Jégkirálynő – 1. Az estély

1. Az estély

Ősz volt.

Az egyébként is mindig ködös Albion¹Anglia régi neve, ez októberi éjszakán a szokásosnál is sűrűbb ködfátyolba burkolózott. A Big Ben hatalmas harangja éppen hajnali hármat ütött, de a Händel-részlet²Valójában a Westminster Quarters dallamot játssza, de ez hasonló Georg Friedrich Händel néhány dallamához hangfoszlányai már alig-alig tudták áttörni a tejszerű ködleplet.

E késői órán – a Big Ben harangjától eltekintve – London utcái már szokatlanul csendesek voltak.

Közel s távol, mindössze egyetlen épület volt zenétől hangos. A hatalmas, ódon palota ablakain fény szűrődött ki.

A palota ajtaja azonban hirtelen teljes erővel kivágódott és egy magas, elegáns férfi lépett, vagy talán helyesebb azt mondani, rontott ki rajta sietve.

–  Induljon! – kiáltotta dühösen, miközben bevágódott egy ott várakozó Hansom-kocsiba³A Hansom-kocsi egy 19. századi, könnyű, kétkerekű bérkocsi, amely főleg Angliában (különösen Londonban) volt elterjedt., s a kocsis álmából felriadva azonnal a lovak közé csapott, bár hirtelen fogalma sem volt róla, hová kell mennie, s egyelőre nem is kapott erre való tájékoztatást, így toronyiránt indult el.

– Hová megyünk uram?

– Mindegy, csak innen el!

A kocsi kerekei hangosan felcsattantak a macskaköveken, s a férfi arca még mindig a haragtól feszült.

Néhány órával korábban, már éppen nyolc óra múlt, s az estély előtti utolsó óra, mint mindig, furcsán csendes volt. A palota már zsibongott, de mégis úgy tűnt, mintha a levegő is visszatartaná a lélegzetét.

Susan, hófehér kesztyűs kezeit összekulcsolva, hangtalan léptekkel haladt végig a díszlépcsőhöz vezető folyosón. A selyemcipője halkan súrlódott a fényezett parkettán. Tizennyolc inas dolgozott ma este – tizenhárom ideiglenesen felfogadva, öt régi, ismerős arc –, és legalább ugyanennyi szobalány, díszítők, cukrászok, futárok. Minden mozdulatuk összehangolt volt, mégis sürgetett: valaki még a kristálypoharak sorát igazította, más épp a pálmaleveleket egyenesítette a télikertbe nyíló ajtó mellett.

– Kész a télikert?

– Igen, kisasszony. A mécseseket is feltöltöttük – válaszolta készségesen az egyik ismerős inas.

A táncterem még üres volt, csupán néhány félig leégett gyertya árnyéka tükröződött vissza a fali tükrökből. A gázlángot már lejjebb csavarták; a termeket gyertyák tengere árasztja majd el ünnepi fénnyel.

A szobák tágassága, a rend katonás eleganciája, a szőnyegek tompa színei – mindez ismerős volt, és mégis: olykor úgy érezte, mintha ő maga is vendég volna itt. Majdnem tizenhét évesen, ő volt a palota háziasszonya ma este, de néha eszébe jutott, hogy milyen volt, amikor először lépett be ide hétévesen, egy vastag kabátba bugyolálva, Boston esői és egy hosszú, fájdalmas hajóút után.

Most azonban már másként nézett. Épp annyira figyelte a selyemterítők élét, mint a saját kezeit – kesztyűben, de mégis idegennek tűnve. Megszokta már ezt az érzést: hogy majdnem otthon van, de soha nem teljesen.

A palota, ahol azóta is nevelkedett, persze nem volt idegen a számára. Szerette a könyvtár ódon illatát, a télikert reggeli csöndjét, vagy a zongora hangját a felső szalonban. De egy bál vagy egy estély – mindig feszélyezte. A beszédek, a csevegések, a vendégmosolyok. Főként, hogy most már nem csak az egyszerű vendégek között fog ülni, hanem háziasszonyként – legalábbis a formalitás szerint.

