A lordot ekkorra már teljesen elbűvölte partnere szépsége, és mindent elfeledve, mámorosan táncolt vele. A zene lassan elhalkult, már az utolsó taktusok szálltak az éterben, amikor Lady Hedwig kacéran a partnere szemébe nézett, és kissé pukedlizve megszólalt:
– Köszönöm, mylord. A táncnak vége.
A hangja a legédesebb csengettyűre emlékeztette a híres utazót, aki észre sem vette a zene elhalkulását, és tovább akart táncolni. Nem akarta elhinni, hogy ilyen gyorsan véget ért a tánc ezzel a királynői szépségű nővel. Továbbra is görcsösen fogta a kezét, mire a nő gúnyosan figyelmeztette:
– Most már éppen ideje volna elbúcsúznunk, pár perc múlva kezdődik a következő tánc – nézett jelentőségteljesen Lady Hedwig a csuklójára erősített kis kártyára1.
– Szeretném, ha a következő táncot is nekem adná!
– Nem valószínű, hogy Mr. Newman örülne neki – mutatott Lady Hedwig egy közeledő, középmagas, nyurga fiatalemberre. – A következő táncot ugyanis Mr. Newmannek ígértem.
Robert Sydney átható pillantással nézett William Newmanre, aki gőgösen nézett vissza rá. Ettől a gőgös pillantástól eltekintve a Sydneyhez hasonló korú Newman megjelenése a lehető legtökéletesebben képviselte az átlagot.
De csak azzal.
Newmant a Bank of England2 egyik magas rangú tisztviselőjének egyetlen fiaként, jelentős anyagi forrásokkal rendelkező világfiként ismerték a londoni körökben. Ő és Lord Sydney nem ismerték egymást, még sohasem találkoztak, bár Newman már hallott a lordról.
– Mr. Newman majd lesz szíves, és vár egy táncot – felelte Robert Sydney.
– A táncrendem nem igazán lenne hálás ezért, mylord – mondta gúnyolódva Lady Hedwig, miközben látszólag ijedten nézett a kis kártyájára, a szeme sarkából persze közben is figyelte az eseményeket.
Jól látta, hogy pillanatokon belül újabb babérokat arathat. Robert Sydney odalépett William Newman elé, és megszólította:
– Uram, legyen szíves, engedje át nekem a táncát.
– Legnagyobb sajnálatomra nem tehetem, uram. A következő tánc a hölgy jóvoltából engem illet, és ezt a jogomat szeretném érvényesíteni.
Robert Sydney kissé előrehajolt, és átható tekintettel nézett ellenfele szemébe.
– Ez az utolsó szava, uram? – kérdezte.
– Igen.
Robert Sydneyt egy pillanatra cserbenhagyta az angolokra oly jellemző sztoicizmusa, a keze ökölbe szorult, és fojtott hangon szólalt meg:
– Nos, akkor… – kezdte gyorsan, aztán elhallgatott, mert rájött, mekkora butaságot akart elkövetni.
– Tehát? – kérdezte gúnyosan Newman.
– Parancsoljon, uram, a tánc az öné – mutatott Sydney a kezével Lady Hedwigre.
Lady Hedwig nem is titkolta a bosszúságát, amiért az összecsapás elmaradt. Bosszúsan belekarolt Newmanbe, és otthagyta Lord Sydneyt.
Lord Sydney néhány pillanatig némán állt, és figyelte „álmai bárónőjét”, amint látszólag nagy lelkesedéssel beszélget Newmannel, s közben csábos pillantásokat vet felé. Néhány másodpercre lehunyta a szemét, majd körülnézett, és kissé fellélegzett.
Úgy látta, senki – legalábbis senki, aki fontos lett volna számára – nem vette észre ezt a kis közjátékot, amely annyira idegen volt a természetétől. Pedig volt valaki, aki nagyon is jól látta az eseményeket. Néhány méterre tőle, a fal mellett állt Lord Goodman unokája, Susan Elisabeth Goodman.
Susan tizenhét év körüli, középmagas, karcsú lány volt. Gesztenyebarna haja sűrű fürtökben omlott a vállára.
Kissé hosszúkás, de szabályos vonású arcából két smaragdzölden sugárzó szem nézett a világba. Olyan szemek voltak ezek, amelyek nemcsak néztek – hanem keresni is mertek. Tekintete kissé szomorkás, de érdeklődő volt, állandóan körbepásztázta a környezetét, mintha azon gondolkodna, hogyan is került ide.
