A rejtélyes múlt

A délután bágyadt fényben úszott. Margaret aznap is a lányokat tanítani érkezett, ahogyan minden héten hétfőn és csütörtökön, így Lady Hedwig nem lepődött meg, amikor meghallotta, hogy megjött. Talán már várta is, mert nemcsak a lányoknak volt szükségük rá.

A szalon újra ragyogott. A tükröt kicserélték, a törött porcelánnak nyomát sem lehetett felfedezni, a díszpárnák ismét katonás rendben sorakoztak. Minden tökéletes volt – talán túlságosan is tökéletes.

Lady Hedwig egy karosszékben ült vörös szaténköntösében, kifésült hajjal. Arca tökéletesen festett volt, tekintete azonban fáradt – mégis túl éber ahhoz, hogy nyugodtnak lehessen nevezni. Egyetlen olajlámpás égett a sarokban, mintha magányos tanúja lenne a félhomálynak.

Halk kopogás… aztán egy pillanatnyi csend.

Hedwig nem mozdult. Aztán újra kopogtak – halkan, ugyanakkor határozottan, nem szolgai módon.

– Jöjjön – szólt ki halkan.

Az ajtó kinyílt, és Margaret, a nevelőnő lépett be.

Szürke ruhát viselt, semmi különös nem volt rajta – kivéve a tekintetét, amely egyszerre volt szelíd és éles, mint a tű, amely varrni tud, de sebezni is, ha kell. Ránézésre szinte kortalannak tűnt, valójában azonban negyvenöt év körüli lehetett. Egykor szőke haja már kissé őszült, kedves arcán még felsejlett hajdani bája.

– Nem túl gyakran járok itt mostanában – mondta Margaret könnyed hangon, mintha csak egy bolt felé kanyarodott volna.

Hedwig bólintott, ugyanolyan szenvtelen arccal. Vonásai, mint mindig, hibátlanok voltak, szeme alatt azonban alig észrevehető árnyék húzódott – olyan, amelyet csak az láthatott, aki jól ismerte.

– Egy csésze teára mindig akadhat idő, tanítás előtt és után is – felelte.

A személyzet behozta a tálcát. Margaret már kortyolgatta a teáját, Hedwig azonban még hozzá sem nyúlt. Hosszú másodpercek teltek el hallgatásban. A félig nyitott ajtón túl Ann surrant el kissé leszegett fejjel, s Margaret úgy tett, mintha észre sem venné.

– Tudtam, hogy ma idejön – mondta szinte üres hangon Hedwig, anélkül, hogy ránézett volna.

– Jól van? – kérdezte Margaret egyszerűen, miközben szúrós tekintettel méregette.

Hedwig vállat vont, de Margaret folytatta:

– Hallottam ezt-azt. A csörömpölést, a kiabálást. A vázát, amit darabokra zúzott. És aztán a csendet. Azt a fajta csendet, amely többet mond minden szónál.

– A személyzet már elég jól takarít. Maga pedig feleslegesen aggódik, már nem dönthet helyettem.

– Volt lehetőséged helyettem mást keresni.

Hedwig vállat vont, de látszott rajta, hogy a mondat megérintette.

– Nem érted? – váltott személyesebb hangra Margaret. – Nem a cserepek miatt aggódom. Hanem ami mögöttük tört el.

Hedwig halkan felnevetett. Éles, szinte üvegszilánkos nevetés volt.

– Milyen költői. És mi lenne az, ami bennem eltört, Margaret? A büszkeségem? A tükröm? A kabátom alatt hordott szív?

– Éppen az – mondta halkan Margaret. – Az a szív, amely sokak szerint nincs is. De én tudom, hogy van. Mert láttam dobogni. Sok évvel ezelőtt. Amikor még nem volt ilyen jeges.

Hedwig végre felnézett. Szeme megvillant, de nem haragból – inkább védekezésből.

– Én nem változtam. Olyan vagyok, amilyenné az élet nevelt, s amilyenné te is neveltél!

– Dehogynem változtál – mondta Margaret. – Csak már elfelejtetted, hogy ki miatt.

Különös volt, ahogyan hirtelen tegezésre váltottak, de Hedwig nem kérte ki magának. Sőt maga is váltakozva tegezte és magázta Margaretet.

Csend lett. A kandallóban hangosan roppant egy faág.

– Azt hittem, már nem is figyel rám senki – suttogta Hedwig, és hangja egy pillanatra egészen halk lett.

– Én mindig figyeltelek, és figyellek most is. Akkor is, ha nem kérdezel. És most kérdezek: mi történt?

