtudta volna. Ez a levél jó alapot teremtett hozzá.

– Én is így gondolom. A másik pedig, hogy kérem, vigyázzon Susanra.

– Milyen furcsa…

– Mi furcsa?

– Az imént megállított egy szolgáló, és pontosan ugyanezt kérte tőlem.

– Ó, bizonyosan Mary volt. Ő Susan mindenese és bizalmasa.

– Ezt valahogyan sejtettem – mosolyodott el Robert.

– Nos, mi a válasza?

– Természetesen igyekszem mindentől megvédeni.

Némi szünet után Goodman töprengve megkérdezte:

– Akár saját magától is?

Úgy tűnt, Robertet nem érte váratlanul a kérdés – vagy csak jól tudta leplezni –, mert elmosolyodott, és csupán annyit mondott:

– Ez csak természetes.

Néhány pillanatnyi csend után az idős lord hálás pillantással folytatta:

– Köszönöm. Nagyon köszönöm. Most azonban van némi intéznivalóm, de ha Susannal szeretne beszélni vagy találkozni, természetesen nem ellenzem.

– Szerintem most nem lenne helyes – mondta Robert.

Elköszönt, majd elhagyta a Goodman-palotát. Gondolataiba mélyedve a közeli park felé indult, hogy valamelyest rendet tegyen a lelkében.

Nem vette észre, hogy az egyik ablakból Susan tekint utána.

A lány nem tudta, miért jött Robert – bár sejtette, hogy a levél miatt –, és azt sem, miért nem kereste őt. Mégis boldog volt, hogy láthatta, ha csak így is.

Leszaladt a nagyapjához, majd nem sokkal később az ajándékkal tért vissza. Elővette a naplóját, és tovább fűzte Roberttel – s talán önmagával – kapcsolatos gondolatait.

---

Másnap reggel Susan a megszokottnál kissé később kelt fel. Amikor a szalonba ment, nagyapja már ott ült gondolataiba mélyedve, kezében az Illustrated London News² legújabb számával.

Susan nem akarta megzavarni, és megpróbált hangtalanul távozni, de nagyapja észrevette, és behívta.

– Látod, Susan, milyen furcsa az élet. Pár napja beszélgettünk Robert családjáról, s most hirtelen két olyan ember is elhunyt, akik jól ismerték e történet egyes részleteit – mondta, és a lap nekrológokat tartalmazó részére mutatott.

Susan fürkésző tekintete gyorsan megtalálta a két nekrológot.

És:

Miután elolvasta őket, kérdőn nézett nagyapjára, aki felfedte a két ember szerepét.

– James egyik katonatársunk volt Indiában. Ő is belekeveredett a felségsértési ügybe, de hamarabb tisztázni tudták. Az utóbbi években keveset találkoztunk, mert régóta betegeskedett, de igazi, jó bajtárs volt.

– És doktor Conquest?

– John kiváló szülészorvos volt egy olyan korban, amikor ez még inkább a nők feladatköréhez tartozott. Dolgozott menhelyeken, kórházakban és büntetés-végrehajtási intézményekben is. Amikor Robert született, már nem praktizált – tulajdonképpen eltiltották tőle –, de Indiában nagyon ismert és népszerű orvos volt, ezért ő vezette le Robert születését. Az ő kezei között hunyt el Robert édesanyja is. De ez nem az ő hibája volt. A természet és a Mindenható döntött így. Az utóbbi időben már eléggé magának való ember lett.

Susan különös tekintettel nézett a néhány sorra, amelyek újabb titkokat árultak el számára Robertről. Ha eddig nem jutott volna eszébe, most újra körülötte forogtak a gondolatai.

Elmélkedéséből nagyapja hangja szakította ki.

– Egyébként érkezett egy leveled, Susan. Fannytól.

– Ó, köszönöm. Megígérte, hogy hamar írni fog – válaszolta Susan, bár valahogy kevésbé lelkesedett Fanny levele miatt, mint máskor.

Leült a kanapéra, felbontotta a levelet, és gyorsan átfutotta. Igen, nem igazán olvasta, inkább csak átfutotta.

Susan átfutotta a levelet, de nem igazán értette, mi lehet a baja Fannynak. Főleg milyen baj lehet az, amelyet csak suttogva lehet elmondani.

Másodszorra már alaposabban olvasta végig, de nem jutott sokkal előrébb. Annyit hámozott ki belőle, hogy Fanny „hisztéria” miatt áll kezelés alatt. Ezt mondjuk megértette, mert már kislányként is eléggé akaratos volt, de eddig nem is sejtette, hogy ezt orvosilag lehet kezelni.

S ha lehet, akkor miért nem kezelték őt eddig?

