Jules Verne – A kezdetek
A keresztelő
Julest gyorsan megkeresztelték, hiszen ekkor még a megszületett gyerekek közel egyharmada korán meghalt, így fokozott figyelemmel kísérték az első napjait. Az apa sógorának, Tronson vizsgálóbírónak nem sokkal korábban már elhunyt egy kislánya (1823-ban), így Pierre Verne igyekezett gyorsan bejegyeztetni a születést és gyorsan megkereszteltetni a gyermeket, hogy ezzel is védje, s ha esetleg mégis történik valami, akkor is legyen rajta a keresztség.
Alig három órával a születés után már bejegyezték az anyakönyvi hivatalban és egy nap után meg is keresztelték különleges püspöki engedéllyel. (Ekkor még több nap is elmúlt a keresztségig általában, de az apa jó kapcsolatait felhasználva el tudta érni ezt is.) Hogy ez mennyire fontos volt, az is mutatja, hogy Tronson vizsgálóbíró két hónappal később született a fia Leontine, aki (valószínűleg) bölcsőtársa volt Jules-nek, alig egyéves korában meghalt.
A provinsi rokonok, akik előző évben lemondtak Pierre és Sophie esküvőjén való részvételről, ezúttal nem akarták elmulasztani a keresztelőt, Sophie családja semmiképpen sem akarta kihagyni az elsőszülött keresztelőjét, így kérték, hogy az ünnepélyes keresztelő később legyen.
A plébániai anyakönyvek megőrizték az alábbi aláírásokat: Verne bíró, a keresztapa, Adélaïde Allotte-Laperrière, a keresztanya, s tanúk voltak Celle de Châteaubourg és Tronson urak, Sophie nővéreinek férjei.
Mikor megkondultak a keresztelő harangjai, hirtelen megjelent a templom előtt egy extrém figura egy kis direktóriumi stílusú kocsiban, amelyet két dán ló húzott, és amelynek kocsiülésén bokréta díszelgett. A kocsiból egy extravagáns férfi szállt ki gyöngyszürke pantallóban, lila harisnyában, félig nyitott bársonykabátban és „puncsszínű” mellénnyel.
Az Allotte-rokont, aki extravagánsan érkezett, hagyták díszelegni, szónokolni, és cukorkát szórni a halárus asszonyok és halkereskedők közé, akik a Neptun tér felől gyűltek össze. De Madame Allotte-Laperrière határozottan visszautasította, hogy meghívja őt az ünnepi vacsorára: „Ez a piperkőc alak mindig kihozza belőlem az allergiát!” Így aztán a Graslin-negyed ragyogó és szeszélyes dandyje, Alexandre Allotte de la Fuÿe, az író nagy-nagybátyja, kimaradt a résztvevők közül.
A hivatalos keresztelőre a kérésnek megfelelően csak később került sor a zord időjárás miatt, ahol egyébként szinte minden meghívott megjelent a családból, s ott volt Prudent Allotte bácsi, aki hét mérföldet gyalogolt Guerche-en-Brains-ból, hogy részt vegyen az eseményen. Ő ült az asztalfőn, szemben sógornőjével, Adélaïde-del, mivel a férje épp távol volt – az örökös utazó, aki mindig újabb nagy tervekkel tért vissza, gyakran csalódást hozva.
A nyolcszögletű ebédlőben, amelynek ajtajai boltívesek, padlója páfrányleveles mintájú, összegyűlt a két család, és az alkalom jó ürügyként szolgált arra, hogy genealógiáról, családtörténetről beszélgessenek. A kandalló felett ott függött az ősök portréja: François Guillochet de Laperrière, aki Tirepied faluban (Avranches mellett) született, és egy tengerészekből álló normann család sarja volt. Mellette Alexandre Allotte de la Fuÿe, a Nantes-i hajókereskedő képe lógott.
Az elhangzott történeteket a mindig precíz François Tronson, a vizsgálóbíró, még aznap este le is jegyezte családi naplójába.
A kisgyermekkor
Hamarosan látni lehetett egy kicsi, de erős testalkatú fiút, amint kinézett a Clisson utca és a Kervégan utca sarkán lévő erkélyről. Göndör haj, fényes tekintet, kitágult orrcimpák – úgy bámulta a világot, mint aki mindent látni és érezni akar. Amikor a Duguay-Trouin rakparthoz kötött fürdőházból apró halakat fogott ki, a kis Jules úgy érezte, mintha egy óriási hajó fedélzetén lenne, egy mesebeli tengerjárón halászna.
A kisfiú gyakran végigjárta a rakpartokat, látta az állatokat, melyeket egzotikus utazásokról hoztak: majmokat, papagájokat, kanárikat és egyéb egzotikus madarakat, s ezeken az útjain gyakran elkísérte öccse is.
Jules után még négy gyermek érkezett a családba, Paul a hűséges fivér 1829. június 25-én, aki Jules legjobb barátja volt élete végéig, valamint három lány, sorrendben Anne (1837. január 2. – később DuCrest de Villeneuve felesége), Mathilde (1839. március 26.- később Victor Elif Edmé Fleury felesége) és Marie (1842. július 18. – később Léon Guillon felesége).
Jules életének első szomorú emléke 1830 júliusáról származhat, amikor neki és a családnak csendben kellett maradnia, amíg kint harcoltak, s tudomásul kellett vennie az ablakok csukva maradnak a nagy forróság ellenére is.
