Kora hajnal volt, amikor Mary már felébredt, talán elsőként a személyzetből, szokása szerint. Kicsit összeszedte magát, majd kilépett a szobájából, de még valóban mindenki aludt. Lassan odasétált a kisasszony szobájához, ahonnan halk neszeket hallott. Óvatosan benyitott, s látta, hogy Susan nagyon nyugtalanul alszik, de úgy tűnt számára, ennek most nem a megszokott oka van.
Néhány másodpercig figyelmesen nézte, aztán kissé elmosolyodott, becsukta az ajtót, visszatért a szobájába, majd visszafeküdt az ágyába.
– Drága Susan… elérkezett hát ez a nap is!
Eszébe jutott az a nap, amikor először látta a kislányt, aki lassan már felnőtt nővé válik. Persze Susannak biztosan lesznek kérdései, amelyeket meg kell válaszolni… de ki lehet az, aki ilyen hatással volt rá?
Ahogyan így eltűnődött, hamarosan visszazuhant az álomba.
A reggeli fény óvatosan kúszott be az ablak résein, finoman megvilágítva a szoba sarkait. Susan lassan ébredt, még a párnához bújva, arcát belefúrva az illatos selyembe. Az álom képei még mindig ott vibráltak a szeme előtt – egy halvány, elmosódott alak, érintések, egy szívdobogtató közelség. Hirtelen azonban furcsa, kellemetlen érzés kerítette hatalmába.
Lassan felült az ágyban, és zavartan vett észre egy nedves foltot a lepedőn. Arcába forróság szökött, torka összeszorult. Valami történhetett az éjjel, de nem tudta pontosan, mi. Szíve hevesen vert, és újra eszébe jutott az estély… és az a különös érintés.
Ekkor kopogás hallatszott az ajtón, és Mary lépett be a szokott derűs nyugalommal. Susan hirtelen összekapta a takarót, és zavartan próbálta elrejteni a foltot.
– Jó reggelt, kisasszony – köszönt Mary kedvesen, miközben az ablakokat kezdte kinyitni. – Hogy aludt?
Susan elkapta a tekintetét, és csak halk, bizonytalan hangon válaszolt:
– Jól… azt hiszem…
Mary azonnal észrevette a furcsa hangulatot, és közelebb lépett.
– Valami baj van, drágám? – kérdezte szelíden, és finoman megérintette a lány vállát.
Susan kissé megremegett, és alsó ajkába harapva próbálta összeszedni magát.
– Nem tudom… csak… – suttogta, majd elhallgatott, mintha szégyellené kimondani a szavakat.
Mary leült az ágy szélére, és türelmesen várta, hogy Susan folytassa. Látta, hogy a lány arca lángol a zavartól.
– Kicsikém, bármi is történt, biztos vagyok benne, hogy nincs semmi baj. Mondd el bátran.
Susan mély levegőt vett, de a szavak csak nehezen formálódtak.
– Az éjjel… furcsát álmodtam… és… most… az ágy… – ismét elhallgatott, lehajtva a fejét.
Mary megértően bólogatott. Hamar rájött, mi lehet a baj, s igyekezett a legnyugodtabb hangján megszólalni.
– Előfordul, hogy egy különösen élénk álom után… nos, az ember úgy érzi, mintha valami furcsa történt volna.
Susan csak még jobban elvörösödött, és még inkább összekuporodott.
– De… ez… olyan furcsa volt… olyan… mintha… – hangja elcsuklott.
Mary gyengéden megsimogatta a haját, és halkan folytatta:
– Talán az álmok néha összekeverik az érzéseinket. Tudod, amikor valami nagyon mélyen megérint bennünket, olykor álmunkban talál utat magának. Emlékszel, amikor ébredezni kezdett a tested? Akkor is megijedtél, s ma már szinte észre sem veszed.
Susan csak bólintott, de még mindig nem mert Maryre nézni. Végül bátortalanul megszólalt:
– Lehet… de ez talán más… Lehet, hogy rossz ember vagyok?
Mary azonnal elmosolyodott, és közelebb húzódott.
– Ugyan, dehogy! Épp ellenkezőleg. Ez teljesen természetes, különösen ebben a korban. A szíved és a tested ébredezik, és ez néha összezavaró lehet. Nem kell emiatt szégyenkezned.
Susan lassan felnézett, és halványan visszamosolygott.
