Gyorsan múlt az idő.
Robert Sydney az estély folyamán már egyetlenegyszer sem táncolt. Időnként váltott néhány szót egy-egy régen látott ismerősével, de a tekintete mindig vissza-visszatért a parkettre, és Lady Hedwiget kereste. A nő partnerei változtak ugyan, de ő szinte ugyanazzal a kacérsággal viselkedett mindegyikkel, közben pedig – látszólag lopva, valójában meglehetősen színpadiasan (ha már gondolatban egy impresszárióhoz kötötték) – ő is gyakran pillantott Robert felé.
A bálterem pompás forgataga szinte magával sodorta Robertet. Az aranyozott csillárok fénye szikrázóan tükröződött a márványpadlón, a zenekar lendületes keringője, mazurkája1 vagy polkája2 szinte vibrált a levegőben. Robert számára mégis minden elmosódott, mintha a hangok és a fények csak egy fátylon keresztül érnék el.
A tekintete önkéntelenül újra és újra a táncparkett közepén forgó szőke nőre tévedt. A vörös ruha minden pördülésnél lángként lobbant fel, ahogy a nő könnyedén siklott a partnere karjaiban. Robert torkában gombóc nőtt, és zavartan igazgatta a frakkját, mintha hirtelen szűkebb lett volna.
– Micsoda látvány… – gondolta. – Ahogy a ruhája fodrai fellibbennek, mintha maga az élet táncolna.
Robert szinte el is felejtette, hol van. Elképzelte, ahogy odalép hozzá, kihívóan kinyújtja a kezét, a nő pedig mosolyogva, kacéran belekarol. Újra együtt forognának a parketten, a ruhája puhán érintené a kezét, a szemében pedig játékos szikra csillanna.
Egy pillanatra még azt is megengedte magának, hogy elképzelje: a tánc végén a nő arcán már nem az a szokásos, pimasz mosoly játszik, hanem valami lágyabb, talán vágyakozóbb kifejezés. Talán a zene elhalkulna, a terem zsivaja eltompulna, mintha csak ketten lennének. A nő ujjai finoman az övébe kulcsolódnának, aranyló hajtincsei az arcát súrolnák, miközben közelebb hajolna…
Robert összerezzent, amikor Lord Branford vállon veregette.
– Na, Robert, mi ez az álmodozás? Úgy bámulod azt a lányt, mintha először látnál nőt táncolni!
– Csak… csak a zene hatott meg, mylord.
Lord Branford jókedvűen felnevetett.
– A zene, persze… vagy inkább az a vörös ruha, nem igaz?
Robert kissé elvörösödött, sietve lesütötte a szemét, és igyekezett másra figyelni.
– Már azt hittem, Indiában vagy az Északi-sarkon temetkezel a jegyzeteidbe!
Robert kissé zavartan nézett az idős férfi szemébe. – Még nem, lordom. Bár van egy elméletem a mágneses elhajlásról3, amit szívesen kipróbálnék…
– Hagyja most a tudományt! – legyintett Lord Branford. – A Lordok Házában4 kellene lennie, ott a helye! Ahogy hallom, Derby grófja ismét bajban van5.
Robert arca egy pillanatra elkomorult.
– Uram, én tisztelem a Házat, de az én csatáimat nem ott vívják. Többet tanulok a világról egy bolíviai rézbányában, mint a parlamenti padsorokban. A politika a jelené, engem viszont a jövő érdekel.
– Hát a jövő mindig érdekes téma… de úgy látom, Goodman beszélni akar velem. Köztünk maradjon: nincs jó színben.
Robert néhány pillanatig merően nézte a két idős férfi beszélgetését, aztán hirtelen utat talált a gondolatai közé Goodman korábbi mondata: „Minden, ami a fiam után maradt.” Az estély hátralévő részében, miközben néhány ismerősével szót váltott, igyekezett többet megtudni Susanról – talán maga sem tudta, miért –, de persze nem bírta megállni, hogy újra és újra ne pillantson a nő felé. A szőke szépség ekkor egy kecses fordulattal éppen felé nézett, és a titokzatos mosoly mintha egyenesen neki szólt volna.
Robert szíve hangosan dobbant.
Ahogy a nő továbbsiklott táncosa karjában, Robert mély sóhajjal nyugtázta:
– Talán valóban csak egy álom… de mennyire gyönyörű álom.
Az idő múlásával a vendégek egyre fogyatkoztak. Már alig voltak tucatnyian, amikor egy közjáték zavarta meg a távozókat.