A Feydeau-sziget hatalmas padlásgerendái alatt, a hajóládák mélyén felhalmozódott az amerikai kereskedelmi levelezés a nantes-i hajótulajdonosok részéről. Ezek között ott volt Jules dédnagybátyjának is egy levelezése, elrejtve egy zugban, ahol a fiú szeretett bújócskázni. Ezek a papírkötegek, kibontva a nehéz ládákból: eladási elszámolások Amerikába, rakományjegyzékek, parafa kötésű bőrköteles kötegek, címerek és pecsétek.
A rokonok
A Sauteuil utcában élt Châteaubourg nagybácsi, aki a fia volt egy híres művésznek, de maga is festett. Châteaubourg, Isabey tanítványaként, csodálatos miniatúrákat és utazási albumokat mutatott meg nekik, tele érdekes képekkel és egzotikus jelenetekkel.
Charles-Joseph de La Celle de Châteaubourg vagyis Châteaubourg lovag (a mellékelt képen) a híres író, Chateaubriand nővérének, Bénigne-nek a második férjének volt a testvére. 1792-ben emigrált, először Londonba, majd Németországba utazott, ahol különféle fejedelmi udvarokban élt, és ott is dolgozott. 1800–1805 között Oroszországban tartózkodott, majd Franciaországba tért vissza, s előbb Párizsban állított ki, majd 1808 körül Nantes-ban telepedett le.
Jules és Paul gyakran meglátogatták Chateaubourg nagybácsit, aki miniatűrfestészettel és általában festészettel is foglalkozott, s aki sokat beszélt nekik Amerikáról, az indiánokról, az északnyugati átjáróról. Ezek majdnem személyes élmények is lehettek, hiszen Francois Chateaubriand (1768-1848) a katonatisztnek készülő, de a francia forradalom alatt Amerikába kerülő rokon, valóban barátságot kötött az irokézekkel, majd hazatérve nem találta helyét, s újra kivándorolt, de csak Angliába. Onnan visszatérve Napóleon kedvelt embere lett, s volt követségi titkár, sőt svájci miniszter is. Nyughatatlan alakja mindannyiszor felbukkan Verne regényeiben.
Jules Verne már kisgyermekként is rendkívüli emlékezőképességgel rendelkezett – szinte semmit sem felejtett el, és mindent fel is használt. Hétéves korában levelet írt Châteaubourg nénikéjének, akit „a Keleti lakos”-ként emlegetett (mivel a lakása a keleti szárny 3. emeletén volt): „Kérlek, gyere vissza, mert nagyon szeretlek. És hozd el nekem a kis táviratokat, amiket múltkor hoztál nekünk.”
A távírót még csak éppen feltalálták, de máris rejtélyes játékszerként működött a gyermek szemében – és felkeltette kíváncsiságát. De a levélből kiderül az is, hogy Jules Verne már gyerekként is osztozni akart Paul öccsével minden örömön – ez a testvéri bensőségesség végigkísérte egész életét: „Paulnak is hozz egyet! Nem tudja még, hogyan kell használni, de én már egy éve használom.”
A kisgyermek Jules gyorsan szembe találta magát a tengerrel, a tenger közelségével, hiszen Nantes kikötője ekkor még nagyon is jelentősnek számított. Még 1835-ben is közel 80 nantes-i hajóskapitány foglalkozott többek között emberkereskedelemmel (vagyis rabszolga-kereskedelemmel). Ilyen volt nagyapjának testvére, Alexandre Verne (1782-1836) is, aki szállásmesterként vette ki a részét mindebből.
Sambain asszony intézete
A fiatal fiú eközben hatévesen Sambain asszony intézetébe kerül tanulni, és már ekkor érdeklődik a technika iránt. Sambain asszonyság fiatalon elvesztette hajóskapitány férjét, s több mint harminc évig várta hiába. Madame Sambain azonban sosem fáradt bele abba, hogy tanítványait a reménnyel és hittel táplálja. „Talán hajótörést szenvedett valahol… Talán egy lakatlan szigeten él, mint Robinson Crusoe, egy Péntek és egy papagáj társaságában?”
Jules kedvelt olvasmányai közé tartozott a Robinson, s nagyon szerette Cooper, Walter Scott és Charles Dickens műveit, de a tenger, a hajózás jobban izgatta az indiánoknál. Jules és Paul gyakorta béreltek egy kis csónakot napi egy frankért, amellyel hajókáztak a folyón, időnként messze eltávolodva a szülői háztól. Ez ízben 30 mérföldnyire Nantes-tól csónakjuk zátonyra futott, egy kis zátonyra menekültek, s csak nagy nehézségek árán tudtak kijutni a partra.
Gyakran sétálgattak a Loire partján, s nézelődtek a könyvesboltokban, s Cooper mellett Eugene Sue és Alexandre Dumas regényeit is szerették, tulajdonképpen Bodin apó – egy könyvesboltos – vezette be a fiút egy irodalmi körbe, ahol először megpróbálkozott az írással.
Közben 1836. október 18-án két unokatestvére, Henri és Edmond Tronson kacsára ment vadászni a közeli mocsárba, de mindketten odavesztek, belefulladtak a vízbe. Ez mély hatással volt Jules-re is, aki szinte testvérként tekintett az unkatestvéreire. Még fel sem ocsúdhatott, amikor 1837. március 1-én Châteaubourg nagybácsi is elhunyt, amely szintén nagyon megviselte.