Ahogy ezen töprengett, úgy érezte, egyre nagyobb távolság választja el Fannytól. Még sohasem érezte ilyen messze magától. Persze illemből gyorsan válaszolt, és azonnal el is küldte a levelet, de figyelmét sokkal jobban lekötötte a két nekrológ.

Pontosabban nem is maguk a nekrológok, hanem az, hogy mindkettő valamilyen módon Roberthez kapcsolódott. Susan egyre nagyobb izgalommal gyűjtögette az információmorzsákat róla. Bármit, ami valamilyen módon kapcsolódott hozzá.

Közben eszébe jutott Madeleine néni is, nagyapja húga, aki Mary előtt gondját viselte.

Miért nincs most itt?

Miért nem látja, hogy kezd felnőni?

Persze az is igaz, hogy csak néhány napokra látja, aztán hónapokig nem. Folyamatosan utazik, akárcsak Robert. Igaz, nem olyan kalandosan, de bejárja a világot, pedig már majdnem hatvanéves. Igazi nyughatatlan természet, mindig kissé szomorú tekintettel, de aranyszíve van, és rendre kedves ajándékokat hoz neki.

Amikor Susan idekerült, egy évig szinte csak vele beszélt, benne bízott. Aztán megérkezett Mary, Madeleine néni pedig szinte teljesen eltűnt az életéből.

De csak szinte.

Addig levelezett az udvarral – egykori és tiszteletbeli udvarhölgyként –, amíg el nem intézte, hogy Susant már azon a nyáron bemutassák a királyi udvarban. Pedig még nem is volt tizenhét éves, így ez nagy megtiszteltetés, sőt igazi kegy volt számára.

Olyan szívesen megosztaná vele is ezeket az érzéseit. Bár nem tudta, Madeleine hogyan fogadná a hírt, abban biztos volt, hogy szeretettel figyelné.

„Talán ő is megértené, mi ez az egész érzés Robert körül – hiszen régen is mindig tudta, mire gondolok, még mielőtt én magam kimondtam volna.”

Susan az ablaknál ült, és eszébe jutott egy régi kép, mintha álomból érkezett volna.

Madeleine néni egy bokor fölé hajolt a kertben, hosszú, szürke selyemruhában, fehér kesztyűben – de a kesztyű már sáros volt, és ez egyáltalán nem zavarta.

A szájában gombostűt tartott, és amikor Susan kérdezett valamit, csak hunyorítva bólintott.

– Tudod, vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni. De meg lehet tanulni csendesen élni velük – mondta akkor.

Susan akkor még nem értette.

Csak most, évekkel később.

A néni mindig úgy simította meg a haját, mint aki tudja, hogy ez a pillanat egyszer még visszatér.

És visszatért.

Nagyapja éppen leveleket olvasott, amikor Susan halkan megszólalt.

– Madeleine néniről gondolkodtam. Milyen régen láttam.

Goodman megállt, és lassan letette a papírt.

– Ő ilyen. Hol van, hol nincs. Nem tud sokáig egy helyben maradni.

– Valaha… sokkal közelebb állt hozzám – mondta Susan halkan. – Most mégis olyan idegennek érzem. Nem tudom, mit gondol rólam. Vagy hogy gondol-e rám egyáltalán.

Goodman csak ennyit felelt:

– Ha tudnád, mit gondol… nem éreznéd ilyen távolinak. De vannak titkok, amelyeket nem mások helyett kell megérteni.

Egy pillanatra elhallgatott.

– Csak… továbbvinni.

Susan hallgatott, aztán lassan bólintott.

---

A kastély egy másik szobájában eközben az óra már elütötte az egyet. A ház rég aludt.

Csak Goodman volt ébren az íróasztalnál, a kandalló parazsának halvány fényében.

Egy megsárgult borítékot tartott a kezében, de nem bontotta fel. Csak az írást nézte.

Madeleine kézírása volt.

Egy másik, korábbi életből.

Tekintete lassan elhomályosult.

– Te szeretted – mondta halkan, mintha húga ott állna mellette. – Ő nem. De soha nem hitegetett. És mégis… te úgy éltél, mintha mindig vártál volna.

Hosszú pillanatig nem mozdult. Aztán lehajtotta a fejét.

– És mégis elárultad. Mert fájt. Aztán, amikor már késő volt, nem lehetett visszavonni.

Kihúzott egy fiókot, és elővett egy régi kulcsot. Ráhelyezte a levélre.

– De én… én vittem el a bűnt. Nem te. Te csak… egyedül maradtál a fájdalmaddal.

Fáradtan visszadőlt a karosszékbe.

– Susan soha nem tudhatja meg. Neked sem lenne jobb tőle. De nekem… talán ez volt az egyetlen érdemem.

A tűz lassan kihunyt.

A levél a kulccsal együtt visszacsúszott a fiókba.