– De… miért érzem úgy, hogy valami rosszat tettem?
Mary óvatosan megfogta a kezét.
– Azért, mert ez új érzés számodra, és még nem tudod, mit kezdj vele. De hidd el, nincs benne semmi bántó vagy helytelen.
Susan sóhajtott, mintha kissé megkönnyebbült volna.
– De… miért pont most?
Mary óvatosan fürkészte a lány arcát.
– Talán… van valaki, aki mostanában sokat jár a fejedben?
Susan hirtelen összerezzent, és azonnal lesütötte a szemét.
– Nem tudom… talán… de nem biztos… – motyogta elhaló hangon.
Mary finoman bólintott; nem akarta tovább feszíteni a húrt.
– Jól van, nem kell kimondanod. Csak tudd, hogy ha bármikor beszélni akarsz róla, itt vagyok.
Susan hálásan bólintott, szemében könnyek jelentek meg. Mary lágyan letörölte őket az arcáról, miközben arra gondolt: „Ezt egykor én magam is hallottam az édesanyádtól.”
– Most pedig gyorsan kicserélem az ágyneműt, rendben? – mondta kedvesen. – És ne aggódj emiatt egy percig se.
Amikor később elhagyta a szobát, Mary megállt egy pillanatra a folyosón. Gondolatai az előbbi beszélgetés körül forogtak. Úgy vélte, Lord Goodman biztosan nem értene ebből sokat, mégis kötelességének érezte, hogy finoman jelezze neki: Susan lelkében változások zajlanak. Óvatosan kell megközelítenie a témát, nehogy az öregúr félreértse.
„Talán csak annyit mondok majd, hogy a kisasszony kezd felnőni, és olykor az érzései elkalandoznak” – gondolta Mary, majd hirtelen megtorpant, és némi félelem suhant át az arcán. – „De most már arra is figyelnem kell, hogy a fiatal urakkal való találkozásokat valahogy… ellenőrzöttebben kezeljük.”
E gondolattal indult a konyha felé, hogy megbeszélje a reggelit a szakácsnővel.
Nem tudhatta, hogy ezekben az ügyekben az idős lord már kissé előrébb jár, az estély tapasztalatai alapján.
Mary távozása után Susan elővette a naplóját, és a következőket írta bele:
Október 31., reggel
Ma reggel… furcsán ébredtem. A testem idegennek tűnt, mintha nem is egészen én volnék benne.
Az álmom emléke még mindig ott bujkál bennem. Egy arc… egy érintés… egy jelenlét, amely egyszerre volt meleg és megrázó.
És amikor felültem, amikor megláttam azt a kis foltot… a valóság szinte belém mart. Szégyenkeztem. Nem tudtam, mit jelent, csak azt, hogy valami komoly dolog történt bennem.
Ma Mary jött be, aki mindig olyan halk és derűs. Tudta. Látta rajtam, és mégsem kérdezett semmit úgy, hogy fájjon.
És beszélt. Azt mondta, ez nem rossz, nem bűn, nem szégyen. Azt mondta, hogy a test és a szív olykor együtt ébrednek. Hogy az érzések néha megijesztenek minket, de csak azért, mert újak.
Megkönnyebbültem – talán először éreztem azt, hogy nő vagyok?
Nem azért, mert valaki azt mondta. Hanem… mert belülről éreztem.
Aztán a párbaj.
Tegnap este túl izgatott voltam ahhoz, hogy bármit is írjak, de minden jól alakult.
Még mindig alig tudom elhinni, hogy Robert – Lord Sydney – jól van. Él és nem sérült meg, sőt a nagyapám szerint »méltósággal győzött«.
És most nem tudom, hogy az álombeli érintés valóban ő volt-e – vagy csak én reménykedem.
Mary nem kérdezte meg, ki volt az álmomban. Nem is kellett.
Ő tudja. Ő mindig mindent tud, de mégis úgy tett, mintha csak egy álom lenne.
Ezért szeretem őt. Mert nem erőltet semmit. Azt hiszem, soha nem lennék az, aki most vagyok, ha ő nincs mellettem.
De ez az új érzés… talán már nem vagyok gyermek… és ez néha ijesztő.
Nem értettem. Csak éreztem. És most már nem tudom: álmodtam… vagy akartam.
Robert.
Még mindig furcsa leírni így a nevét.
De ma először nem érzem bűnnek. Ebben is segített Mary, pedig nem is tudja a nevét… vagy mégis? Nála soha nem lehet tudni.