William Newman időközben jócskán lehajtott a méregerős, eredeti skót whiskyből, és ez eléggé nyomot hagyott rajta. Most dülöngélve odalépett a távozni készülő Robert Sydney elé, és így szólította meg:
– Hová… hová… mélyen tisztelt… uram? – A „mélyen tisztelt” szavakat gúnyosan kihangsúlyozta.
– Engedelmével hazafelé. – Robert igyekezett lerázni a láthatóan teljesen részeg férfit.
– Csak… nem… megunta a… táncot? – gúnyolódott Newman, bár a nyelve olykor nehezen engedelmeskedett a gondolatainak – igaz, lehet, hogy a gondolkodása sem volt igazán gördülékeny.
– Nem – felelte Robert Sydney, aki talán egy-két pohárral ha ivott az este, és kissé megvetően Newman szemébe nézett.
– Hát akkor? – kérdezősködött Newman. – Talán… elfáradt? Vagy… esetleg… más a baj…?
Meglehetősen sértően nevetett, szinte vihorászott közben, de sokra nem ment a kötekedésével.
Lady Hedwig, aki szokásához híven a bálok és estélyek végéig maradt (hiszen akkor történhettek a legérdekesebb dolgok), kissé közelebb húzódott, mert mindenképpen látni akarta a közelgő összecsapást. Robert Sydney a közelebb húzódó hideg szépségre nézett, és a csalfa nő szeméből nem túl titkolt biztatást olvasott ki. Talán még nem ismerte annyira, hogy tudja: ez csak afféle játék volt Lady Hedwig részéről.
A szóváltásra megjelent a ház ura, és csitítani próbálta Newmant.
– Ugyan kérem, kedves William, hagyja már. Tessék, itt egy újabb pohár whisky, igyon velem egyet.
Newman elvette a felé nyújtott poharat, és álmos, ködös tekintettel hosszasan nézte. Lassan az ajkához emelte, majd hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és kis híján ráborult Robert Sydneyre, leöntve őt az itallal.
Szerencséjére Robert megtartotta, és leültette egy székre, különben jókorát koppant volna a padlón. A fiatal lord a ráöntött italból sem csinált nagy ügyet, balesetnek tekintette az egészet. Megigazította a leöntött frakkját, és már indult volna távolabb, amikor a lassan feltápászkodó Newman egy másik poharat vett le egy pincér tálcájáról, és harsány, kissé artikulálatlan nevetés közben, egy hirtelen mozdulattal Sydney arcába loccsantotta a tartalmát. Robert Sydney arca elsápadt a feszültségtől, Lady Hedwig arca ezzel szemben felderült. Tudta, hogy ezt egy úr, főként egy angol úr, nem tűrheti szó nélkül.
Robert azonban még most is visszafogta magát. A következő pillanatban viszont a tovább dülöngélő Newman jobb ökle próbálta eltalálni, amely elől Robert egy gyors mozdulattal elhajolt. Ekkor már Robert is ökölbe szorította és felemelte a kezét, de egy halk sikoly megakadályozta abban, hogy tovább emelje, és a helyzet tovább bonyolódjon. Az összecsapástól pár méternyire Susan rogyott össze halottsápadtan.
Egy szempillantás alatt ez az esemény került a figyelem középpontjába. Az aggódó nagyapa, Lord Goodman, azonnal Susan fölé hajolt, és egy kis whiskyt próbált a lány összeszorított ajkai közé erőltetni. Robert erős karjával finoman, játszi könnyedséggel emelte fel a törékeny leányt – de amikor egyik keze egy szempillantásnyi időre Susan keblére tévedt, mintha valami forróság futott volna végig a karján. Szinte azonnal korrigált, de a pillanatnyi érintés mintha megváltoztatta volna a levegőt közöttük.
Lady Hedwig gúnyos pillantása és hideg mosolya azonban elárulta, hogy ha más nem is, ő észrevette ezt a kis közjátékot. Sydney egy fal menti kanapéra fektette az ájult lányt, és egy díszpárnát tett a feje alá.
Az idős lord magához vonta az unokáját, aki a közben odahozott szalmiákszesz6 szúrós szagától lassan életjeleket kezdett mutatni.
Robert fejében most nem Newman vagy Hedwig járt. Aggódó tekintettel nézte a lányt, akit az imént a karjában tartott, és Susan vonásai hirtelen nagyon ismerősnek tűntek számára, mintha már sok-sok évvel korábban látta volna őket.