Ő volt a család legidősebb (jelenlévő) nőtagja: tizenhét évhez közeledve már „bemutatott hölgy” volt, a kötelező udvari alkalmakon illendően megjelent. Már hivatalosan is a jó modor ismerője lett. De valójában még mindig jobban szerette volna, ha inkább olvasni hagyják, vagy hímezhet, varrhat az ablakfülke félhomályában.

A szalonban, a táncterem mögött, már ott álltak az ezüsttálcák, félig lefedve. Pácolt fácán, meleg puncs, gesztenyés mártással töltött vadgalamb, és egy külön asztalon tizenháromféle édes desszert. A puncs illata édesen keveredett a viaszgyertyák füstjével, de Susan orrába mégis a könyvtár poros bőrének szaga csípett, ahová most vágyott.

Az inasok eközben a házigazda minden mozdulatát figyelték: ez lord Goodman estélye volt. A Bath-rend⁴A Bath-rend (angolul Order of the Bath) egy brit lovagrend, amelyet kiemelkedő katonai vagy polgári szolgálatokért adományoznak. parancsnoki fokozatát éppen huszonöt éve kapta meg – a mai estély ennek az évfordulónak állított emléket, és közel kétszáz vendéget vártak. Sokan az udvarból, a tengerészetből, régi (ma már jórészt politikus) barátok, főrendek, diplomaták, sőt több miniszter is jelezte részvételét.

Susan lassan végigsétált a főszárny folyosóján, a szolgálók már az utolsó simításokat végezték: egy fiatal inas épp egy mécsest illesztett vissza a falikarba, amit Susan egy biccentéssel hagyott jóvá, miközben a fiú fél lépést hátralépve, kissé félve ránézett. Egy szobalány félhangosan szidta a zongoraszéket, amely ide-oda csúszkált a parketten, s Susan bájos arcán egy félmosoly jelent meg.

Ezután az egyik női toalettszoba felé vette az irányt, ahol a szobalányok épp selyemzsebkendőket igazítottak, illatokat permeteztek, csipkeszéleket fésültek. Köszöntötte őket egy halvány mosollyal és biccentéssel, de nem állt meg. Ahogy befordult a második emeleti folyosóra, a télikert irányába, lord Goodman jelent meg a lépcsőfordulóban. Lépései halkak, de határozottak voltak, kezében ezüst zsebóra csillanása. Amikor észrevette Susant, megállt egy pillanatra, és elmosolyodott – az a fajta mosoly volt, amely nem elvár, csak bátorít.

– Minden tökéletes lesz – mondta.

A hangja mély volt, de meleg, azonban Susan hallotta benne azt a fáradtságot, amit már hetek óta hiába próbált figyelmen kívül hagyni.

– Igyekszem, nagyapa – biccentett egy aprót Susan, és mégis valami szorongató érzést érzett a mellkasában, amit nem tudott megnevezni. Öröm volt? Vagy inkább aggodalom?

A nagyapja továbbment. Susan még egy pillanatig állt a lépcső tetején, majd újra végigsétált a galérián. Eközben odalent, az előcsarnokban már megjelent az első hintó. Susan szemét lecsukva felsóhajtott, a bál első része lassan hivatalosan elkezdődött, és ő, akár tetszett, akár nem, ennek a világnak most a közepe lett.

Amikor negyed kilenc körül az első vendégek beléptek a palota előcsarnokába, Susan már a márványpadlós fogadótérben állt, egyenesen, fegyelmezetten, ahogy a nagyapja és Mary tanította. A szobalányok visszahúzódtak a szárnyas ajtók mögé, az inasok sorfala még inkább kiemelte Susan karcsú alakját a halványrózsaszín estélyiben.

Az első hintóból egy idős házaspár szállt ki, majd két fiatal lány, akiket Susan az egyik északi grófi család unokahúgaiként ismert. Mosolygott, meghajolt, megkérdezte, hogy jól telt-e az út, és megköszönte a jelenlétüket, mintha egész életében ezt csinálta volna. Pedig egy része legszívesebben felszaladt volna a könyvtárba, és elmerült volna egy verseskötet lapjai közt.