Csak vágyom rá, hogy egyszer beszélhessünk – már Roberttel. Úgy igazán.
S akkor minden kiderül, s bármi is lesz… úgy lesz jó.
S. E. G.
Susan csendben becsukta a naplót, és néhány másodpercig még a kezében tartotta a tollat. Gondolatai kuszák voltak, de valahol mélyen mintha valami letisztult volna benne. Lassan benyúlt a párnája alá, és elővette az apró, kissé gyűrött fényképet.
– Mindig úgy szerettem ezt a képet… – mondta halkan, inkább magának, mint Marynek, aki éppen újra belépett a szobába, majd a függöny felé indult.
Mary megfordult. Egy pillanatra megmerevedett, ahogy rápillantott a fényképre. Nem szólt semmit. Csak odalépett Susan mellé, és sokáig nézte a képen álló nőt és kislányt. Arca kifejezéstelennek tűnt, de a szeme… valami másról árulkodott. Mélyen, elmerülten nézte az arcokat – nem nosztalgiával, hanem valamiféle fojtott fájdalommal.
Susan érezte, hogy valami megváltozott a levegőben. Aztán Maryre pillantott, és halkan megszólalt:
– Szép… igaz?
Valójában mást akart kérdezni, de nem merte. A ki nem mondott kérdés így hangzott volna: „Ismerted… igaz?”
Mary tekintete nem mozdult a képről. Még mindig nem szólt, csak aprót bólintott. És az a mozdulat többet jelentett minden szónál.
Susan lassan az ölébe eresztette a képet, de tekintete Mary arcán maradt. Azt hitte, választ akar – de most csak azt érezte, hogy megszületett benne egy kérdés, amelyet nem mert feltenni.
Most Mary sem segített. Csak csendesen megérintette a vállát, majd visszalépett az ablakhoz, mintha semmi sem történt volna.
De történt.
Susan még sokáig nézte a fényképet. És most először nemcsak az édesanyját látta benne, hanem valami mást is. Egy kérdést. Egy rejtett, ismeretlen szálat. Ettől kezdve másként nézett Maryre, másként gondolt rá. Nemcsak védelmezőt látott benne, hanem súlyos titkok őrzőjét is. Talán őt akarja védeni, azért nem mond semmit.
– Miért vagy annyira más, mint a többi szobalány? – kérdezte hirtelen Marytől.
A nő kissé összerezzent e szavakra.
– Hogy érti ezt, kisasszony? – kérdezte végül.
– Veled mindenről lehet beszélni, és mindent megértesz. Valahogy sokkal egyszerűbben válaszolsz, mint mások, akiket ismerek.
– Ilyen sokszor beszél ilyen dolgokról másokkal, kisasszony? – kérdezte Mary huncut mosollyal.
– Ó, nem – pirult el Susan. – Te vagy az egyetlen, akiben megbízom. Vagyis lenne még Madeleine néni, de neki nem mernék ilyen dolgokat elmondani. Annyira merev az ilyesmiben, és egyébként is alig találkozunk.
– De azért válaszolok. Mondtam már, hogy nem Angliában születtem, és sokáig nem is éltem itt, bár az őseim valamikor ide tartoztak. Én már New Yorkban születtem.
– Az Amerikában van, ugye?
– Igen, kisasszony.
– Tudod, félig én is amerikai vagyok.
– Tudom – felelte Mary, miközben alig tudta visszafojtani könnyeit, majd erőt vett magán. – De Amerikában kevésbé merev az élet, mint itt. Nekem sem volt könnyű megszoknom.
– Akkor miért nem mentél vissza?
– El akar küldeni, kisasszony? – kérdezte félig tréfásan Mary.
– Ó, dehogy! De ha nehéz volt itt neked…
– Tudja, kisasszony, az életben olykor vállalni kell a nehézségeket is azokért, akiket szeretünk… akkor is ki kell tartanunk, ha nehéz.
– S neked volt, akiért vállaltad ezt?
– Igen… akadt… – mondta csendesen Mary, majd hirtelen elköszönt.
A délutáni fény tompán szűrődött át a Goodman-kastély könyvtárszobájának ólomüveg ablakain. A vaskos függönyök szegélyén játszadozó napsugarak halvány aranycsíkokat vetettek a mahagóni könyvespolcokra. Lord Goodman a szokott helyén ült, mély bőrfoteljében, s egy vaskos térképalbumból emelte fel tekintetét, amikor halk kopogás zavarta meg a csendet.