Newmannel egyelőre senki sem foglalkozott, mindenki az ájult leánynak próbált segíteni, és néhány pillanat múlva Susan lassan magához tért. Első pillantása Robert Sydneyt kereste, és láthatóan megnyugodott, amikor meglátta maga mellett. Lady Hedwig éles tekintete ezt a pillantást sem kerülhette el: bosszúsan összeráncolta a homlokát, majd felvonta a szemöldökét – bár most mindenki a lánnyal volt elfoglalva, és kivételesen talán senki sem törődött vele.
– Jobban vagy már, kislányom? – kérdezte Lord Goodman.
– Igen, már jobban vagyok – felelte halkan a lány, és hogy ezt bizonyítsa, bizonytalanul felállt, bár egy pillanatra majdnem elvesztette az egyensúlyát.
– Nagyon megrémítettél.
– Köszönöm, már semmi bajom – válaszolta a lány nyugalmat erőltetve magára, mert úgy látta, a készülődő vihar talán már elült.
Sajnos ebben most tévedett.
Newman, aki eddig közönyösen szemlélte a dolgokat (talán nem is igazán értette, mi történt), újra belekötött a közben lecsillapodott Robert Sydneybe.
– Nos… uram… mi a… válasza? Esetleg gyáva… esetleg… félős. Akkor… bújjon az… anyja szoknyája… mellé.
Robert Sydney úgy fordult felé, mintha villámcsapás érte volna – az utolsó mondat feltette az i-re a pontot. Egy szempillantás alatt ismét elöntötte a düh, de egy pillanatra lehunyta a szemét, és sóhajtott. Ennyi sértést azonban már ő sem tűrhetett el. A szemében mintha könnycsepp csillant volna, amikor válaszolt.
– Válassza meg az időt, a helyet és a módot – vetette oda Newmannek.
– Holnap… vagyis… inkább ma… hehehe… délután… ötkor… hehehe… inkább… hatkor? Pisztoly… – mondta bizonytalanul a másik.
– Rendben. Hol találkozunk?
– Hát… mondjuk… a Tower7 melletti… ligetben. Is… meri?
– Igen.
– Akkor… ott várom… remélem… hehe… nem ijedt meg… túlságosan – nevetett, vagy inkább vihogott a saját szavain Newman.
– Ott leszek.
Többen felszisszentek, hiszen a párbaj8 már illegálisnak számított – bár, ahogyan Lady Hedwig példája mutatta, ez nem mindig tartotta vissza a feleket, és most sem.
Newman felszegte a fejét, mint aki nagyon büszke magára, és széles mosollyal, kissé tántorgó léptekkel elhagyta a tánctermet. A többiek dermedten nézték a jelenetet, csak Lady Hedwig vágott nagyon is elégedett képet, és nem is igen titkolta. Robert Sydney mereven és bosszúsan nézett maga elé, hiszen nem vágyott erre a közjátékra. Aztán a pillantása Lady Hedwigre esett, aki közben odalépett hozzá, belékarolt, és végtelenül kedvesen, szinte angyalian lágy hangon megkérdezte:
– Ó, kedves lordom, nem lenne olyan szíves ma este hazakísérni? Ha már korábban megígérte…
Minden szem a férfira szegeződött, aki lassan, kimérten felemelte a fejét, Lady Hedwigre nézett, és határozottan csak ennyit mondott:
– Nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna.
Lord Sydney egy pillanatig habozott, mielőtt kimondta, de közben megpillantotta Susan esdeklő tekintetét, és maga sem tudta, miért, így folytatta:
– Egyszóval sajnos nem, mylady. Fel kell készülnöm a délutáni párbajra.
– Kár, nagy kár – sóhajtotta csalódottan Lady Hedwig. – De kérem, adja a szavát, hogy ön győz ebben a küzdelemben. Ön a sértett, és úgy volna igazságos, ha ön győzne.
– Azt hiszem, itt nem lesz igazi győztes – felelte keserűen, egyre dühösebben Robert Sydney.
Pillanatok alatt távozott, szinte köszönés nélkül. Mérhetetlenül haragudott magára, amiért kizökkent a nyugalmából. „Egy nap sem telt el, és már fegyvert fogok valaki miatt, akit talán még nem is ismerek igazán” – gondolta dühösen, miközben szinte kirohant a palotából.
Lady Hedwig még egy utolsó csábos pillantást vetett rá, vagy inkább utána, miközben a férfi elviharzott.
Érezte, hogy ez a férfi más, mint a londoni arisztokraták többsége, és kifejezetten imponált neki, hogy szellemileg is fel próbálta venni a kesztyűt. Az utolsó mondatai viszont sebeztek: úgy érezte, talán még csatába sem szállt, és máris vereséget szenvedett – ezt pedig nem tűrhette.