A következő vendégek már ismertebbek voltak: a Belmore-család, akikkel a nagyapja valaha szoros szövetségben állt; egy nyugalmazott admirális a feleségével és két unokájával – fiúk, akiket Susan a köszönés után udvariasan elfelejtett. Ő még nem foglalkozott a fiatalemberekkel. Nem viszolygott tőlük, de nem is érdekelte, amikor a lányok oly élénken sugdolóztak egymás közt: ki magasabb, ki szolgált Indiában, ki hozott magával virágot vagy esetleg kérő pillantást.

Susan máshol keresett kapaszkodót. A tekintete időről időre a lépcső felé villant, ahol – remélte – egyszer csak megjelenik majd Madeleine néni, a nagyapja kissé bohém húga, aki soha nem törődött a szabályokkal, és mindig talált egy kifogást, hogy kalapot viseljen, amikor nem illett. Ő volt az, akivel Susan egykor szivart lopott a szalonból – még nyolcévesen.

Vagy ott lesz Fanny, a barátnője, aki olyan természetességgel kacagott minden szabályra, mintha ő is csipkekesztyűben született bohém volna. És ha szerencséje van, feltűnik az a híres utazó, akiről a nagyapja már oly sokat mesélt – s akit már oly sokszor elképzelt, de még sohasem látott.

Susan az álmodozása közben persze udvariasan mosolygott, köszöntötte Lady Netherford két lányát is, majd egy finom fejbólintással jelezte az inasnak, hogy küldhetik a következő vendégeket. Mozdulatai látszólag gyakorlottak voltak, de a mozdulat mögött valójában valaki más figyelt. Egy lány, aki olykor még mindig kereste, hogy hová tartozik e világban – és azt, hogy lesz-e valaki ma este, akit nem muszáj elviselnie, csak egyszerűen érdekes lehet.

A következő hintó rugói puhán lendültek meg a kavicson. Még mielőtt az inas kinyitotta volna az ajtót, Susan már sejtette, ki ül benne – a lámpafényben megcsillanó kalapszél, a vidáman villanó szemek, a nevetés, amely mindig egy kicsit túl korán és túl hangosan tört elő. Fanny.

– Susan! – kiáltotta, és már szállt is ki a kocsiból, egy selyemfátyolos, mélykék ruhában, amely visszafogott szabásában is magán viselte a legújabb párizsi divat báját.

Susan ösztönösen hátralépett egyet a lépcsőről, és felé fordult, de egy röpke pillantással még mögé tekintett, hogy Madeleine néni nem bújt-e meg Fanny mögött, hiszen tőle az is kitelt volna, de csak Fanny szüleit látta, akiket illendően köszöntött.

– Milyen jó látni! – mondta Susan Fannynak, s a hangja meglepően őszinte volt.

– Ó, te édes! Megszépültél! És milyen komoly vagy … mint amikor szivart csentünk, s a nagyapád kikérdezett! – Fanny máris megölelte, ahogy mindig is tette, fittyet hányva az etikettre. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy csak most jöttünk vissza Londonba. Apám hónapokig ragaszkodott ahhoz a sivár birtokhoz. De most! Végre újra emberek közt!

Susan elmosolyodott. Fanny pontosan olyan volt, mint emlékezett rá – gyönyörű, csillogó, eleven, mindig a középpont felé tartott, mintha a figyelem lenne az egyetlen levegő, amit lélegezni tudott.

– Lesz majd időnk beszélgetni? – kérdezte halkan Susan, miközben a következő hintó már gördült is az ajtó elé.

– Egészen biztosan! De most hadd menjek be, mindenkit látni akarok. Majd kereslek!

És már el is suhant – mozdulata könnyed volt és mégis célzott, mint aki tudja: a tekintetek majd őt keresik. A táncterem ajtaja kitárult, és mintha a terem maga is megérezte volna a jelenlétét – a zaj egy pillanatra elhalkult, majd újra felélénkült, csak épp most Fanny nevetése adta meg az ütemet.

Susan a terem ajtaja felé nézett, de nem mozdult. Nem irigyelte. Nem vágyott a kör közepére. De érezte, hogy valami megváltozott. Fanny megérkezett – és most már úgy tűnt, valóban elkezdődik az estély.

