Másnap reggel Susan kissé zaklatottan ébredt. A gondolatai ide-oda cikáztak, nem tudtak nyugalmat nyerni sehogyan sem. Folyamatosan lady Hedwig járt az eszében, s persze Robert. Szinte látta maga előtt, amint a jéghideg tekintetű nő megvetően néz rá, miközben Robertet próbálja meg még jobban behálózni.
Maga sem tudta miért, de ez nagyon fájt neki. Fájt neki, hogy a kedves Robertet ilyen helyzetben látja, akár csak a gondolataiban. De mit tud tenni?
Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy hálóruháját levetve odaálljon a tükör elé, s miközben a felkelő nap sugarai simogatták végig mezítelen testét – elmerengjen … mi is történt vele az utóbbi időben?
S ekkor kezeivel végig simította kebleit, majd hasát, végül kezei a combjain leltek nyugalmat, miközben egy halk sóhaj hagyta e az ajkait. Oly sokat változott az utóbbi időben … beszélnie kell Mary-vel. Ő biztosan tud okos tanácsot adni. Ma azonban kedd van – jutott eszébe – este mindenféleképpen beszélnem kell vele.
Hirtelen kis remegés fogta el, s magára kapta hálóruháját, bár nem a hűvös szellő miatt remegett, hanem sokkal inkább a férfi képe miatt, aki újra és újra megjelent a gondolataiban.
Éppen felöltözött, amikor halk kopogás hallatszott.
Biztosan a reggelit hozzák – gondolta, majd kiszólt és tekintete az ablakon túli világra esett.
– Jó reggelt kisasszonykám – hallotta a jól ismert hangot, amely azonban most meglepetés volt a számára, hiszen Mary volt, aki belépett a szobába.
– De hát kedd van – nézett a szobalányra meglepődve.
– Az élet hoz olykor meglepetéseket. Azt kértem a lordtól, hogy a jövő héten két napnyi kimenőt adjon, cserébe ma itt maradtam.
– Ó, Mary. Nem is tudod, hogy mennyire örülök, hogy itt vagy.
– Mi a baj, drágám?
– Nem, nincs baj, legalábbis még nincs, azt hiszem – mondta Susan és fejét Mary oltalmazó vállára hajtotta, ki megsimogatta a fejét és türelmesen várt, míg a lány kissé lenyugodott.
Pár perc múlva Susan kissé lenyugodva ült az ágyon, mellette Mary, aki hallgatta, hogy milyen gondolatok kavarogtak a lány fejében.
Nem keresett komoly összefüggéseket, talán nem is lelt volna, de azt ki tudta hámozni a lány szavaiból, hogy valóban Robert Sydney jár a fejében, s ő volt ‘oka’ az utóbbi napok különös eseményeinek – legalábbis Susan életében.
Mindez nem érte váratlanul, hiszen már korábban is sejtette, sőt valójában tudta is, de arra csak most jött rá, hogy milyen mélyen beágyazódott a férfi alakja Susan szívébe, sőt talán lelkébe is.
Kissé még örült is, hiszen a lordot (a röpke találkozásuk alapján) olyan embernek ismerte, aki megbízható, s nem használja ki egy ifjú lány pillanatnyi lelkesedését.
Eközben Susan csak mondta, csak mondta, mindazon dolgokat, amelyek az utóbbi egy hétben a szívét nyomták, s amelyről eddig nem mert, nem akart beszélni, talán még Mary-nek sem.
Pár perc múlva, amikor Susan kis szünetet tartott, Mary csendesen csak annyit kérdezett.
– Drága Susan. Robert tökéletes úriember, megbízható és jellemes, akkor mi a baj?
– De a szíve a másé – felelte Susan fejét lehajtva.
– Ezt miből gondolod?
– Ő valóban igazi úr, nemes lelkű, bátor és jellemes, de neki egy igazi nőre van szüksége, nem egy fiatal, bátortalan lányra.
– Ezt miből gondolod? Te nem vagy egy bátortalan lány, sőt nagyon is bátor vagy. Mért kellene neki más?
– Tudod, az előbb végig gondoltam, s azt hiszem soha nem leszek eléggé jó neki, soha nem leszek eléggé nő neki.
– Ugyan már – húzta magához Mary a lányt, miközben azon tűnődött, hogy mit is mondjon neki.
Pár percig ültek ott némán, majd megkérdezte Susant.
– Van konkrét oka is, hogy ezt érzed? Van másik nő is az életében?