Ahogy a sebesen távozó férfit eltűnni látta, ő maga is egyre feszültebb és dühösebb lett. A jeges álarc alatt ezt senki sem vette észre, pedig belülről már majd szétfeszítette. Hamarosan ő is elbúcsúzott, és miközben a dühe tovább erősödött, a hintója a palotája felé vette az irányt. Nem így szokott véget érni egy játszma. Legalábbis nem akkor, amikor ő kezdi. Mi történt? Mi változott?
Amikor a vendégek elmentek, Susan a szobájába sietett, hálóruhára vetkőzött, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy végre papírra vesse a gondolatait. A gondolatot tett követte: elővett egy régóta őrizgetett, keményfedeles, sötétbordó, marhabőr kötésű naplót, amelyet tizennégy éves korában kapott a nagyapjától. A kötés igazi kézimunka volt, a széle varrott, a jobb felső sarkában pedig apró, de határozott betűkkel ez állt: „Susan”. Még egy apró rézlakat is védte, bár ez inkább jelképes volt, mint valódi védelem. Izgatottan nyitotta ki a lakatot, és amikor belelapozott, elegáns, halványsárga lapokat látott, finom vonalazással, az írást segítendő.
A naplót a fésülködőasztalra tette, elővette a különleges ibolyakék tintát tartalmazó tintatartót, az asztalkára állította az olajlámpást, majd elővette a tollát, és nagy gonddal hozzákezdett az íráshoz.
Hamarosan gyöngybetűk gördültek a papírra, és alig telt el negyedóra, már készen is volt az első bejegyzés. Amikor elkészült, némi elégedettséggel olvasta vissza, amit írt:
London, 1866. október 29., késő este
Nem is tudom, miért írok. Talán csak azért, mert túl sok minden történt, és most egyedül vagyok vele. A zene már rég elhallgatott, a gyertyák leégtek, és a palota lassan újra csendbe borul. De a szívem olyan hangosan ver, mint még soha.
Ez a nap más volt, mint a többi. És bár a szalon már csendes, bennem valami még mindig zúg és ég.
Ma este először láttam őt. A híres utazót. Lord Robert Sydneyt. A férfit, akiről már annyit mesélt a nagyapám – mintha valami messzi mesealak lenne. És most itt volt előttem, élőben, hús-vér emberként. Már a világ legtávolabbi tájait is bejárta, de ma este mégis itt volt, a nagyapa házában…
Magasabb volt, mint képzeltem. Sötétebb hajú, de lágyabb hangú. És a szeme… ahogy Lady Hedwigre nézett…
Persze Lady Hedwig is itt volt, természetesen… és milyen gyönyörű. Nem is lehetne mást mondani. Mindenki rá figyel, még azok is, akik próbálnak ellenállni neki. Egyszerre félelmetes és lenyűgöző. Talán ilyen lehet egy szfinx – gyönyörű, de megfejthetetlen, rejtélyes.
Itt is ő volt a középpontban, a vörös ruhájában úgy forgott a parketten, mint egy tűzcsóva. Mindenki őt figyelte. Még ő is, a híres utazó.
Én szokás szerint csak ott álltam a falnál. A ruhám valamiért kissé szoros volt, sőt a cipőm is szorított, a gondolataim pedig összevissza cikáztak. Azt hittem, senki sem lát. De amikor Robert Sydney a szemembe nézett – akár véletlen volt, akár nem –, egy pillanatra azt éreztem, hogy mégis.
És akkor… valami történt. Egy félreértés? Egy összecsapás? Egy ájulás… vagy talán egy érintés. Minden olyan gyorsan történt, és mégis olyan lassan.
Nem tudom, mi történik. Csak azt tudom, hogy most írnom kell. Valahogy rendet kellene tennem abban a zűrzavarban, ami most bennem van.
Nevetséges, nem? Egyetlen este, néhány mondat – és máris naplót kezdek írni róla. Talán nem is őt írom le. Talán önmagamat keresem…
Susan elgondolkodva olvasta végig, majd a szeme megakadt a dátumon. Éjfél már régen elmúlt, így valójában október 30. volt, de végül is az estély előző nap kezdődött, ezért nem javította ki. Egy hirtelen ötlettől vezérelve viszont a bejegyzés végére odaírta:
S.E.G. – Susan Elizabeth Goodman
Nem tudta, miért írta oda, hiszen ez az ő naplója, ki más írna bele, de úgy érezte, oda kell írnia, és megtette.
Negyedóra sem volt az egész.
Amikor elkészült, a párnája alá dugta a naplót, lejjebb csavarta az olajlámpást, és álmodozva álomba szenderült, miközben jobb kezével a napló kötését szorongatta.