Még egy pillanatig figyelte, ahogy Fanny eltűnik a táncterem ívelt ajtaja mögött, majd tekintete egy rövid időre a márványpadló tükröződésére esett. A barátnője mindig is ilyen volt: csábos, kacér, de mégis mindig erkölcsös, mintha valami belső mérce mindig időben visszarántotta volna, mielőtt átlépne egy határt. Talán ez volt az a tulajdonság, amit Susan néha tisztelt, de még gyakrabban: csodált.

Fanny majdnem két évvel idősebb volt nála, s ez az utóbbi időben – különösen a nyári udvari szezon után – ez mintha távolságot is jelentett volna köztük. Nem haragból, nem félreértésből. Csak más sebességű világban éltek.

Susan önkéntelenül is elmosolyodott. Elképzelte, hogyan fog Fanny táncolni az első waltz alatt, vagy hogyan nevet majd egy hadnagy tréfáján – csak éppen úgy, hogy egy közelben álló másik tiszt is azt higgye, most rá mosolygott.

– Nézd, itt van Marsden kisasszony – hallotta az egyik vendégtől, aki láthatóan egy rivális mamája volt.

– Úgyis ő kezdi a táncot – válaszolta a lánya.

De nem volt ideje végig gondolni e képet, mert eközben újabb vendégek érkeztek: egy vikomt feleségestül, két kopott kalapos rokon valahonnan Shropshire-ből, egy már kissé részeg udvari tanácsos és egy háromgyermekes grófi özvegy, akinek kalapdísze kis híján lesodorta a bejárati tükörvirágot.

Susan fáradhatatlanul köszönt, biccentett, kezet nyújtott, suttogva utasított egy-egy szobalányt, majd visszamosolygott egy őrnagyra, aki határozottan összekeverte őt a bátyja feleségével.

Közel félóra is eltelt, mire úgy tűnt, hogy az érkezők száma lassul. Az inasok már csak ritkán fordultak az ajtó felé, és a személyzet is kezdett szétoszlani a megfelelő posztokra: a ruhatárhoz, a szalon mellé, a pezsgőhöz. A galéria órája háromnegyed kilencet ütött.

Susan egy pillanatra fellélegzett – már percek óta nem érkezett senki.

Az estély első szakasza – az érkezés, a köszönés, mint háziasszonyi kötelesség – véget ért.

Még állt egy darabig az előcsarnokban, mintha várna valamire. Vagy valakire.

Ő maga sem tudta, kire várt. Csak állt ott, az előcsarnok lassan elcsendesülő terei között, ahol még néhány gyertyafény táncolt a tükrök peremén, és az inasok halk léptekkel távoztak posztjukra. A kezei összefonva pihentek, a ruhája szegélye alig rebbent meg, de a gondolatai mozgásban voltak.

Most éppen megint arra az utazóra gondolt, akiről annyit hallott már a nagyapjától. A férfira, akinek történetei között szerepelt egy forró időszak Bolíviában, egy elveszett térkép Szíriából, és egy marokkói mécses, amit állítólag saját kezével vájt ki az agyagból. Egy férfi, akinek apja Goodman régi barátja volt, és akiről Susan többet tudott, mint bárkiről a vendégek közül – pedig még soha nem is látta.

Olvasott róla és tőle. Hallotta a nevét. Képzeletben számtalanszor beszélgetett vele, miközben virágokat hímzett egy bécsi fonallal, vagy mikor épp egy száraz angol etikettkönyv lapjai fölé hajolt, s számtalanszor elképzelte, milyen lehet, s ebben eddig csak néhány rajz volt segítségére, amelyek a lapokban megjelentek – nem túl jó minőségben.

Nem tudta, itt lesz-e ma este. A vendéglistán ugyan nem szerepelt, de tudta, hogy nála ez nem jelentett semmit, hiszen régi-régi ismerőse a nagyapjának. És remélni – azt még szabad volt, hiszen a nagyapjától azt hallotta, hogy egy hosszú utazás után, pár hete Londonba érkezett.

– Parancsol még valamit, kisasszony? – kérdezte egy éppen odaérkező inas.