– Nem tudom – felelte könnyes szemmel Susan – nem tudom mennyire van az életében, s nem tudom mennyire akarja ezt ő, s azt sem, hogy a másik nő mit akar.
– Ismerem a másik nőt?
– Azt hiszem már hallottál róla, hiszen fél London róla beszél…
– Az a szőke hölgy, aki a párbajokat okozza? – kérdezte Mary szinte önkéntelenül, s egy ideig úgy tűnt az emlékei között kutatott.
– Igen, ő – felelte csendesen Susan.
Mary egy pillanatra elhallgatott és csak magában folytatta tovább – Jaj, Susan, ez nem lesz egyszerű.
Most már érezte, hogy milyen nehéz dolog nyomja Susan szívét, de szeretett volna számára reményt adni, de azt viszont nem szerette volna, ha hiú reményt ad, mert akkor sokkal keserűbb lesz az ébredés.
– Van, valami konkrét oka, hogy ezt így látod? – kérdezte végül.
– Robert ma este meglátogatja – mondta csendesen maga el bámulva Susan.
– Ez még nem jelent semmit, lehet egy egyszerű udvariassági látogatás is.
– Ő olyan dolgot is tud neki adni, amit én nem hiszem.
Mary elmosolyodott, majd két kezébe vette Susan kezeit és mélyen a szemébe nézett.
– Drága Susan. Hidd el, hogy Robert már átélt néhány dolgot az életében, s hidd el, hogy van tapasztalata a nőkkel szemben is, így ez nem igazi ütőkártya a hölgy kezében.
– Gondolod?
– Nem, nem gondolom, tudom. Ha valóban érez valamit irántad, akkor annak megfelelően fog cselekedni, ha pedig nem, akkor el kell felejtened … az lesz mindenkinek a legjobb.
– Értem – mondta nem túl meggyőzően Susan – szóval várni kell.
– Igen, egyelőre ez a legtöbb, amit tehetünk.
– De annyira nehéz.
– Hidd el, tudom…
A kora délutáni nap csillogva ült meg az ezüstözött teaszervizen. Susan ritkán hívott vendéget a házhoz, de Fanny Marsden ragaszkodott hozzá, hogy „véletlenül épp arra jár”, és a látogatás, mint mindig, széles mosollyal és gondosan megformált semmiségekkel kezdődött.
Fanny lusta kecsességgel rogyott a szalon díványára, a teáscsészét csilingelve tette le, majd lehajolt a kekszestálhoz, mintha a mozdulat önmagában is tetszelegne.
– Képzeld – mondta, miközben szemérmesen harapott a tészta szélébe –, heti kétszer járok kezelésre.
Susan megemelte a szemöldökét.
– Miféle kezelésre?
Fanny pillantása hirtelen sejtelmessé vált. A hangja alig volt több suttogásnál.
– Hisztériára. Tudod … női feszültség. A doktor úr kiváló. Kézzel dolgozik. Nagyon… érzékenyen.
Susan nem válaszolt. A levegő megváltozott, mintha valami ismeretlen illat terjedne benne.
Fanny hátradőlt, és halkan nevetett. Nem cinikusan – szinte boldogan.
– Eleinte egészen rémisztő volt. Nem is értettem. Azt hittem, rosszra fordul… aztán jött az a pillanat… és most már… – elmosolyodott. – Most már alig várom a hétfőt és pénteket.
Susan mereven tartotta a csészéjét. Egy korty, ami nem csúszott le.
– És… ez… rendben van? – kérdezte halkan.
Fanny vállat vont, mint aki már túl van a kételyeken.
– Az orvos szerint egészséges. Én meg… jobban alszom. Kevésbé sírok. És úgy érzem, mintha végre lenne helyem a világban. Tudod, Susie… néha az embernek csak egy érintésre van szüksége. Akkor is, ha orvosi köpenyből jön.
Susan nem szólt. Csak nézett, mintha valami láthatatlant figyelne a másik arcon.
Fanny elmosolyodott.
– Nem kell megijedni. Neked nincs rá szükséged. Te olyan… csendesen szabályos vagy. De ha valaha úgy érzed… feszülten alszol, vagy csak… – elhallgatott. – Akkor van egy címem.
Fanny még beszélt. A hangja lágy volt, a szavai csillogók, mint a teáscsésze porcelánja.
Susan bólintott, mosolygott, ahogy illett, de már nem hallotta pontosan, mit mond.
A gondolatai máshol jártak. Vajon mi történik ma este, vajon elmegy Robert? És mit tesz lady Hedwig?