Mosoly ritkán ült az arcán; nevetni alig hallották, mert keveset és csendesen beszélt, a hangos nevetés pedig eléggé távol állt tőle. Ahogyan az egész bálozás sem nagyon tetszett neki. Gyönyörű estélyi ruháját kényelmetlennek érezte, legszívesebben megszabadult volna tőle, és felcserélte volna egy kényelmes, egyszerű ruhára.
Nem akadt emberfia, aki látta volna, hogy önszántából táncol az estélyeken. Az íratlan és írott szabályok előírta táncokon természetesen ő is kénytelen volt átesni, de csak a nagyapja kedvéért, mert nem szerette volna megsérteni. Ezek után azonban rendszerint félrehúzódott a terem valamelyik csendes sarkába, és egykedvűen figyelte a többieket, amint önfeledten táncolnak. Így lett fültanúja a két idősebb úr beszélgetésének is, amelyből néhány gondolat szöget ütött a fejébe, bár még nem egészen értette őket.
Az ő figyelmét sem kerülhette el a sokak – sőt általa is – megcsodált Lady Hedwig, de még jobban feltűnt neki Robert Sydney. Talán maga sem vette észre, de szinte egész este önkéntelenül őket figyelte. Robert volt az első férfi, aki felkeltette az érdeklődését. Végre szemtől szemben láthatta a híres utazót, akiről a nagyapja már annyit mesélt neki, és akit az elbeszélések alapján sokkal idősebbnek képzelt.
Sokszor percekig le sem tudta venni róla a szemét.
Bájos arcán mérhetetlen szomorúság tükröződött, amikor látta, hogy Robert Sydney Lady Hedwiggel táncol. Nagyon jól látta a két férfi között zajló eseményeket is, és megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy az összetűzés elmaradt.
Miközben a zenekar újabb keringőbe kezdett, és Susan éppen az egyik oszlop takarásában állt, valaki könnyedén megérintette a könyökét.
– Susan! Milyen kedves kis zugot találtál magadnak – csilingelt egy ismerős, kissé túl magas hang. Fanny volt az, aki túltette magát az iménti csalódásán, egy toalettszobában kissé rendbe hozta magát, sőt már táncolt is párat. A haja most kissé túl tökéletesen volt feltűzve, ruhájának szabása pedig pontosan annyival volt merészebb a megszokottnál, hogy még ne legyen botrányos – de ne lehessen nem észrevenni.
– Örülök, hogy itt vagy – mosolygott Susan őszintén. Valóban örült, hiszen nem volt biztos benne, hogy Fanny családja elfogadja a meghívást.
– Hát persze, hogy itt vagyok – válaszolta Fanny egy kis nevetéssel, kicsit túl gyorsan. – Az év egyik legfontosabb estélye, legalábbis nekem, és te vagy a házigazda unokája. Nekem pedig kötelességem… nos, vigyázni rád.
Susan elmosolyodott. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy Fanny valóban védelmezi, vagy inkább kioktatja.
– Tudtam, hogy ide menekülsz – mondta Fanny. – Te sosem bírtad ezt a sok csillogást… hacsak nem messziről nézhetted. De most csak pár napig vagyok Londonban, aztán vissza kell mennem vidékre. A kastélyba.
– Pihenni – tette hozzá hirtelen, és a szemében megcsillant valami pajkos bizonytalanság.
– Sajnos Madeleine néni nem tudott eljönni, pedig nagyon vártam.
– Ő mindig csak utazik, és sosem pihen. Bár én is sokat utazom – válaszolta nevetve Fanny.
– De te most pihenni fogsz, nem?
– Bevallom, alig pihenek. Mostanában… hm. Történnek velem dolgok. Komoly dolgok. De erről majd… inkább később. Az estély nem alkalmas rá.
Susan kérdőn nézett rá, de Fanny már hátrébb lépett, mintha elejét akarná venni a faggatózásnak.
– Ne nézz így. Mértéktartó vagyok, természetesen – suttogta. – De azért… tudod… Egy nőnek néha engednie kell, hogy megtörténjenek a dolgok.
Susan nem szólt semmit, csak továbbra is kérdőn nézett rá.
– Nem? – kérdezte hirtelen Fanny, de választ nem várt.
Aztán egy pillanatra elhallgatott, és kissé oldalról Susanre nézett, ahogy a nővérek szoktak a húgukra.
– És te? Te talán csak nézed ezt a sok férfit? Vagy már… van valaki?
