Pár nappal a párbaj után, 1866. november 2-án, kora délután látogatók érkeztek Lord Goodman palotájába. Két komor tekintetű férfi kísért egy harmadikat, akiről szinte sütött a látszólagos elegancia és felsőbbrendűség, amelyet viselkedése mellett szóhasználata is elárult.
Az idős lord a szalon ablakán keresztül látta, hogy a ház előtt várakozó hintón az uralkodói ház címere díszeleg. Látványa minden brit alattvalót mély tisztelettel, ugyanakkor némi feszültséggel tölthetett el, így néma, mély meghajlással fogadta látogatóit. A harmadik úr azonban csupán egy fejbiccentéssel viszonozta a köszöntést, akárcsak társai.
– Lord Goodman? – kérdezte száraz, szenvtelen hangon.
– Igen, én vagyok, uram – felelte Goodman, s ismét kissé meghajolt vendége előtt.
– Őfelsége hivatalából hoztam egy levelet Önnek. Választ nem várnak. Jó napot!
Ezzel átadott egy királyi kispecséttel1 ellátott, összehajtott levelet, majd némi fejbiccentés után társaival együtt elhagyta a szalont.
Lord Goodman kissé megilletődve és meglepetten forgatta kezében a levelet, aztán dolgozószobájába sietett. Leült az íróasztalához, nagyot sóhajtott, majd feltörte a pecsétet.
A feladó a „Her Majesty's Office of Internal Affairs”, vagyis Őfelsége Belső Ügyekért Felelős Hivatala volt, a The Privy Council Office2 egyik háttérintézménye, amely a Birodalom legkényesebb ügyeivel foglalkozott.
A lord eddig is kíváncsi volt a levél tartalmára, de ezek után még inkább, így azonnal olvasni kezdte.
A levél a következőket tartalmazta:
Őfelsége Belső Ügyekért Felelős Hivatala
London, 1866. november 2.
Tisztelt Lord Goodman!
Ezúton értesítjük, hogy hivatalunkhoz névtelen beadvány érkezett, melyben egy állítólagos szemtanú sérelmezi a közelmúltban, Hampstead Heath környezetében lezajlott »fegyveres összetűzést«, amely állítólag két előkelő származású úr között történt, formálisan be nem jelentett keretek között, és amelyről információink szerint Önnek tudomása volt.
Mivel a levél nem tartalmaz elegendő konkrétumot a pontos helyszínről, időpontról vagy a tanúk személyéről, az eljárás hivatalos megindítására jogi szempontból nincs lehetőség. Mindazonáltal kötelességünknek tartjuk figyelmeztetni, hogy amennyiben a sajtó vagy a szélesebb társadalmi közeg tudomására jutna egy efféle incidens, az nem szolgálná a nyugalom fenntartását – sem hivatalunk, sem más érintett intézmények vagy személyek szempontjából.
Különösen tekintettel vagyunk azokra a régi, de máig érzékeny ügyekre, amelyek egyes személyek múltbéli érintettségére utalnak, és amelyek részünkről a maguk idejében kellő diplomáciai megoldásokkal kerültek kezelésre.
Hivatalunk tehát jelenleg nem lát indokoltnak további vizsgálódást, de bizalommal élünk azon reményünkkel, hogy az Ön bölcs és előrelátó belátása segíti a társadalmi rend zavartalanságát.
Kiváló tisztelettel:
Sir Edward C. Marston
kormánymegbízott
Belső Ügyek Hivatala
Whitehall, London
Ennyi volt a levél, amelyből látszólag nem sok minden derült ki. A Hivatal nem látta szükségesnek az eljárás megindítását, ugyanakkor figyelmeztette az idős lordot, hogy ez a közeljövőben megváltozhat, amennyiben az ügy szélesebb nyilvánosságot kap. Erre pedig minden esély megvolt, hiszen az estélyen elég sokan voltak tanúi az összecsapásnak, és az eltelt napokban is sokan hallottak róla, kisebb-nagyobb hazugságokkal terhelt pletykák formájában.
A lord szúrós, mondhatni sötét tekintettel nézett maga elé, s elgondolkodva engedte le kezét a levéllel. Úgy tűnt, számára sokkal nagyobb súlya volt az üzenetnek, mint amennyit egy kívülálló a szövegből sejthetett volna.