Hedwig egy darabig nem válaszolt. Csak a kezét nézte, ahogyan a karfát szorította.

– Nem tudom. Csak… azt éreztem, hogy valami kicsúszott az irányításom alól. És nem tudtam, mi az. Egy férfi? Egy érzés? Vagy én magam?

Margaret lassan leült vele szemben.

– Talán mindhárom.

– Ez nevetséges.

– Lehet. De már nem vagy mindig győztes. Ugyanakkor még nem vagy legyőzött sem. Most egyszerűen ember vagy. És talán az a legnehezebb.

Hedwig ajka megremegett, de nem sírt. Nem most. Még nem.

– Meg tudod bocsátani… ha én sem tudom, mit akarok?

– Én nem haragszom rád, Hedwig. Aggódom érted.

Csend lett.

A délután lassan estébe hajlott. Margaret már indulni készült a lányokhoz, de egyikük sem mozdult. A szalonban halkan sercegett a kandallóban égő fa. Hedwig az ablak mellett állt, Margaret pedig a háttérből figyelte. A gyertyafény halvány vonalakat rajzolt a fiatalabb nő arcára – finomakat, de feszülteket.

– Néha még most is látom őt – mondta Hedwig halkan, a semmibe bámulva. – A férjemet. Ahogy belép a szobába. Ahogy… rám néz.

Margaret nem válaszolt azonnal. Kiegyenesedett a karosszékben, de nem feszülten – inkább emlékezve.

– Ő sosem tudta, mit kezdjen azokkal a nőkkel, akik… nem kértek tőle engedélyt – mondta végül mosoly nélkül.

Hedwig megfordult. Egy pillanatig hallgatott.

– Ön… szerette őt, igaz?

Margaret nem hőkölt vissza a múlttól. Nem tagadott, de nem is színezte ki.

– Igen. De nem volt az enyém. Soha.

– Mégis maradt.

– Az nem az ő kedvéért volt – válaszolta Margaret, és halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. – Hanem miattad. Akkor még kislány voltál. De már akkor tudtam, hogy te nagyon más leszel. Nem jobb. Nem rosszabb. Csak… más.

Hedwig leült vele szemben. Most először nem volt benne védekezés, arca őszinte érdeklődést tükrözött.

– Soha nem gyűlölt engem?

– Soha – mondta Margaret. – Túl öreg voltam ahhoz, hogy haragudjak. És túl fiatal ahhoz, hogy ne értsem, miért választotta azt a tüzet, amelyet te jelenthettél neki.

– Egyszóval miattam maradt?

Egy pillanatra mindketten a múltba néztek. Más szerepben, más korban, más szemmel.

– Tudja – súgta Hedwig –, talán, ha ön lett volna a felesége, ő még most is élne.

– Talán – mondta Margaret egyszerűen. – De akkor nem lennél az, aki most vagy. És talán én sem lennék már… én.

Csend volt, de nem a fájdalmas fajtából. Inkább olyan, amely akkor telepszik két ember közé, amikor már mindketten megbékéltek egy fájdalmas múlttal.

– Nem bántotta, hogy ott maradt? A házban. Velem?

– Nem. Mert tudtam, hogy még a hasznodra leszek. Talán most is ezért vagyok itt.

– Igen, a lányok sokat tanulhatnak öntől.

– Nem a lányok miatt vagyok itt. Hanem miattad.

Hedwig most először nyúlt felé. Nem szorította meg a kezét, csak egy pillanatra rátette a sajátját. A gesztus nem könyörgött, és nem is köszönt meg semmit. Csak emlékeztetett: tudom, ki maga volt nekem, és tudom, hogy ma is fontos szerepe van az életemben.

Margaret nem nézett rá, csak halkan, kissé derűsen mondta:

– Talán egyszer megírom a történetünket. Természetesen más nevekkel.

– Azért előtte még élje meg a végét – felelte Hedwig, és egy pillanatra mindketten elmosolyodtak.

De a mosoly mögött ott volt minden, amit nem mondtak ki – és amit talán nem is kellett.

Egy már nem létező férfi árnyéka. Ők pedig csendesen emlékeztek.

A szalon lassan lehűlt, ahogy az este elnyelte az ablakokon túli várost. Margaret már valóban indulni készült, amikor Hedwig hirtelen megszólalt. Nem nézett rá, csak a tűzbe bámult, mintha már régóta ott formálná magában a mondatot.

– Azt hitte, boldog voltam vele?