Egy idő múlva Susan felállt, finoman igazított a ruháján.
– Köszönöm a látogatást, Fanny. Pihenned is kell, bizonyára. És nekem is van még olvasnivalóm. Talán majd máskor hosszabban…
Fanny mosolygott. Elégedetten.
Susan illedelmes, udvarias, zavart.
Pontosan az a fajta lány, akinek még szüksége van időre.
Akinek ő, Fanny, most egy kis világot mutatott meg, amit talán majd csak évekkel később mer megérteni.
„Szegény kis Susan. Még mindig olyan szelíd. Még nem tudja, milyen, amikor egy nő igazi nőként tud élni. Én már ott járok. És ezt most ő is látta. Akkor is, ha nem mondja ki.”
A kabátja gombját magabiztosan gombolta be, miközben Susan újra megköszönte a látogatást.
Néhány órával később Susan, miután órákon át tépelődött, hogy mit tegyen, úgy döntött, hogy levelet ír lady Hedwignek. Ő maga sem tudta, hogy ennek mi értelme van, sőt van-e értelme egyáltalán, de úgy érezte, hogy tennie kell valamit, mert szinte szétfeszítette a várakozás.
Sok-sok próbálkozás után, végre megszületett a levél, nem pontosan úgy ahogyan gondolta, de ettől jobban nem tudta megfogalmazni a gondolatait.
„Tisztelt Lady Hedwig,
Kérem, engedje meg, hogy néhány sor erejéig megzavarjam. Talán jogtalanul teszem, és talán nem is illik hozzám, hogy levelet írjak Önnek… mégis úgy érzem, most nem hallgathatok.
Úgy hallottam – nem hivatalos forrásból, kérem, bocsássa meg ezt is –, hogy ma este lord Sydney látogatást tesz Önnél. Higgye el, nem a kíváncsiság vezérel, hanem egyfajta aggodalom, amelyet magamban már nem tudok elcsendesíteni.
Tisztában vagyok azzal, hogy Ön és lord Sydney között talán múlt van – közös beszélgetések, emlékek, talán valami több is, amit én nem érthetek. Nem is áll szándékomban beavatkozni abba, amit már megéltek. Csak arra kérem… talán inkább: alázattal kérem… hogy ha bármi szándék vezeti Önt ezen az estén, amely lord Sydney józanságát vagy belső egyensúlyát megingathatja, tekintsen el attól.
Ő olyan ember, aki sokat hordoz – és most épp elég nehéz az a teher, amit próbál nem mutatni. Tudom, hogy Ön ismeri őt. Talán jobban, mint én. És épp ezért kérem Önt: ne használja fel ezt az ismeretet.
Ez a levél talán semmit nem ér. Lehet, hogy csak megerősíti Önben azt, amit eddig is gondolt rólam: hogy fiatal vagyok, naív, és nincs helyem ebben a világban. De mégis… ez vagyok én. Őszintén, zavartan, de valamiért felelősséggel.
Kérem, bocsásson meg a tolakodásért. És ha tud, legyen kíméletes hozzá.
Tisztelettel,
Susan E. Goodman”
Amikor elkészült, még utoljára átolvasta, majd Mary-t hívatta.
– Kérlek, ezt a levelet vidd el lady Hedwig palotájába, az ő kezébe.
– Biztos, hogy helyes ez?
– Nem tudom, hogy helyes-e, de valamit tennem kell – mondta kissé szomorúan Susan.
– Rendben, elviszem.
Félóra sem telt el amikor Mary elérkezett a bárónő palotájához. Hamar bejutott, s pár pillanat múlva már egy fiatal szobalány érkezett a levelet átvenni.
– Ön? – kérdezte csodálkozva Mary-re nézve.
Mary fürkésző pillantással nézte a szembeálló, tizenhatéves forma szobalányt, hogy honnan ismerheti őt, majd hirtelen bevillant egy emlék.
– Ó, hát te vagy az Ann?
– Igen, én vagyok?
– Most itt dolgozol?
– Igen, akkor kerültem ide, miután találkoztunk, így bő két éve már itt dolgozom.
– S hogy vagy?
– Köszönöm, minden rendben van. Boldog vagyok és szabad vagyok.
– Megtennéd, hogy ezt a levelet átadod az úrnődnek? Susan kisasszony küldi neki, a Goodman-palotából.
– Természetesen, de most nincs itthon, ha megérkezik, mindenféleképpen átadom.
– Nagyon köszönöm, egyszer majd talán leülhetnénk egy kicsit beszélgetni, hogy mi történt veled azóta.