Talán azért, mert ő azokat a dolgokat is látta maga előtt, amelyek nem voltak leírva. „Tekintettel vagyunk azokra a régi, de máig érzékeny ügyekre…” – fogalmazott a levél. Olyan ügyekre, amelyek még mindig súlyos sebeket okoztak neki.
Egy pillanatra elmerült múltja árnyaiban, majd két kövér könnycsepp gördült végig az arcán, miközben újra és újra a levélre tekintett. Ezek után egy percig sem volt kétséges, hogy mélyen megérintették a sorok mögött megbúvó dolgok, amelyek hosszú ideje súlyos terhet jelenthettek számára.
Egy pillanatra felderengett előtte egy ágyon fekvő nő képe, aki csecsemőt szorított magához, miközben mellette egy Robert Sydneyhez megszólalásig hasonlító férfi ült. Néhány pillanattal később egy másik kép villant fel előtte – sokkal sötétebb és komorabb.
A lord az emlékek súlyától elnehezülve kihúzta az íróasztal alsó fiókját, amelyből egy személyes naplót vett elő. Kinyitotta, majd néhány pillanatnyi lapozás után megállapodott egy sűrűn teleírt oldalnál. Átfutotta a sorokat, aztán a napló végére lapozott, ahol egy rézkarcon ugyanaz a kép volt látható, amely az imént jelent meg lelki szemei előtt.
A képen egy fiatal indiai nő feküdt az ágyon, kezében egy csecsemővel. Mellette egy férfi ült, aki megszólalásig hasonlított Robertra, bár talán néhány évvel idősebbnek tűnt – igaz, a rézkarc is öregíthette vonásait.
Miközben csendesen elmerengett, halk kopogás hallatszott. Válaszára Susan jelent meg az ajtóban, és azonnal észrevette nagyapja hangulatváltozását.
– Mi a baj? – kérdezte.
Az idős lord bizonytalanul megrázta a fejét.
– Semmi – felelte, nem túl meggyőzően.
– Ez micsoda? – kérdezte Susan a képre mutatva, aztán hirtelen elpirult. – Elnézést… illetlen voltam.
– Nem, Susan. Csak kíváncsi vagy – felelte elgondolkodva Lord Goodman, aztán jelentőségteljesen a lányra, majd a kezében lévő képre nézett. – Szerintem ideje erről beszélnünk.
Susan leült egy székre, és várakozóan nézett nagyapjára.
Az idős lord átadta neki a rézkarcot. A lány őszinte kíváncsisággal nézte, majd egy pillanat alatt ijedtség futott át bájos arcán.
– Robertnek felesége és gyermeke van? – kérdezte elcsukló hangon, kissé megriadva, hiszen nagyapja néhány napja azt mondta, nincs családja.
– Nem, Susan.
– De hiszen itt ül mellettük.
– Az a férfi Robert édesapja, az én régi harcostársam, akivel oly sok csatát vívtunk meg.
– S a hölgy ezek szerint a „nem megfelelő fajta” feleség? – kérdezte a lány, kissé megnyugodva, de hangsúlyosan ejtve ki a jelzőt.
– Igen. Ő Robert édesanyja, a kisgyermek pedig nem más, mint Robert.
Susan ellágyulva nézte a képet, majd megkérdezte:
– És hol van most az édesanyja?
– Nos, lehet, hogy éppen ott, ahol a te édesanyád. Bár ő hindu volt, nem keresztény. Igaz, talán áttért Robert apja kedvéért.
– Most már értem, miért érintette olyan fájdalmasan Newman gúnyolódása az estélyen – gondolkodott hangosan Susan.
– Robert alig volt néhány napos, amikor ez a kép készült. Néhány héttel később az édesanyja elhunyt a szülést követő komplikációkban.
Néma csend ült a dolgozószobára. A lány és az idős férfi ugyanazt a képet nézték – azt, amely egyikük számára az első, másikuk számára az utolsó ábrázolás volt valakiről.
– Kérdezhetek még valamit? Tudom, nem illik…
– Ugyan már, Susan. Itt egymás között vagyunk. Másrészt lassan felnőtt nő lesz belőled, és nem baj, ha tudod, hogy az élet nem mindig könnyű… bár ezt te nélkülem is megtapasztaltad. Éppen miattam. És ezt azóta sem tudom elfeledni…
A lány hirtelen felállt, az idős lord mögé lépett, majd szorosan magához ölelte.
– Igen, ezt már elmondtad. Én pedig azt mondtam, hogy mindenki követ el hibákat… és azóta tudom, hogy minden erőddel igyekszel jóvátenni.