Susan kissé elpirult, és elkapta a tekintetét.
Fanny halkan felnevetett.
– Jaj, ne… ha lenne is, te akkor is az utolsó lennél, aki elismeri. De majd elmondod. Egyszer. És ha megmondod, ki az, én megmondom, szerintem ér-e annyit. Megegyeztünk?
Susan nem válaszolt, de elmosolyodott, és aprót biccentett.
Fanny rákacsintott.
Aztán, mint akinek máshol is dolga van, elillant – a fény felé, ahol a hangosabbak táncoltak, és ahol a táncrend éppen megüresedett sorai csak őrá vártak.
Ahogy eltűnt a táncolók között, Susan úgy érezte, hogy egyre távolabb kerül tőle. Fanny volt Londonban a legjobb barátnője, de igazán soha nem állt nagyon közel hozzá. Sok mindenben hasonlítottak – legalábbis korábban –, de amióta Fanny „nő” lett, egyre távolodtak egymástól, és a kapcsolatuk egyre üresebbé vált. Korábban mintának tartotta Fanny viselkedését (hiszen másfél évvel idősebb volt nála), ez azonban egyre kevésbé volt elmondható. Mindezek mellett nagyon kedvelte, és ki tudja, talán egyszer újra közelebb kerülnek egymáshoz.
A galéria egyik sarkában, ahol a gyertyák fénye lágyabban hullott a márványra, egy középkorú hölgy figyelte a terem eseményeit. Mrs. Marsden – egyenes tartású, finoman fűzött, kissé túl színes kalapot viselő asszony – csendesen a táncparkett felé intett, amikor a házigazda éppen arra járt.
– Nézze csak, Lord Goodman… úgy tűnik, a mi leányaink ismét megtalálták egymást.
Goodman elmosolyodott. Kemény vonású, idő barázdálta arcán barátságos szigorral ült a tekintet. Ő is a két fiatal lányt figyelte, akik az oszlop mellett beszélgettek: Fanny eleven, ragyogó, lendületes, Susan halk, figyelő, gondolkodó. Mint a napfény és az árnyék.
– Igen – felelte halkan. – Meg kell hagyni, Miss Fanny valóban kivirult. Tiszta szemű, erős egyéniség. És… ragyogóan fest ma este.
Mrs. Marsden egy pillanatig Goodman arcán nyugtatta a tekintetét, aztán játékos félmosollyal válaszolt:
– És Susan… elbűvölő. Olyan bájjal viseli a visszafogottságot, amit nem lehet tanítani. Sokan mondták már.
– A báj bizonyára az édesanyjától származik – jegyezte meg Goodman, inkább önmagának, mint beszélgetőtársának. – Talán az okosság is. Én csak a nevet adtam hozzá, meg talán némi makacsságot.
Mrs. Marsden felnevetett, de udvariasan, csendesen, ahogyan illik.
– De ez a név sokat jelent, lordom. És Susan éppolyan méltósággal viseli, mint ön valaha a kardot.
Goodman felvonta a szemöldökét.
– Ha jól emlékszem, egykor épp ön vitte be Susant elsőként a gyermektársaságba. Mintha ma lett volna…
– És nem is bántam meg – vágta rá az asszony. – Különös kislány volt. Félénk, kicsit idegen, de valahogy… mindig figyelt. Most is figyel. Csak már másképpen.
– Ahogy mi mind – bólintott Goodman.
– Ha gyakrabban látogatná meg Fannyt, Lord Goodman, sok olyan fiatalemberrel megismerkedhetne, akik nemcsak ambiciózusak, de tisztelettudók is. Néhányan komolyan érdeklődnek a lányom iránt – és nem csodálom, hiszen kedves, csinos és jól nevelt. Susan is találhatna köztük olyat, akire érdemes volna figyelni.
Goodman nem válaszolt azonnal. A tekintete még mindig a lányokon nyugodott, aztán lassan visszafordult.
– A maga lánya valóban figyelemre méltó – mondta végül. – S ha Susan valóban megnyílna a világ felé… bizonyos vagyok benne, hogy sok ajtó kinyílna előtte. De ne feledje, kedves hölgyem… az én unokám neve, családja és – hadd tegyem hozzá – barátsága Fanny számára is kulcs lehet némely ajtóhoz.
Fanny anyja enyhén megdöntötte a fejét. A mondatban volt egy halvány él, de épp csak annyi, amennyit egy veterán tiszttárs felesége szavak nélkül is megért.