Margaret megállt az ajtónál. Nem válaszolt azonnal. A kérdés szokatlan volt – Hedwig nem szokott így kérdezni, sőt máshogyan sem nagyon. Persze közöttük az illem már keveset számított, de a kérdés így is elevenébe talált.

– Azt hiszem… különös volt a kapcsolatotok. De igen. Időnként azt hittem, boldog vagy. Sőt, hogy boldogok vagytok. Csak talán kicsit másképp.

– Nem voltam – mondta Hedwig halkan, de nem igazán szomorúan. Inkább csak tényszerűen. – De ő sem volt boldog. És mi nem egymás miatt voltunk boldogtalanok. Hanem… magunk miatt.

Margaret lassan visszalépett, de nem ült le. Csak állt ott, mint aki nem akar túl közel kerülni valamihez, amit nem ért, mégis vonzza. Szúrósan nézte Hedwiget, próbálva megfejteni szavai jelentését.

– Néha azt gondolom – kezdte óvatosan –, hogy csak én voltam elég naiv ahhoz, hogy azt higgyem: egy férfi, aki ennyire figyelmes… talán igazán tud szeretni.

Hedwig felnevetett. Nem gúnyosan, inkább keserűen, és Margaret szemébe nézett.

– Igen, ő figyelmes volt. Nagyon figyelmes. Mindig az volt. Néha jobban ismerte az érzelmeimet, mint én magam. De soha nem… soha nem keresett bennem semmit, ami igazán fontos lett volna neki.

Margaret most már újra leült. Lassan, óvatosan néztek egymásra. Úgy tűnt, mintha egy szakadék szélén állnának, és Hedwig azon egyensúlyozna, lezuhan-e.

– Nem volt köztetek… semmi? – kérdezte végül.

Hedwig nem válaszolt, csak üres tekintettel nézett a kandalló felé.

– Olyasmire gondolok, mint a házastársi kötelesség…

– Maga szerint?

Margaret hallgatott, s feszülten figyelte a bárónőt.

– Az emberek azt hitték, igen – mondta Hedwig. – És ez éppen elég volt mindkettőnknek.

Margaret továbbra is hallgatott. A válasz több volt, mint amit remélt, és mégis kevesebb annál, amit megértett. Sőt egyre kevésbé értette az egészet.

– Tehát csak… színjáték volt?

– Nem – felelte Hedwig, és most már ránézett. Szeme és szíve nem védekezett, de nem is nyílt meg teljesen. – Ez cinkosság volt. Egy egyezség. Két ember, akik a világgal szemben… egymás mellé álltak, hogy megvédhessék magukat.

Margaret kissé bizonytalanul bólintott. Úgy tűnt, talán megértette Hedwig szavait, bár ebben maga sem volt teljesen biztos. Szívében pedig ott motoszkált valami, amit eddig soha, senkinek nem mondott ki: talán ő képes lett volna szeretni azt a férfit akkor is, ha az nem tudta volna viszonozni. De most már értette: Hedwig nem elvette tőle a férfit, hanem megvédte őt. Mindkettőjüket.

És ez… más volt. Több.

– Nem bántad meg?

– Azt, hogy hozzámentem? – Hedwig elmosolyodott. – Egyetlen percre sem. Hosszú idő után ő volt az első ember, aki nem akart elvenni tőlem semmit. Csak adott… nyugalmat, biztonságot és szeretetet.

– Ebben biztos vagyok.

– Ha én nem vagyok… magát veszi feleségül? – kérdezte Hedwig.

– Nem tudom. Nem hiszem. Hiszen én csak egy szegény rokon¹ voltam, az első felesége távoli rokona, aki könyörületből maradhatott a házban a feleség halála után. Nem sok esélyem lett volna rá.

– De azzal, hogy megjelentem, az esély nullára csökkent.

Margaret nem válaszolt. Egy ideig mindketten a kandalló tüzébe bámultak. Végül a nevelőnő törte meg a csendet.

– És most? – kérdezte Margaret. – Most, hogy már nincs itt…?

Hedwig nem válaszolt. Csak lehunyta a szemét.

És egy pillanatra úgy tűnt, hogy a Jégkirálynő nem jéggé dermedt – egyszerűen csak megfáradt.

Margaret nem kérdezett többet, Hedwig pedig nem válaszolt.

– Most megyek. A lányok már várnak.

Egy pillanatig csak nézték egymást – mintha először vagy utoljára látnák a másikat –, aztán Margaret távozott.

Hedwig pedig a szalon pamlagján ülve a falon függő festményre emelte tekintetét, amely elhunyt férjét ábrázolta.

A szeme lassan elhomályosult.