Susan lépett be, finoman, kissé tétován, mint aki hosszasan mérlegelte ezt a látogatást.
– Nagyapa – szólalt meg halkan –, zavarhatlak egy pillanatra?
A lord mosolyogva intett.
– Te soha nem zavarsz, gyermekem. Mondd csak, mi hozott most hozzám?
Susan közelebb lépett, és egy pillanatra a kandalló fölött függő portréra nézett, amelyen néhai édesapja mosolygott vissza rá. Az emlék mintha bátorságot adott volna neki.
– Szeretnék valamiről beszélni veled. Valamiről, ami már egy ideje foglalkoztat.
Lord Goodman letette a könyvet, s kíváncsian összefonta ujjait.
– Hallgatlak.
Susan egy pillanatig kereste a megfelelő szavakat, aztán kissé elpirulva szólalt meg:
– Maryről van szó. A szobalányomról.
– Maryről? – ismételte a lord, kissé megemelve a szemöldökét. – Nos, ő mindig is kifogástalan szolgálatot tett. Derék leány.
– Igen, pontosan ez az – suttogta Susan. – Talán… túlságosan is figyelmes. Túlságosan jól ismeri a gondolataimat. Mintha néha előbb tudná, mire gondolok, mint én magam. És ma reggel… ahogy egy fényképre nézett… mintha valami egészen mást látott volna benne, mint én.
Lord Goodman hosszasan nézte az unokáját. Szeme elkomolyodott, de arca továbbra is meleg maradt.
– Úgy sejted, hogy rejteget előled valamit?
Susan lesütötte a tekintetét.
– Nem tudom, nagyapa. Csak érzem. Mintha valami kötné őt a múltunkhoz, amit nem mond ki. Talán… az anyámhoz?
A lord elhallgatott. Ujjai finoman doboltak a karosszék karfáján, miközben gondolatai messzire kalandoztak. Végül lassan megszólalt:
– Elképzelhető, gyermekem. Az élet hajlamos különös fonalakat szőni, amelyeket az idő hosszú ideig elrejt előlünk, míg egyszer csak váratlanul meg nem mutatja őket.
Susan reménykedve nézett fel.
– Akkor szerinted kérdezzem meg őt nyíltan?
Goodman mosolyogva megrázta a fejét.
– Ne siess, kislányom. Gondolj csak bele: Mary mindeddig hűséggel és szeretettel vigyázott rád. Ha hordoz is magában valamilyen titkot, azt aligha ellened rejtegeti. S ha úgy látja majd jónak, elérkezik az idő, amikor megnyitja előtted szíve rejtekeit.
Susan arcán egyszerre jelent meg megkönnyebbülés és bizonytalanság.
– De mi van, ha tévedek? Ha csak a képzeletem játszik velem?
Lord Goodman elmosolyodott.
– Az ifjú szív sokszor hajlamos olyasmit sejteni, amit a józan ész nem lát. Lehet, hogy Mary csupán érzékeny lelkű teremtés, akit az élet sokféle tapasztalata tett bölccsé és megértővé.
Susan bólintott, de ajkán halvány, gondolkodó mosoly jelent meg.
– Talán igazad van, nagyapa. Lehet, hogy túlságosan is sokat képzelek. De ha egyszer eljön az a nap… szeretném tudni az igazat.
– Eljő annak is az ideje, gyermekem – felelte a lord csendesen. – Minden titok megérleli maga számára a feltárulás óráját.
Miután Susan elhagyta a könyvtárszobát, Lord Goodman hosszasan elgondolkodott az elhangzottakon. Ám bármennyire is erőltette az emlékezetét, Mary mindannyiszor fiatalos, bájos arcú, mindig mosolygós, készséges és Susant bármi áron védelmező teremtésként élt emlékeiben. Szinte a nevelőnő, az oltalmazó jó lélek szerepét töltötte be a házban.
Józan esze arra intette, hogy Susan bizonyára túlérzékeny mostanában, s ifjú lelkének gyúlékony érzelmei sodorják gyanakvásba. Mary aligha rejteget bármi különöset. Talán csupán ilyen a természete, amelyet a túlélés és a hosszú szolgálat edzett ilyen finom és mély megértéssé.
De a gondolat ott maradt a fejében…