– Természetesen, lordom – mondta halk eleganciával. – Jó üzlet ez… minden fél számára.
– A legjobbak mindig azok, ahol nincs vesztes – jegyezte meg Goodman. Aztán elmosolyodott. – És ahol a régi katonák lányaiból, unokáiból ilyen derék hölgyek lesznek.
Marsden asszony bólintott, majd újra a lányokra nézett. Fanny nevetett, Susan elpirult.
– Azt hiszem, nem tart már sokáig, és Susan is kilép a sarokból… a világba – mondta az asszony.
Goodman szórakozottan hümmögött.
– Talán. De hadd tegye akkor, amikor ő akarja. Amikor nem mások tolják, hanem ő maga indul el.
– Akkor reméljük, hogy amikor elindul… nemcsak figyel majd… hanem választ is.
A két beszélgető egy pillanatra elhallgatott. A zene lassan erősödött. Újabb tánc kezdődött.
– Különös dolog ez a fiatalság – mondta végül Fanny anyja.
– Igen – felelte Goodman. – Talán az egyetlen alkalom, amikor igazán újraírhatunk valamit, amit mi már elszalasztottunk.
A Fannyval folytatott beszélgetés után Susan kissé a gondolataiba merült. Nem messze tőle, az egyik magas, aranyszegélyű ablak közelében két középkorú úr beszélgetett csendesen. Egyikük arcát elegánsan keretezte szürke oldalszakálla, a másik élénkzöld mellényben szórakozottan forgatta a borospoharát.
– Látod azt a szőkét ott középen? Mindenki tekintetét magára vonja, akár egy csillag a sötét égbolton. De nem csodálom. A ruhája alig hagy teret a képzeletnek. Vajon ki hívta meg?
– Nem tudom, de úgy hallottam, talán az új grófné unokahúga. Állítólag Párizsból érkezett. Valaki mesélte, hogy a bátyja színházi impresszárió…
– Színház? Most már értem. A mozdulatai is színpadiasak, mintha minden lépésével tapsot várna.
Amikor Susan meghallotta ezeket a szavakat, halvány mosoly suhant át az arcán, majd elindult megkeresni a nagyapját.
A suttogások, a féltékeny pillantások és a lopott tekintetek szőnyegként terültek szét a bálteremben. A „szőke nő”, vagyis Lady Hedwig pedig mindeközben tovább táncolt, mintha nem is sejtené, hogy a fél terem az ő vonzereje és magabiztossága körül forog. Vagy talán pontosan tudta – és élvezte minden percét.
A zenekar egy lendületesebb keringőt játszott, amikor – piros ruhája szoknyáját kissé megemelve – kecses léptekkel siklott át a parketten. A férfiak szinte megigézve nézték minden mozdulatát, amikor hirtelen…
Az egyik ifjú tiszt, aki épp a hölgy mögött haladt el, megbotlott egy félrelökött székben, és teljes erővel nekiütközött egy tálcát hordozó inasnak. A tálca tartalma – egy sor borospohár – a levegőbe repült, és a vörösbor összefröcskölte a padlót és néhány vendég ruháját.
– Ó, ezer bocsánat! Nem akartam… csak…
A Jégkirálynő hátrafordult, szemében visszafojtott nevetés csillant. A fiatalember zavartan hajolt le a földre esett poharakért, miközben egy öregúr morogva törölgette boros mellényét.
– Fiatalok… A táncparkett nem hadszíntér!
A két középkorú úr a sarokban újra összesúgott.
– Lám csak, úgy tűnik, nem mindenki bírja a lendületes keringőt.
– Inkább a szőke szélvihar sodorta el szegényt. De figyeld csak, a barna hajú kisasszony, aki fogadott minket, megint figyel.
– Nehéz harcolni ilyen feltűnő szépséggel. De végül is nem mindenki szereti a szélvihart.
Lord Sydney eközben visszanyerte a nyugalmát, sőt az iménti jelenet meg is mosolyogtatta. Lassan, elgondolkodva lépdelve a házigazdához sétált, aki az unokája mellett állt.
Lord Goodman idős, középmagas, szikár férfi volt. Megjelenésén és mozgásán is látszott, hogy szinte egész életét a hadsereg3 kötelékében töltötte. Mozdulatai kimértek, határozottak és kissé merevek voltak. Fürkésző szeme azonban nemcsak nyugalmat, hanem gyengédséget is árasztott. Olyan ember volt, akit lehetett szeretni vagy nem szeretni, de mindenki tisztelte. Régi fegyvertársai közül sokan igen magas pozíciót töltöttek be az államapparátusban, így szinte az egész kormány az ismeretségi köréhez tartozott.
