A konzervipar születésnapját a legtöbben 1812-re teszik.
Ekkor állt fel a Donkin, Hall & Gamble gyára a Blue Anchor Roadon (ma Southwark Park Road környéke, London Bermondsey negyedében), hogy egy frissen megvásárolt eljárást ipari méretben kipróbáljanak – előbb próbaszériákkal, majd a következő évben már folyamatos gyártással.
A cél nem volt kisebb, mint a Brit Királyi Haditengerészet ellátása tartós, hajózható, hosszú távon biztonságos élelmiszerrel. A helyszínen ma is tábla emlékeztet az első termelésre, és nem túlzás: itt állt össze a laborból ismerős „appertizálás” és a 19. századi hadtáp gyakorlata egyetlen, új technológiává.
Az előtörténet azonban Franciaországban indult. Nicolas Appert 1809-1810-ben üvegben mutatta be a hőkezeléses tartósítást, ám az ipari fordulatot az hozta, hogy 1810-ben Peter Durand brit szabadalmat kapott a „bádogdobozos” (valójában ónozott vaslemezes) csomagolásra – egy olyan ötletre, amelyet a források szerint a francia Philippe de Girard közvetített felé.
A szabadalmat 1812-ben Bryan Donkin és John Hall 1000 fontért megvette, és társulva a vegyész John Gamble-lel létrehozta a londoni „preservatoryt”; 1813-ban meg is kezdődött a tényleges üzem, amely a világ első, üzemszerű konzervgyára lett.
Hogyan működött mindez a gyakorlatban?
A kézzel forrasztott, többrétegű ónozott vas-lemez dobozokba a főtt vagy félig főtt ételt kis töltőnyíláson át juttatták be, a nyílást sapkával és forrasztópöttyel lezárták, majd órákig tartó vízfürdőben hőkezelték. A korai edények vastagok és nehezek voltak; a címkén nem ritkán ez állt: „Felnyitni vésővel és kalapáccsal.” A speciális konzervnyitó csak a vékonyabb falú dobozok elterjedésével jelenik meg (Robert Yeates 1855-ös brit eszköze, majd Ezra J. Warner amerikai szabadalma 1858-ban).
A Királyi Haditengerészet eleinte óvatosan, majd egyre nagyobb tételekben vásárolt. 1813-ban már érkezett Admiralitási rendelés (156 font), 1814-től nőtt a volumen (2939 font), a hadsereg is csatlakozott a vevőkhöz; 1817-ben Donkin feljegyzései fél év alatt 3000 fontos eladásról szólnak, 1818-ban pedig 46 360 fontnyi konzervet szállítottak a deptfordi élelmezési raktárba – a készlet harmada sarkkörön túli hajóutakra ment. A 1820-as években Parry sarkvidéki expedíciói is vitték a Donkin-féle konzerveket. A piac tehát először a flotta és a hadsereg volt; a polgári fogyasztás csak később következett.
A Donkin, Hall és Gamble ételeinek minősége kiváló volt. A királyi család tagjai – köztük Sarolta királynő, III. György király felesége – is megkóstolták és élvezték a marhahúskonzervet. A tengerészek is élvezték az új ételt. Sőt, annyira ízlett nekik, hogy Chilében van egy „Caleta Donkin” nevű öböl, amelyet Fitzroy kapitány hajójának legénysége a pompás étel tiszteletére nevezett el. Sir Joseph Banks Donkin konzervjét „korunk egyik legfontosabb felfedezésének” nevezte, és valóban nagy dicséretet érdemelt.
Az új gyárban ónozott fémlemezekből kézzel formáztak konzervdobozokat, és birka-, marhahússal, sárgarépával, paszternákokkal és levessel töltötték meg őket. Minőségbiztosítási rendszerük volt, ahol minden konzervdobozt egy hónapig 90-110°C-on inkubáltak, mielőtt kiszállításra került volna. Az első konzervdobozok nehezek és drágák voltak, messze meghaladták a nagyközönség számára elérhető mennyiséget, de tökéletesen megfeleltek a Királyi Haditengerészet expedíciós hajóinak.
A bermondsey-i üzem nemcsak árut, hanem protokollt is gyártott: dobozméretet, lemezvastagságot, forrasztási eljárást, hőkezelési időt és belső „minőségbiztosítást”. A 19. század végi vizsgálatok szerint a négyfontos konzervek félmilliméter körüli lemezből készültek, gondos zárással; a tartósság a hosszú hajóutak rázkódását és a hőingást is bírta. Ez a mérnöki fegyelem volt az ára annak, hogy a „friss” ellátás kockázatát (rothadás, penész, skorbut) ipari eljárással váltsák ki.
Természetesen voltak problémák is.
A gyorsan bővülő ipar nem mindig tartotta a bermondsey-i standardot: a negyvenes években Stephen Goldner túlméretezett, rosszul hőkezelt dobozai tömeges betegséget okoztak, s az Admiralitás 1852-ben végül saját konzervüzemet állított fel Deptfordban. A Franklin-expedíció (1845) katasztrófájában gyakran emlegetik a forrasztóónból származó ólomszennyezést, de a szakirodalom ma megosztott: van, aki a konzerveket, más a hajók vízrendszerét teszi elsődleges forrásnak – a lényeg annyi, hogy a minőségbiztosítás és a szabványosítás a konzervipar fejlődésének sarkpontja lett. Goldnert végül eltiltották a haditengerészet ellátásától.
Az 1810-es szabadalom (Durand), az 1812-es üzemfelállítás és az 1813-as tényleges gyártás közti ív – plusz az Admiralitás gyors megrendelései – jól mutatják, hogyan fordít át a korai ipari London egy tudományos „fogást” rendszerszintű megoldássá. Ettől kezdve a konzerv nem különlegesség volt, hanem infrastruktúra: a flotta útvonalait és a birodalmi jelenlét ritmusát szolgáló, tervezhető, raktározható és osztható energia – élelmiszer formájában.
Kapcsolódó posztok
A modern szívószál megjelenése
A első mesterséges édesítőszer
A pezsgő feltalálása
A leghosszabb hotdog
Találmány kényszerűségből – a biztosítótű
Varrógép a háztartásban
A legrégebbi bajor sörfőzde
Az első kocsma Amerikában
