Esteledett.
A liget fáinak lombján át már csak az utolsó aranyló napfény szűrődött be. A levegő megült, és benne ott vibrált valami kimondatlan, fojtott feszültség – mint a vihar előtti csend, amelyet az ember inkább a zsigereiben érez, mint a fülével hall.
A távolból harangszó zendült.
Egy.
Kettő.
Három.
Négy.
Öt.
Itt az idő.
A szelíd lankák között nyolc férfi gyűlt össze. A pillanat szinte súlytalanul mozdult velük: Robert Sydney és két segédje1 a tisztás egyik végén, William Newman és kísérete a másikon. Kettejük között, kissé félrehúzódva ott állt Lord Goodman – meglepő módon nem katonás merevséggel, hanem belső feszültséggel telve. Mellette egy orvos, szűkszavú, sápadt férfi, kezében bőrtáskával – a tisztás egyetlen olyan jelenlévője, aki egyáltalán nem akarta, hogy szükség legyen rá.
A formalitások gyorsan lezajlottak. A békítési kísérlet protokollszerű, üres gesztus volt csupán. A két férfi egymásra sem nézett. A szabály szerint a sértett tüzel elsőként – ez Robert jogát jelentette volna. Mégis, amikor Lord Goodman rákérdezett, az ifjú lord nyugodt hangon csak ennyit felelt:
– Átengedem a jogot. Hadd kezdje ő.
A gesztus meglepte a körülállókat – leginkább Newmant, aki szinte megdermedt, amikor meghallotta. A katonai iskolában évfolyamelső volt lövészetből, igaz, puskával. Azt persze nem tudhatta, hogy Lord Sydney az élet iskolájában volt évfolyamelső – a sivatag és a dzsungel veszélyei között.
A levegő sűrű volt, mint az álom és a füst keveréke. A madarak már nem csicseregtek – mintha az erdő is visszatartotta volna a lélegzetét. A föld halk roppanással adta tovább a lépteket, minden mozdulat jelentést kapott. Robert Sydney végignézett a túloldalon álló férfin. Nem volt benne harag – csak valami mély, nyomasztó csend. Olyan csend, amely egy fájdalmas élet súlyát hordozza.
Egyik segédje, egy egyenruhás fiatalember, szó nélkül átnyújtotta neki a pisztolyt. Robert ujjai nem remegtek. Nemcsak egy fegyvert tartott a kezében – hanem egy döntést is.
Nem a bosszú vezette, de nem is az igazság. Csak a vágy, hogy végre csend legyen, akármi jön is ezután.
Aztán Newman felemelte a pisztolyát. Most nem volt részeg, már nem. De belül még mindig zúgott benne valami – szégyen, dac, zavar –, ami úgy feszült benne, mint egy rosszul kifeszített íj. Jó lövő volt, a katonaságnál díjakat is nyert, ezért is keltett némi felzúdulást, hogy Robert átengedte neki az első lövést. De nem úgy tűnt, hogy Robert ezt megbánta volna. Newman hosszan célzott, aztán elsütötte a fegyvert.
A lövés élesen hasított végig a ligeten, mintha kettészelte volna az alkonyatot. A golyó Sydney válla mellett suhant el – túl közel ahhoz, hogy valaki csak meg akarta volna félemlíteni. Pontatlan lövés volt, de Robert volt a célpont.
A lövés zajára néhány madár felrebbent a távolban.
Robert egy pillanatra lehunyta a szemét, és csak ezután emelte fel a saját fegyverét. A tekintete nem Williamre szegeződött – hanem valami belső pontra. Hideg, megfontolt mozdulattal célzott. Az ujjai nem remegtek, de a célpont nem Newman szíve volt – hanem a pisztolya.
Amikor elsütötte a fegyvert, nem dühből vagy félelemből cselekedett, hanem tökéletes összeszedettséggel.
Newman pisztolya füstölve kiesett a kezéből, a csöve elferdült, és teljesen használhatatlanná vált. A férfi szeme elkerekedett – de nem a fájdalomtól, hanem a felismeréstől: elvesztett valamit, amit már sosem kap vissza.
A csend most nemcsak a fák között ült meg – hanem az emberek között is. Az orvos ösztönösen megmozdult ugyan, de nem lépett előre, mert nem kellett, és ennek most kifejezetten örült. A párbaj eldőlt – vér nélkül, de annál több érzelemmel.
Robert elindult, de nem a győztesek mozdulatával. A lépései lassúak voltak, mintha évszázadok súlyát hordozná; minden lépésben ott volt valami, ami nehézzé tette a testét – talán az, hogy maga sem tudta pontosan, ki ellen harcolt most valójában.