Ezen az estélyen is nagy számban megjelentek a kormány és az ellenzék jelentős politikusai. Derby grófja4, vagyis a miniszterelnök ugyan nem tisztelte meg jelenlétével, de itt volt elődje, Lord Russell5, és még sok más jelentős államférfi. Lord Goodman egykor katona volt, így a szó szoros értelmében nem politizált, ezért mind a whig6, mind a tory oldal hívei megtisztelték a bizalmukkal.
A vendégek nagy száma arra engedett következtetni, hogy nagyon sok ismerőse volt – ez persze még nem jelentette azt, hogy ezek az ismerősök egyben igazi barátok is. Non sine causa7, gondolta a lord. Nem felejtette el azt a rövid időszakot, amikor nagyon sok helyen persona non grata8 volt.
Ezért kevés embert engedett igazán közel magához, de ezzel a kevés emberrel még tréfálkozni is tudott, ami egyébként nem volt szokása. E kevés barát közé tartozhatott a világutazó főúr is, hiszen így szólította meg:
– Hogy érzi magát, kedves barátom? – kérdezte kissé évődő hangon, az előbbi, Newman és Robert közötti jelenetre célozva, amelyet ezek szerint ő is észrevett.
– Nagyon jól, mylord – válaszolta nem túl meggyőzően Robert Sydney. – Nagyon jól szervezett az estély, engedje meg, hogy én is gratuláljak.
– Köszönöm, mylord, de engedje meg, hogy egy fontos mulasztást pótoljak. Azt hiszem, Robert, még nem találkozott az unokámmal – szólalt meg újra Lord Goodman, és karjával gyengéden közelebb húzta magához a szemérmesen hátrahúzódó Susant. – Kislányom, az úr gróf Robert Sydney, akiről már annyit meséltem. Ő pedig – fordult az ifjú lord felé, Susanre mutatva – a szemem fénye. Minden, ami a fiam után maradt: Susan.
A lány a füle hegyéig elpirult ezekre a szavakra, és ez csak fokozódott, amikor a lord kézcsókra emelte a kezét.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, uram – mondta erőt véve magán. – A nagyapám már nagyon sok szépet és jót mesélt a hihetetlen kalandjairól.
– Megtiszteltetésnek veszem, hogy már hallott szerény személyemről – felelte Lord Sydney, egy kis mosolyt erőltetve az arcára.
A lány lopva a szemébe pillantott, és látta, hogy az ifjú lord tekintete továbbra is Lady Hedwiget keresi a táncolók között.
– Hová megy legközelebb, ifjú barátom? – kezdte újra a beszélgetést Lord Goodman.
– Még nem döntöttem el. Meglehet, az Északi- vagy a Déli-sarkra.
– Jegesmedvére vagy pingvinekre vadászni? – kérdezte Susan. – Ha jól tudom, e két állatból még egyet sem ejtett el.
A férfi csodálkozva nézett rá. Honnan tudhatja mindezt ez a halk szavú lány?
– Valóban, jegesmedvét még nem sikerült, de csak azért, mert még nem jártam olyan helyen, ahol jegesmedvék élnek. Ami viszont a pingvineket illeti…
– Nos?
– A pingvinek békés, nyugodt állatok, és semmiképpen nem szolgálnak rá, hogy feleslegesen és oktalanul elpusztítsuk őket. Lehetőségem már lett volna pingvineket ejteni, hiszen ezek a frakkos madarak…
– Ezek a furcsa állatok valóban madarak?
– Igen, kisasszony, bármennyire furcsa, a pingvinek madarak. Szóval ezek a frakkos madarak nagy számban élnek Dél-Afrikában9 is, ahol gyermekkoromban éveket töltöttem. A tengerparton sétálva gyakran találkoztam pingvinekkel, de én nem ölök meg egyetlen állatot sem csak azért, hogy elmondhassam: „Ilyet is sikerült elejtenem!” Ami a medvéket illeti, már többféle fajtával összehozott a sors, többek között a híres amerikai grizzlyvel is, de jegesmedvével még nem. Szívesen találkoznék vele is, hiszen gyönyörű állat. Megölni viszont nem akarom, csak ha elkerülhetetlen. Nem szeretem a felesleges vérontást, sem az emberek, sem az állatok esetében. Meglehet, valóban ellátogatok a sarkvidékre a közeljövőben.