– Ez nagyon jó ötlet, majd találkozunk, de most mennem kell.
Mary átadta a levelet, majd távozott a palotából. Hazafelé menet különböző gondolatok kavarogtak a fejében – a múlt és jelen keveredett.
Valamivel több mint két éve ismerte meg Annt, akinek nem sokkal korábban halt meg az édesanyja, az apja pedig eladta egy bordélyháznak. Alig néhány hetet töltött ott, amikor sikerült elmenekülnie, de a tulajdonos, aki komoly összeget fizetett érte, üldözni kezdte, s ekkor, a menekülés közben találkozott Mary-vel. Látva a megtört, riadt lányt, Mary segített neki elrejtőzni, majd kivett a számára egy motelszobát, ahol Ann titokban néhány hétre meghúzta magát, Mary pedig rendes ruhát és élelmet vitt neki. Nem sokkal később, amikor éppen látogatóba ment Ann-hez, látta, hogy valaki más is van ott, így nem ment be, hanem megvárta, amíg az illető (egy középkorú hölgy) távozik. Amikor egy negyedóra múlva „megérkezett” Ann egyetlen szóval sem említette a látogatást, de akkor látta utoljára. A következő látogatáskor csak egy papírlap várta, amelyen Ann megköszönte a segítségét és elbúcsúzott tőle.
Most pedig ott szolgál lady Hedwig házában, s valóban úgy tűnt, hogy minden rendben van vele, végül is ő nem tehet az úrnő szeszélyeiről.
Mary tulajdonképpen örült, hogy jól megy Ann dolga, annak idején szándékában állt, hogy ha kissé összeszedi magát a Goodman-házba viszi szolgálónak, de mire erre sor kerülhetett volna, addigra Ann már eltűnt.
– Talán jobb is így – mondta félig hangosan magának, miközben már el is érkezett a Goodman-palotához.
Látta, hogy a kisasszony ablakain a függöny megmozdult, s elmosolyodott, miközben arra gondolt, hogy Susan feltehetően figyeli.
Amikor Mary éppen visszaérkezett a házba, a folyosón lord Goodmannel találkozott.
– Hol jártál?
– A kisasszony bízott meg valamivel uram.
– Van ennek köze az érzéseihez?
– Azt hiszem igen, uram.
– S hol voltál
– Nem tudom, hogy szabad-e erről beszélnem
– Hol voltál, Mary?
Lord Goodman hangja most már eléggé ellentmondást nem tűrő volt, méltó egy igazi katonához, s Mary érezte, hogy nem feszítheti tovább a húrt. Végül is Susan nem kérte, hogy titkolja a levelet, az úr pedig már volt annyira jó hozzá, hogy nem kellene felbosszantani – már csak a jövő heti két napos kimenő miatt sem.
– Lady Hedwig palotájában uram.
– Miért?
– A kisasszony levelet küldött neki.
– Ó, istenem, Susan …
– Ha megbocsát uram, ebből talán többet tanul.
– Remélem lady Hedwig tiszteletben tartja az érzéseit.
– Azt én is csak remélni tudom, mylord.
– Most menj, figyelj, vigyázz, de nem is találkoztunk.
– Igenis, mylord.
Amikorra Mary visszaért a Goodman-házba, lady Hedwig is hazaérkezett.
Ann segített neki átöltözni, majd udvariasan jelezte, hogy levele érkezett. A bárónő egy pillanatra meglepődött, majd kezébe vette a levelet és átfutotta. Arcán előbb gúnyos mosoly suhant át – de csak egy pillanatig. A levelet visszatette a tálcára, majd újra visszavette. A kezét egy pillanatra tovább rajta felejtette, mint szokta volna, majd a dolgozószobájába vitte. Pár pillanat múlva visszaérkezett és a még mindig várakozó Ann-hez fordult.
– Köszönöm Ann.
– Igazán nincs mit.
– Hogyan jött a levél?
– Egy szolgáló hozta.
Lady Hedwig egy pillanatig elgondolkodott, de most Ann zavarta meg a tűnődését.
– Mylady?
– Mit szeretnél Ann?
– Van valamilyen utasítása az esti találkozóra?
– Úgy érted, kell-e valamilyen különlegesség?
– Igen, mylady.
– Nem. Ez … csak egy baráti találkozó lesz. Egy kis ital, zene … csak szórakozás. Semmi különös.
Ann bólintott, hogy megértette az utasításokat, majd elindult előkészíteni a belső szalont.
