Pár utcányira a Towertől1, alig egy órával a párbaj előtt, egy főúri palota egyik szobájában két férfi beszélgetett: egy vad tekintetű, erélyes, tagbaszakadt idősebb férfi és egy kissé riadtan álldogáló komornyikféle.
– Elvittem a levelet, mylord.
– Ott volt Sir Richard?
– Sajnos nem, mylord. Sir Richard pár hétig nem lesz elérhető.
– A fenébe! – kiáltott dühösen a tagbaszakadt férfi, és mérgében a mahagóniasztalra csapott.
– A levelet azonban… – folytatta a komornyik.
– Igen? – kérdezte szinte vészjósló hangon a másik.
– Átadtam William Charles Harris kapitánynak, aki a Metropolitan Police segédbiztosa2. Amíg Sir Richard nem elérhető, ő intézi az operatív ügyeket.
A tagbaszakadt férfi szúrós pillantással nézett a komornyikra, kissé elgondolkodott, végül megkérdezte:
– Mit lehet róla tudni?
– Harris híres a pontosságáról, a fegyelmezettségéről és a szervezőkészségéről. Katonatisztként került oda, és a rend feltétlen híve. Sir Richard is neki adta volna át az ügyet. Sőt, úgy gondolom…
– Igen? – kérdezte a másik.
– Szerintem jobban is járunk Harris kapitánnyal. Sir Richard az utóbbi években eléggé zárkózott lett. Az emberei tisztelik ugyan, de félnek tőle, és olyan furcsa szabályokat is hoz, mint hogy tiltsák meg a gyerekeknek a hógolyózást nyilvános helyen.
– Annak tényleg semmi értelme.
– Nyáron ő is ott volt, amikor a Hyde Parkban3 sokakat megköveztek. Ő is súlyosan megsérült, és még nem gyógyult fel teljesen.
Kis csönd állt be. A komornyik várta a választ, hogy hibát követett-e el, a másik pedig a hallottakat mérlegelte. Végül megszólalt:
– Akkor rendben van. Még valami?
– Semmi más, uram.
– Akkor megvárjuk a választ, és reméljük, hogy Richard hamarosan előkerül.
A komornyik némán bólintott, majd a férfi intésére elhagyta a szobát.
Eközben a Whitehall Place 4. szám alatt az Executive Assistant Commissioner irodájába éppen behozták a levelet, amelyről az imént szó volt.
Harris kapitány elgondolkodva nézte a boríték címzését:
A levél ugyan nem neki szólt, de mivel Sir Richard az utóbbi időben valóban keveset tartózkodott az irodájában, az ilyen levelek rendszerint nála kötöttek ki.
Kibontotta a borítékot, és ezt olvasta:
Uram,
Stanhope grófja utasított, hogy azonnal hívjam fel figyelmüket egyetlen fia eltűnésének nyomasztó ügyére. Richard Stanhope urat 25. inst.5 (folyó hó 25-e) délutánja óta nem látták. A fiatal urat legutóbb akkor látták, amikor elhagyta a családi palotát; azóta sem tért vissza, és üzenetet sem küldött.
Tekintettel a körülmények súlyosságára, valamint a fiatal férfi derék jellemére és társadalmi helyzetére, tisztelettel kérjük a Fővárosi Rendőrség segítségét tartózkodási helyének mihamarabbi megállapításához.
Tisztelettel:
Horace Campbell
Stanhope gróf magántitkára
Harris nagyot sóhajtott, hiszen egyáltalán nem volt ismeretlen számára az eltűnt „fiú”, aki már vagy harmincöt éves lehetett. A neve számos esetben előfordult már. Harris egy pillanatra lehunyta a szemét, és eltűnődött.
„Richard Stanhope ismét eltűnt. Nos, ez aligha meglepő. Az ifjú úr neve nem egyszer került elő a belső jelentéseinkben – Whitechapel, St. Giles, sőt még a Soho egyik legrégebbi bordélyháza is. Néhány évvel ezelőtt egy bizonyos »Lavinia R.« panaszt is tett… persze gyorsan elhallgattatták, ahogy sok másikat is. A grófi család természetesen minden alkalommal mindent megtesz, hogy megőrizze a jó hírét, de úgy tűnik, az ifjú örökös másféle örömöket keres… Mégis kötelességem a vizsgálat. Különösen, ha ilyen rangú család kéri.