– Sajnos nem mindent lehet… De mit szerettél volna kérdezni?
– Miért van nálad ez a kép?
– Mert Robert apja a halála előtt rám bízta. Talán emléknek, talán mementónak, talán valami másnak. Azóta őrzöm itt.
– Azt mondtad, kérdezhetek…
– Igen, ezt mondtam.
– Mi történt Robert apjával?
A lord nagyot sóhajtott, és kinézett az ablakon. Szinte kerülte a lány tekintetét. Susan nem tudta mire vélni a viselkedését, s közben szeme egy pillanatra az asztalon fekvő, félig összehajtott levélre tévedt.
A levél után nyúlt, majd rögtön visszakapta a kezét. A címzett nagyapja volt, ezt világosan látta. Az idős lord észrevette bizonytalanságát, maga nyúlt a levélért, majd Susan kezébe adta.
– Elolvashatod – mondta.
Abban bízott, hogy a levél talán elvonja Susan figyelmét a másik témáról, amelyről egyelőre nemigen akart beszélni.
Susan szeme először a levél aljára tévedt, ahol meglátta a királyi kispecsétet. Hirtelen nagyon különlegesnek érezte magát: nagyapja megengedi neki, hogy elolvasson egy hivatalos levelet, amely ráadásul a királyi udvarból érkezett. Talán valóban kezdi felnőttként kezelni az idős lord. Bár erre már az előző néhány mondat is utalt.
Gyorsan átfutotta a levelet, de túl sokat nem értett belőle. Annyit azonban igen, hogy nagyapjának akár baja is lehet a párbajból, bár közvetlen veszély egyelőre talán nincs.
Okos lány volt, így azonnal megakadt a szeme a következő mondaton:
„Különösen tekintettel vagyunk azokra a régi, de máig érzékeny ügyekre, melyek egyes személyek múltbéli érintettségére utalnak, és amelyek részünkről a maguk idejében, kellő diplomáciai megoldásokkal kerültek kezelésre.”
A megfogalmazás eléggé rejtélyes volt ahhoz, hogy felkeltse a figyelmét, ugyanakkor túl keveset árult el. Susan azonban azonnal összekötötte a levelet a rézkarccal.
Valamilyen közüknek kellett lennie egymáshoz, ha nagyapja éppen most vette elő ezt a képet, amelyet ő korábban soha nem látott, s amely láthatóan komoly hatással volt rá.
– Nem akarlak faggatni, ha ez nehéz neked… Ne haragudj, hogy tapintatlan voltam.
Az idős lord megrázta a fejét, majd a lányra nézett.
– Adj egy kis időt nekem… Menj, igyál meg egy teát, aztán gyere vissza, és essünk túl rajta.
Susan a szalonba ment, s valóban kért egy teát. Kortyolgatás közben azonban hirtelen felpattant, a szobájába sietett, elővette a naplóját, és újabb bejegyzést tett.
1866. november 2.
Ma valami megváltozott… nagyon megváltozott.
Nem tudom pontosan, mi, de… mintha egy másik világba léptem volna át.
Nagyapa… mintha másképp nézett volna rám.
Nem úgy, mint egy kislányra, hanem úgy, mint valakire, akinek már joga van kérdezni – és joga van tudni is. Mint egy felnőtt nőnek.
Mutatott egy rézkarcot… és én először megijedtem. Azt hittem, Robert titka végleg elszakít tőle, hogy felesége és gyereke van.
De nem a felesége volt a képen. Hanem az édesanyja, aki hamar meghalt. És én… könnyeket éreztem a szememben, pedig nem ismertem őt.
Nagyapám keze remegett, amikor elővette a képet… Vajon mi történhetett, ami ilyen mélyen érintette?
És amikor elém tette a levelet, amelyen a királyi pecsét volt, úgy éreztem, mintha hirtelen valóban felnőtt lettem volna.
Nem értettem meg mindent, de azt igen, hogy most már másként bízik bennem.
Robert…? Most már biztos vagyok benne, hogy nemcsak nagyon jóképű, hanem nagyon érzelmes is. És talán törékeny is.
Vajon tudja, hogy én mi mindent tudok? Vajon szeretné, hogy tudjam? Megmondjam neki, hogy mi mindent tudok róla?
Nagyapa azt mondta, többet is elmond róla, csak hagyjam egy kicsit pihenni… Ó, mi mindent fogok még megtudni?
S. E. G.