– Éppen itt az ideje, ott is sok a „jég” – szólalt meg újra kissé évődve Lord Goodman.
– Igen – felelte kényszeredett nevetéssel Lord Sydney.
– A pingvinek túl okosak ahhoz, hogy csak úgy elpusztítsuk őket – mondta Susan, és a szeme felcsillant. – Ön is így gondolja, ugye?
– Természetesen ezt is figyelembe veszem, ha majd a sarkvidéken járok.
– De ne felejtsen el most is úti beszámolót készíteni! – mondta a lány.
Robert Sydney újra csodálkozva nézett rá. „Ez a lány… tényleg olvasta, amit írtam?” – gondolta, és az este során először mosolyodott el önkéntelenül.
– Talán olvasta valamelyiket?
– Igen, többet is. Vagy talán mindet? – nézett kérdőn a nagyapjára, aki bólintott. – Némelyiket többször is.
– Hogyan? Miért érdekel egy ilyen ifjú hölgyet egy száraz úti beszámoló?
– Én nem utazgathatok, csak gondolatban, így aztán úti beszámolókat olvasok. James Cook10 kapitányét, Franklinét11 vagy más felfedezőkét, ugyanúgy, ahogyan az önét is.
– És hogyan tetszenek?
– Nagyon… – szaladt ki Susan száján, de abban a pillanatban a szája elé kapta a kezét, és újra elpirult.
Lord Goodman és Robert Sydney igazi úriemberként úgy tettek, mintha észre sem vették volna az iménti jelenetet, és az ifjú lord újra feltette a kérdést:
– Való igaz, Cook kapitány leírásai nagyon alaposak. És az enyémek hogyan tetszenek?
– Meglehetősen jól sikerültek – felelte a lány erőt véve magán.
– Köszönöm a dicséretet, nagyon jólesik, különösen, ha egy ilyen gyönyörű hölgy mondja – felelte Lord Sydney, kissé meghajolva a lány előtt, majd folytatta: – Nem is tudtam, hogy unalmas és száraz beszámolóimat a Társaság12 tudósain kívül más is elolvassa. Talán érdeklik a távoli tájak?
– Nagyon szeretnék utazni, sokat utazni, és megismerni a világot.
– Ön gazdag, jó családból származó ifjú hölgy, most is lehetősége volna utazni, ha akarna.
– A nagyapám szerint – nézett jelentőségteljesen és kissé korholóan Lord Goodmanra a lány – még túl fiatal vagyok az ilyen utazgatásokhoz.
– Azt hiszem, ezt sohasem lehet elég korán elkezdeni. Bár az is igaz, hogy a magamfajta „kalandoroknak” sokkal könnyebb dolguk van, mint az olyan bájos hölgyeknek, mint ön, kisasszony. Önökre sokkal több veszély leselkedik az utazások során. Vannak azonban olyan helyek, ahová egy fiatal hölgy is nyugodtan, kényelmesen elutazhat. Persze megfelelő kísérettel.
Lord Goodman segítette ki az unokáját a zavarból. Megállított egy éppen arra járó felszolgálót, és levett két poharat a tálcájáról.
– Egy kis whiskyt? – kérdezte Robert Sydneyt.
– Köszönöm, nem.
– Robert – fenyegette meg tréfásan Lord Goodman –, akkor legalább ezt kóstolja meg. Új ital, gin cocktail13, nemrég kaptam az Újvilágból.
– Köszönöm – felelte amaz megadóan, és átvette az egyik poharat.
– Susan – fordult Lord Goodman az unokájához –, te még nem kaphatsz – mondta szinte sajnálkozva.
– Természetesen – válaszolta szerényen, kissé lesütött szemmel Lady Susan14.
– Nagyon szigorúan fogja ezt az ifjú hölgyet – mosolygott Lord Sydney.
Szerettek volna még beszélgetni, de Lord Goodmannek mint házigazdának különféle kötelezettségei akadtak, amelyek alól nem bújhatott ki, Susan pedig segített neki ezekben a teendőkben. Közben azonban arra gondolt: „Még sosem nézett rám így senki… vagy ha igen, talán nem vettem észre.”
Úgy érezte, bárcsak lenne most papírja, tintája és egy csendes zuga, ahol elbújhat a világ elől – mert papírra kell vetnie, amit érez, ki kell írnia magából az érzéseit.