– Köszönöm, nem. Máris indulok. – válaszolta Susan, majd egy apró sóhaj kíséretében végre megadóan megfordult, és elindult a táncterem felé, ahol már nevetés, pezsgőcsengés és az első zongorafutamok jelezték: az estély valóban elkezdődött.

Lassan körbejárt a szalonban. Kezeit elegánsan összefonta a dereka előtt, mozdulatai kimérten udvariasak voltak, de arcán valódi figyelem tükröződött – nem játszotta meg a háziasszonyt, ő próbált az lenni.

– Lord Ashcombe, öröm, hogy eljött – biccentett egy kopaszodó, vaskos vállú férfi felé, aki kis torok-köszörüléssel viszonozta a köszöntést.

– Lady Effington, a kalapja még szebb, mint tavaly júniusban – mondta egy idős hölgynek, aki ezen úgy felderült, hogy még a kezét is megszorította.

A társaság lassan felmelegedett: a poharak csilingeltek, halk nevetések keveredtek a levegőbe oldott rózsaillatba. A fiatalok csoportokat kezdtek formálni a galéria sarkainál, az idősebbek a tükrös szalon szegélyén foglaltak helyet.

Egy pillanatra Susan magára maradt, és ahogy elhaladt egy virágkompozíció mellett, s megszűrt hangfoszlányok ütötték meg a fülét:

– Vajon itt lesz ma este?

– Még nem láttam…

– Azt mondják, késve indult el, ha egyáltalán megjelenik…

A hangok nem neki szóltak, mégis mintha felé irányultak volna. Nem kellett megkérdeznie, kiről van szó – a pletykalapok hetek, sőt hónapok óta szinte csak róla írtak. A „Jégkirálynő” – ez volt az új bálvány beceneve, legalábbis Londonban, mintha csak egy Andersen meséből lépett volna ki, hideg ragyogással. Egy nő, akit valaki vagy szeretett, vagy félt – többnyire egyszerre.

Susan odasétált egy kis asztalkához, ahová az inasok letették a vendéglistát, s egy gyors pillantással végigfutotta a neveket. A betűk már ismerősen kanyarogtak, a sorok között régi családnevek, politikai címek és üzleti körök alakjai sorakoztak.

Aztán meglátta.

Ott volt. A név szerepelt, persze nem Jégkirálynőként.

Még nem köszöntötte. Még nem is ismerte személyesen. De máris érezte a jelenlétét – vagy éppen a hiányát. Mintha valami éppen előtte hajolna meg, vagy épp most emelné fel a fejét.

Susan futólag újra a nagyapjára pillantott. Goodman ott állt a könyvtár előterében, két katonatiszt társaságában, akik harsány hangon gratuláltak neki, pohárral a kezükben. Goodman türelmesen, udvariasan válaszolt, még mosolygott is, de a mozdulatai már lassabbak voltak a szokásosnál. Mintha minden válaszhoz kissé hosszabb időre lett volna szüksége.

Susan újra észrevette ezt. De nem tudta megnevezni. Nem volt semmi nyilvánvaló – csak egy kicsit kevesebb fény a tekintetben, egy kicsit több csönd a mosoly mögött.

Talán fáradt vagy meghatódott, hogy ilyen sokan eljöttek – gondolta. Vagy csak az este súlya nehezedik rá. Vagy a felelősség. Vagy az emlékek, esetleg a hetvennégy év.

Nem tudta. De abban a pillanatban Susan újra azt kívánta, bárcsak ott lenne Madeleine néni. Valahogy úgy érezte, ha ő itt lenne, Goodman másképp állna – egyenesebben, vagy könnyedebben. Vagy ugyanígy, de más terhekkel.

De Madeleine nem jött el. És Susan nem tudta, miért, sőt egy kicsit még aggódott is emiatt, hiszen a néni ugyan bohém, de a bátyját nagyon szereti, s már nagyon régen nem volt itthon.

Eközben a táncterem szinte teljesen megtelt.

De Madeleine nénin kívül, a két hiányzó vendég sem érkezett meg – az a nő és a várva várt utazó sem.