Lady Hedwig… a név ott lüktetett a halántékában, nem szavakban, hanem érintésekben, tekintetekben, soha ki nem mondott mondatokban.
A legsötétebb dolgok nem a golyókban vannak – hanem azokban a szavakban, amelyeket visszatartunk. Ezt most ő is érezte.
Lord Goodman fellélegzett.
– A párbaj szabályosan lezajlott. Nincs sérülés, az ügy lezárva – jelentette ki, nyomatékot adva minden szónak, mintha magát is győzködné, miközben egy másik gondolat is átsuhant az elméjén: „Szerencsére nincs sérülés, a rendőrség remélhetőleg elnéző lesz.”
Robert Sydney némán bólintott, és ahogy hátat fordított a tisztásnak, úgy tűnt, mintha tíz évet öregedett volna azon a néhány percen belül. Nem a pisztolypárbaj fárasztotta el – hanem a belső harc.
Valójában nem Newman volt az ellenfele, csak a felületes szemlélő láthatta így. Az igazi küzdelem ott zajlott, ahol senki sem látta: a mellkasában, a fejében, a gondolatai között. Lady Hedwig neve ugyan nem hangzott el – de Robert minden mozdulatában ott volt. A düh, a zavar, a visszafojtott vágy.
Hogyan lehet valaki ennyire gyönyörű – és ennyire kegyetlen?
Miért érzi mégis, hogy utána fordulna, ha most elindulna?
Ez a nő úgy vonzotta, mint a mélység a bámészkodót, mint az égbolt a vándort, aki nem tudja, hová tart – csak azt, hogy máshol nem tud lenni.
És ez megrémítette.
A legvadabb grizzly sem kavarta fel ennyire. A leghidegebb orosz télben sem fázott úgy, mint most belül.
– Holnap hajnalban indulunk – mondta halkan a segédeinek. – Visszatérünk a szigetre.
William Newman csendben állt, a tekintetét a földre szegezve. Az igazi megaláztatás nem a pisztoly elvesztése volt – hanem a tegnapi éjszaka; a mai nap csak a ráadás. Már most visszariadt a gondolattól, hogy ismét szembe kell néznie mindazokkal, akik látták. Részeg volt, nevetséges, agresszív. A társaság céltáblája. És mindezt miért?
Mert egy nő úgy bánt vele, mint egy használt kesztyűvel? És ő még mindig nem hitte el?
Szerette Hedwiget. Legalábbis azt hitte, de most már nem volt benne egészen biztos. Azt azonban tudta, hogy elvesztette önmagát miatta – és talán ezt soha nem bocsátja meg neki, ahogy önmagának sem.
Lady Hedwig messziről figyelte az eseményeket. Bár Annt bízta meg ezzel, végül ő maga is eljött, titokban, mert nem bírt otthon maradni. Kecses alakját sötét selyemkendőbe burkolta; dísztelen, komor ruhában állt az egyik magas fűzfa árnyékában, mint egy tragikusan megkomponált jelenet központi szobra. Az arca mozdulatlan álarc volt – belül azonban vihar tombolt.
„Mi volt ez? – kérdezte magától. – Egyetlen karcolás nélkül vége?”
Az előző éjszaka… arra sem emlékezett pontosan, mi volt a célja. Azt tudta, hogy dühös volt. Hogy összezavarodott. Hogy látni akarta Robert arcát – dühösen, elhagyatottan, megrendülten, megszégyenülten. És mégis…
„Miért tettem? Miért nem tudtam megállni? Miért romboltam szét az egész szalont, mint egy hisztérikus gyerek?”
A válasz nem volt kellemes. Mert fájt. Robert elutasítása… az, hogy valaki nem kér belőle… olyan volt, mint egy éles penge a szívében. Minden, amit évek hosszú munkájával felépített, kártyavárként omlott össze – és mindez egyetlen férfi miatt?
Most pedig ott állt – és megint nem ő győzött. Robert sétált el méltósággal, nem ő. Ő volt az, aki összeomlott, csak épp szerencsére senki sem látta, senki sem volt tanúja az éjszakai tombolásnak. De a tény attól még tény: a tükrök és a cselédek tanúi voltak, és azóta sem mernek ránézni.
Kissé megvetette magát – és ettől még inkább gyűlölte azt a férfit, aki már nincs a markában… mert be kellett vallania: nincs a markában… és talán sohasem volt.
Igazán gyűlölte őt… vagy talán szerette?