Lady Hedwig még egy ideig mozdulatlanul állt, aztán lassan az öltözőasztalhoz lépett.
Ruhát keresett – valamit, ami kicsit más, mint amit általában visel. Valamit, ami nem emlékeztet.
Az ékszerei között válogatva többször is megállt egy-egy darabnál, majd visszatette őket.
Volt, amit kétszer is felemelt, de egyik sem tűnt igazán megfelelni.
Végül csak ült, és nézte a tükörképét – nem kérdezett semmit. Csak gondolkodott, de a tükör nem válaszolt a kérdéseire.
Susan aznap este sokáig ült a tükör előtt és csak nézte magát.
És először nem tudta: a zavar vagy a kíváncsiság az, ami a bőre alatt bizsereg.
Egy idő múlva pedig elkezdte keresni Maryt.
A konyha már üres volt, a teáskanna kihűlt. Susan a küszöbön állt. Mary a kredencre támaszkodott, kezében egy kendőt hajtogatott újra és újra – nem sürgősen, csak hogy csináljon valamit.
Susan halkan szólalt meg.
– Mary?
– Igen, kisasszony?
Susan nem nézett rá. A kezét összefonta maga előtt, a hangja halk volt.
– Ma meglátogatott egy régi ismerős, miközben nem voltál itthon. Fanny Marsden.
Mary bólintott, várakozva. Susan folytatta:
– Azt mondta, hisztériával kezelik. Hetente kétszer. Egy orvos. Kézzel. És… – elakadt a hangja – …most már várja az alkalmakat.
Mary egy pillanatra mozdulatlan maradt. Aztán finoman letette a kendőt.
– Értem.
Susan felnézett. A szeme bizonytalan volt.
– Ez… normális? Hogy egy nő… élvezi azt, amit… betegséggel indokolnak?
Mary nem válaszolt rögtön. Csak odalépett az ablakhoz, és a sötét üveget nézte, mintha abban keresné a szavakat.
Aztán megfordult. A hangja halk volt, fáradt és meleg.
– Minden nőben van valami, amit nem tanítanak meg kimondani. De attól még ott van. A test nem mindig kér engedélyt a világtól. És néha az egyetlen, akihez szólhat, az egy orvos. Vagy egy barátnő. Vagy… egyedül marad benne.
Susan lenézett a lábára. Majd halkan megkérdezte:
– Rossz vagyok, hogy… nem tudom, mit gondoljak róla?
Mary odalépett, finoman megérintette a vállát. Nem simogatás volt – csak jelenlét.
– Nem az a rossz, ha kérdez. Az a rossz, ha azt hiszi, nem kérdezhet. De Fanny helyzete más.
– Miért?
– Ő évekig tanult bennlakásos iskolában, ahol ő volt a középpontban. Hiszen szép, ragyogó és okos is. Emlékezzen, azt mesélte, hogy minden lány a barátnője akart lenni … s nem tudhatjuk, ez mennyire hiányzik neki. S ez nagyon nagy különbség, most csak ritkán van a középpontban, az apja … nos hát elég érdekes. Talán ezért van a „hisztéria”.
Susan bólintott. Aztán halk hangon, szinte magának mondta:
– Én nem akarom, hogy egy doktor ilyet csináljon. De… szeretném tudni, mit érezhetek, ha egyszer eljön az a pillanat.
Mary mosolya szomorúan szelíd volt.
– Akkor majd tudni fogja. Nem kell előre.
– Szánjam őt?
– Nem kell. De ne is irigyelje. Minden nő más úton találja meg önmagát. A fontos az, hogy Ön már tudja, nem kell orvos.
– Köszönöm – mondta Susan egyenesen a szemébe nézve.
És ez a „köszönöm” már nem csak Marynek szólt – hanem önmagának is. Mert ez már nem kérdés volt – hanem önálló felismerés, amit csak megerősítésre várt.
– Jó éjt Mary!
– Jó éjt kisasszony!
– Te még nem fekszel?
– Még nem, akad még egy kis dolgom.
És aznap este Susan először feküdt le úgy, hogy nem rettegett attól, amit egyszer érezni fog, de félt, hogy mi lesz Robert látogatásának az eredménye.
Emellett azonban Fanny látogatása és Mary magyarázata is visszhangzott a fülében – „Ő évekig tanult bennlakásos iskolában, ahol ő volt a középpontban. Hiszen szép, ragyogó és okos is. Emlékezzen, azt mesélte, hogy minden lány a barátnője akart lenni … s nem tudhatjuk, ez mennyire hiányzik neki.”