Az első lépés: kiküldeni egy detektívet a King’s Cross és az Euston pályaudvarra, és felkeresni Mrs. Brownt a Soho Lane-ben. Ő ismeri azokat az utcákat, ahol az ifjú Richard oly gyakran eltűnik.
A hivatalos válaszom persze udvarias és tárgyszerű lesz. Semmi utalás arra, amit tudok vagy sejtek. A családnak joga van a látszathoz – nekem pedig kötelességem felderíteni az igazságot, még akkor is, ha ők talán nem is kérik igazán.”
Eközben halk kopogás hallatszott, és a válaszra Douglas Labalmondière, Sir Richard másik segédbiztosa lépett be, aki francia származású arisztokrataként került az angol rendőrség vezetésébe.
– William, egy kései ebéd? – kérdezte franciás könnyedséggel.
– Még van egy levél, amelyre válaszolni akarok, aztán mehetünk – mondta Harris, és odanyújtotta a levelet a másik segédbiztosnak, aki gyorsan átfutotta.
– Óh, az úr ismét méltóztatott eltűnni?
– Igen, és újra keresni fogjuk, mert ez a kötelességünk.
– Ha jól emlékszem, a múltkor is három hölgy rabolta el… mármint a szívét… vagyis inkább a pénztárcáját…
– Talán most sem lesz másképp.
Harris arca kissé elkomorult. Eszébe jutott néhány ügy, amelyben az eltűnt férfi nőket, sőt gyereklányokat bántalmazott, de természetesen soha nem kapott érte semmilyen büntetést.
– Tudod mit, menjünk ebédelni, aztán majd válaszolok. Talán nem annyira sürgős az ügy.
Ezzel felkapta a köpenyét, és elindultak.
Talán már a párbaj időpontja is elérkezett, amikor a Stanhope-palotába megérkezett a rendőrség válasza. A levél ugyan a titkárnak szólt, de a tagbaszakadt férfi, az idősebb Stanhope izgatottan tépte fel a borítékot, és átfutotta.
Metropolitan Police
4 Whitehall Place, London, SW
1866. október 30.
Őlordsága, Stanhope gróf magántitkárának
Uram,
Megtiszteltetés számomra, hogy igazolhatom mai napon kelt levelének kézhezvételét, amely a Hon.6 Richard Stanhope, őlordsága, Stanhope grófja fiának szerencsétlen eltűnésével kapcsolatos.
Kérem, engedje meg, hogy kifejezzem aggodalmamat e nyomasztó ügy miatt. Közlése alapján utasítást adtam, hogy az adatokat továbbítsák annak a területnek a felügyelőjéhez, ahol az eltűnt személyt utoljára látták. Azonnali vizsgálatok indultak a helyi őrszolgálatosok körében, valamint a különböző vasútállomásokon és szálláshelyeken szerte a városban.
Felkértem egy tapasztalt felügyelőt is nyomozói osztályunktól, aki irányításom alatt folytatja a további vizsgálatokat.
Hálás lennék, ha haladéktalanul értesítene, amennyiben bármilyen új információra derülne fény, vagy ha a fiatal úr önszántából visszatérne.
Maradok, Uram,
engedelmes és alázatos szolgája,
W. C. Harris kapitány
a Fővárosi Rendőrkapitány (végrehajtó) helyettese
Valóban nem kellett sokat várni a válaszra, és a gépezet elindult. A fiatalúr már többször is eltűnt napokra, de az utóbbi két hónapban annyira megváltozott a viselkedése, hogy az apja, a mindenkivel vad, durva és kegyetlen Stanhope gróf ezúttal komolyan aggódott érte.
Az ő számára az emberélet mit sem számított – ebben rabszolgatartó ősei gondolkodását vitte tovább –, de a fia, a húszezer holdas birtok és a többi érdekeltség egyedüli örököse, az más volt. Érte őszintén aggódott, még ha sokszor össze is különböztek.
Pár hónapja azonban minden megváltozott. Akkor ismerte meg Richard azt az átkozott nőt, akit sokan csak Jégkirálynőként emlegetnek. Richard teljesen elvesztette az ítélőképességét, és heteken át eredménytelenül járt a nő nyomában. Aztán egy nap meghívó érkezett egy titokzatos palotába, ahová természetesen elment.
Másnap azonban, amikor hazaérkezett, mintha kicserélték volna. Hallgatag és társaságkerülő lett, még az apjával sem igen akart beszélni.
Így teltek a hetek, aztán egyszer csak hirtelen eltűnt a palotából.
És ez az apát kissé megrémítette.