A tánc még nem kezdődött el, de a táncparkett egyik sarkában egy fiatal lány különösen sok tekintetet vonzott magára. Persze Fanny volt, Fanny Marsden, az estély egyik legfényesebb csillaga. Mélykék párizsi ruhája minden mozdulatára finoman hullámzott. Selyemszalagjai és gyöngyhímzései a gyertyafényben szinte világítottak. Könnyedén mozgott, kacagása áttört a zenén is, mint egy madár trillája.

Körülötte fiatalemberek versengtek a figyelméért, s néhány mama is reménykedve figyelte, hátha épp az ő fia lesz az este „szerencsése”.

Susan jól látta, hogy Fanny azt érezte, hogy ma este az övé lesz a figyelem. A pillanatnyi figyelem, de ő mégis uralkodott benne: szemeiben csillogott az a magabiztosság, amit a szépség, fiatalság és társasági siker elegye adhat egy ifjú nőnek.

Susan a nagyapjára nézett, aki egy finom biccentéssel jelezte, hogy itt az idő. Susan a tőle pár lépésre lévő zenekar irányába tekintett, aztán közelebb lépett, s éppen emelte a kezét, hogy jelezzen valamit …

Ám ekkor… a zenekar egy pillanatra elbizonytalanodott. Egy másodpercnyi zökkenés, mintha valami történt volna. A bejárat felől halk zsongás indult el, s mint egy finom hullám, lassan végiggyűrűzött a termen.

A beszélgetések abbamaradtak, s Fanny nevetése is túl hangos volt, mintha valakit figyelmeztetni akart volna vele. Susan érezte, hogy a barátnője tekintete egy pillanatra a bejárat felé villant – oda, ahol az imént még senki nem állt.

– Mi történt? – kérdezte az egyik vendég, aki közvetlenül Susan mellett állt.

Pillanatnyi csend következett, majd érkezett a válasz is a tömegből, félhangosan.

– Megérkezett!

Susan ujjai görcsösen kapaszkodtak a ruhája szegélyében. Nem félt – vagy legalábbis nem akart félni. De a szíve mégis gyorsabban vert.

Odabent a fények megremegtek a bejelentés súlya alatt. De odakint, a palota falain túl, a sötétség nem rezdült. Csak sűrűbb lett.

Egy férfi állt a kovácsoltvas kerítés árnyékában, ahová a gázlámpák fénye már nem ért el. A cipője sáros volt, finom szabású kabátja átázott a szitáló, hideg londoni esőtől, de ő észre sem vette a hideget. A tekintete a kivilágított ablakokra tapadt, mintha a benti ragyogás égetné a retináját.

Látta, ahogy a hintó elhajt. Látta a vörös selyem villanását az ajtóban.

– Megérkezett… – suttogta, és a hangja olyan volt, mint a száraz avar zörgése a kövön. – A Vörös Boszorkány.

A férfi a zsebébe nyúlt. Ujjai rázárultak egy gyűrött papírgalacsinra – egy meghívóra, amit talán elcsent, vagy amit csak dühében gyűrt össze. A keze reszketett. Nem az italtól, bár abból is volt elég a vérében. A gyűlölettől.

– Mind ott vannak – sziszegte a fognélküli sötétnek. – Hajbókolnak neki. Mindenki… talán az a vén zsarnok is, aki a nevemet is szégyelli kiejteni. Azt hiszik, én már nem létezem. Hogy csak egy rossz emlék vagyok, amit le lehet mosni egy pohár borral.

Felnevetett, de a nevetés fájdalmas, hörgő köhögésbe fulladt. Megtántorodott, nekitámaszkodott a nyirkos téglafalnak.

– Táncoljatok csak – mormolta, miközben megfordult, és elindult a sikátorok mélye felé, oda, ahol a ködnek gin és rothadás szaga volt. – Táncoljatok, amíg lehet. Mert én már készülök. Jelet fogok hagyni. Olyat, amit soha nem mostok le magatokról.

Amikor az alak lassan imbolyogva eltűnt a ködben, a bálterem zenéje tompán, gúnyosan szólt utána.

folytatás a következő hétvégén…