S mi mindent mesélt és mi mindent tett … miközben Robert ott volt annál a nőnél, ő sokáig ezen merengett.
A Goodman-palota éjszakai csendjében Susan mozdulatlanul feküdt, de a sötétség nem hozott álmot a szemére. A nehéz brokátfüggönyök között átszűrődő holdfény ezüstös csíkot vont a padlóra, s Susan úgy érezte, ez a fény a saját belső világának a tükröződése: tiszta, mégis kísértetiesen távoli.
Ahogy keze a selyem hálóing finom redői alatt önkéntelenül is elindult a titkok felé, hogy megnyugtassa a szíve alatt lüktető, ismeretlen nyugtalanságot, egy régi, elfeledettnek hitt emlék illata töltötte be a szobát. Nem a jelen parfümje volt ez, hanem a vidéki nyár nehéz, aszalt fűszere és a kerti lak fülledt, mozdulatlan levegője.
„Tehát ez volt az az út, az az érzés, amelyről Fanny akkor beszélt…” – suhant át rajta a gondolat, mint egy halk sóhaj.
Emlékezetében felrémlett a tizennégy éves Fanny alakja, aki akkoriban több volt számára egy barátnőnél: ő volt a mindentudó, a titkok őrzője, aki a gyermeki játékok közé valami olyasmit csempészett, amit Susan akkor még nem tudott néven nevezni. Felidézte Fanny suttogását, amely nem a fülének, hanem a bőrének szólt; azokat a különös, lopott pillanatokat, amikor a barátság ártatlansága átcsapott valami égető, feszült figyelembe. Susan akkor, alig tizenkét évesen, csak annyit értett, hogy a világ hirtelen sűrűbbé vált, s Fanny érintései mögött egy olyan kapu nyílt meg, amelyen belépni egyszerre volt hívogató és félelmetes.
Most, a holdfényben ráeszmélt: Fanny akkor nem a szívét kereste. Fanny számára ő csak egy csendes tükör volt, amelyben saját ébredő hatalmát méregette. Amit Fanny most orvosi szobák mélyén, idegen kezek hűvös érintésétől remélt, az Susan számára nem gyógyír volt, hanem a múlt egy félreértett töredéke.
„Fanny olyankor mindig úgy nézett rám, mintha én lennék az egyetlen nézője egy olyan színdarabnak, aminek ő már minden szavát betéve tudta. Azt mondta, csak azt tanítja meg nekem, hogyan kell majd viselkednem, ha egyszer egy férfi is észrevesz – de most már tudom, hogy nem engem akart felkészíteni, hanem saját magát vigasztalta azokkal a titkos érintésekkel, amiket ő is mástól kapott kölcsön az iskolában.” – gondolta, majd továbbfűzte a gondolatait – „Olyan volt, mintha én lettem volna az ő legkedvesebb porcelánbabája: óvatosan nyúlt hozzám, mégis volt valami éles és követelőző abban, ahogy a suttogásával és a kezével irányított. Akkor azt hittem, ez a barátság legmélyebb bizonyítéka, de ma, amikor a doktorról mesélt, rájöttem, hogy Fanny csak félt az egyedülléttől, és szüksége volt valakire, aki csendben maradt, amíg ő a saját nyugtalanságát csitította. De talán ő maga sem tudta, mit is csinál pontosan.”
Ahogy Robert Sydney arca derengett fel előtte, Susan keze megállt. Robert nem a „titkokat” hozta el, hanem a fényt. Robert tekintetében nem a kerti lak fülledtsége, hanem a fény tisztasága és ereje lüktetett.
„Ő nem orvost hoz nekem, és nem is a múlt árnyait” – gondolta Susan, s a remegés, amely végigfutott rajta, már nem a bizonytalanságé volt. „Ő az, aki előtt talán nem kell elrejtenem a testemet, mert ő a lelkemet is látja. Ó, Robert – vigyázz magadra!”
Susan elengedte a feszültséget, karjait a feje alá kulcsolta, s hagyta, hogy a múlt képei – Fanny dominanciája és a nyári délutánok fojtott csendje – elhalványuljanak. Már nem érezte magát „másnak” vagy „betegnek”, csak valakinek, aki már tudja kihez tartozik.
Amikor végül elnyomta az álom, az arca már nyugodt volt: a kislány, aki nem értette a játékot, végleg átadta a helyét annak a nőnek, aki már tudja, kire vár.
folytatás a következő hétvégén…
