Három óra tájban Susan erőt vett magán, és bekopogtatott az idős lord dolgozószobájába. Szerette volna megbékíteni a nagyapját.
A halk kopogásra csendes szóval felelt a lord.
Susan belépett.
Lord Goodman az ablaknál állt, tekintete a kastély kertjébe révedt. Susan egy pillanatra megállt; nagyapja talán meg sem hallotta, hogy belépett.
De nem, a lord csendesen megszólalt:
– Mi a baj, kislányom?
– Csak azért jöttem, hogy… – kezdte Susan, de közben tekintete a máskor mindig akkurátusan rendben tartott mahagóni íróasztalra tévedt, amelyen most egymás hegyén-hátán hevertek a megsárgult újságok.
A lány önkéntelenül is elolvasta néhány cikk címét.
„Az ítélet: halál”
„Felségárulásért: halál”
„A főnemes kivégzése”
Ilyen és ehhez hasonló című lapok borították az asztalt.
Lord Goodman az unokájára, majd az újságokra nézett, és megszólalt:
– Ülj le, kislányom… hosszú történet lesz.
Az idős férfi most már nem akart kitérni a válasz elől. Susan leült, és figyelmesen hallgatta.
– Lord Sydney édesapja, Lord Douglas vikomt 1790-ben látta meg a napvilágot, két évvel korábban, mint én. Nagyon jól tudod te is, hogy ez nem a legnyugalmasabb időszak volt a Brit Birodalom életében. Az ország Napóleon francia császár ellen vívott háborút. Nelson admirális fantasztikus trafalgari győzelme után mindketten elhatároztuk, hogy katonai pályára lépünk, holott előtte ő a mérnöki, én pedig a jogi pálya felé éreztem vonzódást. Amint lehetett, beléptünk a brit hadsereg kötelékébe. Végigharcoltuk a következő éveket Napóleon ellen, többször is megmentve egymás életét. Edward kitűnő képességeinek köszönhetően üstökösként emelkedett a katonai ranglétrán. Kiváló hadmérnökként néhány év alatt a legfelsőbb katonai vezetés közelébe került. Részt vett a tízes évek nagy csatáiban, s Wellington herceg1 külön kiemelte szerepét a waterlooi győzelemben.
A lord elhallgatott, majd felállt, az ablakhoz ment, és néhány pillanatnyi csend után a lány felé fordult.
– Ne haragudj, nem olyan könnyű ezekről beszélni.
– Megértem – felelte csendesen Susan.
– A napóleoni háborúk után a Birodalom több különböző részén szolgált, többek között Indiában is, ahonnan magával hozott egy hindu hercegnőt, egy maharadzsa lányát, akivel már Indiában házasságot kötött. Mondhatom, a tizenkilenc éves hercegnő gyönyörű teremtés volt. De még ezelőtt earl lett, majd megkapta az egykori Atholl hercegek2 birtokát, és ezzel együtt az uralkodó hercegi rangra emelte. Ráadásul ő lett Lord of Mann3, vagyis Man Ura, így tulajdonképpen félig-meddig szuverén uralkodóvá vált a Birodalmon belül. A IV. Györgyöt követő IV. Vilmos4 azonban nem kedvelte, így kikerült a legfőbb körökből. Ő ezt a legkevésbé sem bánta: visszavonult a közélettől, és néhány boldog esztendőt töltött a sziget felvirágoztatásával.
A lord újra elhallgatott, Susan pedig elgondolkodott a hallottakon.
– Annak idején, tíz évvel ezelőtt a hajónk a Man-szigettől nem messze szenvedett hajótörést – mondta csendesen.
– S akkor halt meg az édesanyád – mondta az idős lord, és magához ölelte a lányt.
Mindketten hallgattak. Arra a nőre gondoltak, akit a lord soha nem ismerhetett meg személyesen mint fia feleségét, s aki soha nem érhetett partot Angliában.
– Biztosan akarod, hogy folytassam?
– Igen, szeretném – felelte határozottan a lány.
A lord nagyot sóhajtott, majd folytatta a fájdalmas történetet.