Ez az utóbbi gondolat – hogy a gyűlölet és a szeretet egészen közel vannak egymáshoz – kissé meg is rémítette. Jól tudta: ha most gyűlöli, az azt jelenti, hogy előbb-utóbb talán… szeretni is fogja.
És az lesz csak igazán veszélyes.
Nem, nemcsak őrá nézve.
Hanem arra is, amit eddig felépített.
Most nem maradt semmi – csak a parfümje a kabátja gallérján.
És egy gondolat, amelyet nem mert kimondani.
Lady Susan szinte szó szerint ugrált örömében, amikor meghallotta, hogy senki sem sebesült meg.
– Tényleg semmi baja? – kérdezte már tizenegyedszer a nagyapjától.
– Semmi, kislányom. Az ég kegyelméből.
– Ó, hála neki!
Az idős lord csendben figyelte a lány ragyogó tekintetét. Már szinte el is felejtette, milyen Susan nevetése. Most újra hallotta – az élet visszaköltözött a lány szemébe. És ott volt benne valami több is: remény és várakozás. Egy kimondatlan érzés, amely talán most virágzott ki benne először tudatosan. Egy kislány nevetése és egy nő aggodalma egyszerre. Lord Goodman nagyot sóhajtott, és csak annyit mondott magában: „Ne rohanj ennyire, Susan, légy türelmes.”
A lenyugvó nap utolsó sugarai még élesen megvilágították a falakat. London egyik külvárosában, egy apró szobában egy vörösesbarna hajú nő öltözködött, miközben egy férfi még az ágyon heverészett.
– Készülj, lassan indulnunk kell.
– Maradj még egy kicsit, Mary.
– Tudod, hogy mindjárt lejár az időnk!
– Adok még pár pennyt2 a fogadósnak, és maradhatunk.
– Nem lehet, mennem kell – de jövő héten újra eljövök.
– Hetente csak egyszer tudsz elszakadni?
– Igen, de ezt már sokszor elmondtam neked.
– Nem lehetne gyakrabban?
– Te is tudod, hogy nem. Ezt az első perctől tisztáztuk, miért változott volna azóta a helyzet?
– Azóta már sok idő eltelt.
– És?
– Csak úgy mondom. A kisasszony már lassan felnő…
– Éppen ezért van most még inkább szüksége rám.
– Maradj még, bújj ide hozzám – húzta vissza gyengéden, játékosan a férfi az ágyra, de a nő csak egy csókot lehelt az ajkára, megsimogatta az arcát, és máris kipördült a szobából.
Úgy érezte, harmincéves korára lassan a helyére került az élete. Ez a férfi talán valóban szereti, és nemcsak a testét akarja, nem úgy, mint sokan mások korábban… de ez maradjon is így.
Jó hosszú séta várt rá, de nem bánta a kellemes őszi időben. Éppen jó volt arra, hogy sok mindent végiggondoljon, és ha kell, döntéseket is hozzon. Miközben a mérföldeket3 rótta, az útja a Hampstead Heath4 közelében vezetett. Már erősen szürkült, amikor egy kisebb csoportosulásra lett figyelmes, de ügyet sem vetett rájuk. Hamarosan azonban egy lövés dördült, majd kisvártatva még egy.
– Újabb párbaj – mondta csak úgy magának. – Talán megint az a szőke hölgy volt a kiváltója?
Úgy tűnik, ő is ismerte a legújabb pletykákat.
Választ ugyan nem kapott – nem is várt, hiszen kitől is kapott volna –, a figyelmét azonban mégis felkeltette valami.
A fák között egy női alakra lett figyelmes, aki rejtőzködve próbálta kifürkészni a párbaj eseményeit. Mary meresztette a szemét: talán egy fiatal, szőke nő vagy lány lehetett – mintha szobalányruhában lett volna –, de a sötétkék vagy talán fekete kapucnis köpeny elég jól elrejtette a kíváncsi szemek elől, főként ilyen szürkületben.
Mary elgondolkodva ment tovább, és már elég sötét volt, amikor megérkezett a palotába, ahol dolgozott. A házban csend volt, így fáradtan, de talán elégedetten a szobája felé vette az irányt, ahol jólesően elnyújtózott az ágyán.
Ez a pár tucat négyzetlábnyi5 szoba valóban az ő birodalma volt, nem kellett senkivel osztoznia rajta.
Elmerengett, mi történhetett itt aznap, aztán arra jutott, hogy legkésőbb holnap úgyis megtudja, és a merengés közben elnyomta az álom.