– Vilmos király váratlan halálakor következett be az első komoly konfrontáció Edward és az ellenfelei, irigyei között. A király halála után Viktória hercegnő került a trónra, akinek beiktatásán5 neki, mint az uralkodóhoz közel álló hercegnek, illett volna részt vennie. Felesége azonban éppen ekkor volt mindennapos első gyermekükkel, ezért nem vett részt a szertartáson. Ez a döntés alapjaiban forgatta fel az életét, bár ez csak később derült ki. Ekkor született Robert Douglas, a későbbi Robert Sydney, Edward pedig néhány nappal később elvesztette gyermeke édesanyját. A királynő „tanácsadói” mindezt elhallgatva úri szeszélyként próbálták beállítani a távolmaradását, ami a fiatal, könnyen befolyásolható királynő esetében nem volt nehéz.
Susan elgondolkodott. Az jutott eszébe, hogy már akkor is tudták manipulálni a döntéseket, ahogyan ma is, és hirtelen valamiért Lady Hedwig képe jelent meg előtte.
A lord azonban folytatta:
– Néhány év csendes magány után a politikai helyzet ismét szükségessé tette Edward politikai és katonai képességeit. A kis Robertet egy pillanatra sem hagyta magára, és vele együtt járta be a Brit Birodalom szinte teljes területét. Robert egyik évben még az indiai őserdőkben barangolt, a következőben már a fokföldi fennsíkok állataival játszadozott, a harmadikban pedig a kínaiak vendégszeretetével ismerkedett. Tíz év telt el így, miközben itthon, Angliában csak a legritkább esetben lehetett megtalálni őket. Ilyen különleges alkalom volt 1853-ban, az angol–kaffer háború6 után, amikor Edward néhány hónapos indiai tartózkodást követően hazatért, és egy időre itthon szeretett volna maradni.
Susan magában elmosolyodott. Arra gondolt, hogy a nagy utazó már kisgyermekként is nagy utazó volt, aztán hirtelen elszégyellte magát a gondolat miatt, és tovább figyelt.
– Az indiai helyzet ekkor nagyon feszült volt, szinte a levegőben lógott a háború, s a hadvezetés mindenáron szerette volna elküldeni őt – mint családilag is érintettet – a probléma megoldására. Edward mindössze néhány hét haladékot kért a miniszterelnöktől. Szüksége lett volna erre az időre a birtok ügyeinek rendezése miatt, és fia jövőjéről is gondoskodni akart. Ez a két dolog éppen elég volt ellenségeinek ahhoz, hogy undorító, ugyanakkor fondorlatos tervüket véghez vigyék. Támadásokat intéztek ellene, szemére vetették, hogy indiai nőt vett feleségül, és miatta nem vett részt a királynő beiktatási szertartásán. Azt is felrótták neki, hogy visszautasította a felkínált pozíciókat, mert állítólag „szoros kapcsolatokat tart fenn a királynő ellen lázadást szervező hindukkal”. Mindenféle koholt vádakkal és hamis bizonyítékokkal megingatták a királynő belé vetett bizalmát.
Ezen a ponton az idős lord újra elhallgatott. Mereven nézett a naplójára, majd odalapozott a korábban átolvasott oldalhoz, és átadta a lánynak.
A rövid bejegyzés arról árulkodott, hogy Lord Goodman jelentős szerepet játszott barátja letartóztatásában. Ahogyan ezzel az akkor tizenhat éves Robert is vádolta, aki elsősorban saját magát okolta a történtekért.
– Mindezek hatására még egy, a királynő ellen irányuló sikertelen merénylettel is összefüggésbe hozták, így bíróság elé citálták – folytatta a lord. – Hosszú, eredménytelen pereskedés után a főrendi bíróság7 teljes cím- és vagyonelkobzásra, valamint halálra ítélte. A kivégzést a nyilvánosság teljes kizárásával hajtották végre, de a herceg ismertségének köszönhetően villámgyorsan kiderült minden. Robert fiatal korára való tekintettel szabadlábon védekezhetett. Nem akart megfutamodni, apja azonban a kivégzése előtti napokban levelet írt neki, amelyben arra kérte, hogy meneküljön. Robert – aki ekkor még annyi idős sem lehetett, amennyi te vagy most – végül álnéven Amerikába menekült. Nevét Robert Sydneyre változtatta, és pénz, valamint otthon nélkül, teljesen egyedül állt a kegyetlen Újvilágban ezzel a lelki teherrel. New Yorkban tudta meg, hogy apját valóban kivégezték.
Susan megfogta elcsukló hangú nagyapja kezét, és megsimogatta. A lord becsukta a szemét, erőt vett magán, aztán folytatta.
– Három hosszú évet töltött az Újvilágban, ahol bejárta a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig húzódó, kontinensnyi új ország jelentős részét. Eközben itthon kiderült az igazság, és Lord Palmerston8 miniszterelnöksége alatt az összeesküvők egy része elnyerte büntetését. A Douglas család egyik régi, hűséges inasa átment Amerikába, és felkutatta az ifjú lordot, aki rövid szabódás után visszatért Angliába. Lord Aberdeen9, aki időközben rájött, hogy félrevezették, napokon, heteken keresztül győzködte Albert herceget, s rajta keresztül a királynőt a fiatalember ártatlanságáról. Olyannyira sikerrel járt, hogy Robert visszakapta rangját és birtokait, sőt az elszenvedett sérelmekért újabb birtokokat is adományoztak volna neki. Ő azonban ezeket elutasította, és a nevét sem változtatta vissza. Ugyanakkor szentül megfogadta, hogy a politikában semmilyen módon nem vesz részt. A politikusokat mélységesen megveti, és kerül minden személyes kapcsolatot az uralkodóval és a kormánnyal. Amikor Viktória királynő – nem utolsósorban Albert herceg nyomására – az udvarba kérette, a lord egy rövid táviratban közölte, hogy halaszthatatlan ügyei nem engedik meg számára a látogatást. Nem ismerek még egy embert a királyságban, akinek ezt elnéznék.
Susan egyre jobban csodálta Robertet, s a történetet hallgatva már biztos volt abban, hogy semmi rosszat nem tett, még ha Robert maga másképp is gondolta.
– És milyen ember?
– Hivalkodó, öncélú rendezvényeken nagyon ritkán jelenik meg, viszont jelentős összegekkel támogat különböző segélyszervezeteket és jótékonysági intézményeket. Ezek az összegek olykor egy-egy kisebb grófság éves jövedelmét is elérik. Hogy mindezt miből? Gazdag emberként tért vissza, de hogy a vagyonát miként szerezte, azt nem tudom. Erről őt magát kell megkérdezni. A többit tudod…
A fiatal lány figyelmesen hallgatta nagyapja elbeszélését, és arra gondolt, hogy Lord Goodmannak igaza volt: a fiatal lord élete is fájdalmakkal volt teli.
Úgy tűnt, az idős lord nagy tehertől szabadult meg. A történet végén halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Ilyen embernek képzelted?
Susan nem tudott mit felelni. Robert azonban nagyon sokat nőtt a szemében.
Gyorsan a szobájába sietett, és újabb naplóbejegyzést írt:
1866. november 2., délután
Ma hallottam egy történetet.
Egy férfiról, akinek a gyökerei messzebbre nyúlnak, mint az én családfám bármely ága.
Egy férfiról, akinek az anyja egy másik kontinens illatát hordozta a bőrében, és a tekintete olyan volt, mint akit soha nem fogadott be igazán ez az ország.
Egy apáról, akit kivégeztek – nem azért, amit tett, hanem azért, amit képviselt.
Eddig azt hittem, Robert csak egy utazó… egy úr… egy vendég vagy egy pillantás.
De most már tudom, hogy ő valaki, aki túlélte azt, amit egy gyermeknek soha nem lett volna szabad elviselnie.
És mégis… nem a keserűség maradt benne, hanem valami más.
Nagyapa elmondta mindezt. Nem akar mentegetőzni, jól tudja, hogy hibázott.
És én most itt ülök. Tollal a kezemben. És nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy…
Mi lenne, ha a szeretet nem a hibát keresné, hanem azt, ami túlélt mindent?
Robert nem olyan, mint mások. De talán már én sem vagyok az a lány, aki ne értené őt.
S. E. G.