A párbajt követő reggelen Robert házában komoly készülődés folyt. A lord előző este, a párbaj után úgy döntött, hogy elhagyja Londont, így reggel szinte az egész ház sürgött-forgott, nehogy bármi fontos itt maradjon.
A lord egykedvűen nézte, ahogyan a lakájok, inasok és szobalányok iparkodnak, de lelkében komoly vihar dúlt. Az esze azt súgta, mennie kell, sőt talán még a szíve is ezt tartotta helyesnek, de ott élt benne a vágy is, amely egyes pillanatokban erősebbnek tűnt az észnél és a szívnél egyaránt.
Ezért is akart messzire menni, mert akkor talán könnyebben tud majd nemet mondani a vágyainak.
Már majdnem harminc évet élt, így aligha meglepő, hogy nem számított tapasztalatlannak a testiség terén, de eddigi életében még sohasem tapasztalt olyan vágyakozást, mint amilyet most érzett. Olyasmit, mint amikor egy kisgyermek vágyik valamire, amit nem kaphat meg. Talán hasonló vágyat érzett Éva is, amikor ama alma után nyúlt, még a halhatatlanságát is feláldozva érte.
Másfelől viszont az esze azt mondta, hogy ne higgyen annak a hideg nőnek, sőt a szíve is azt súgta, hogy máshol kell keresnie a boldogságot. Így teljesen szétszakadt – legalábbis lélekben.
Már éppen indult volna a kocsi felé, amikor futva érkezett egy inas, aki a Shrewbury-palotából hozott levelet a bárónőtől.
Robert gyorsan átfutotta a levelet, aztán merengve nézett maga elé.
Hivatalos meghívó volt, amelyben a bárónő látogatásra invitálta a következő napok egyikére.
„Lady Hedwig kérésére tudatom, hogy a jövő hét keddi hárfa- és hegedűestjén szívesen látná lord Robert Sydney urat, ha elfoglaltságai engedik, s egy pohár tea, valamint némi Boieldieu1 és Chopin társaságában elidőzne velünk.
A meghívás természetesen szűk baráti körre szól, s Lady Hedwig nagyra becsülné jelenlétét – nem utolsósorban lord Robert Sydney kiváló zenei érzéke okán.”
Ez utóbbi félmondaton Robert jót mulatott, hiszen honnan is tudhatná a bárónő, milyen zenei érzéke van? Aztán néhány pillanatig kissé zavartan nézte a levelet, majd lassan a várakozó inasra pillantott.
– Van válasz, uram?
– Nos, jelentse a bárónőnek, hogy a meghívást elfogadom.
– Ebben az esetben a bárónő jövő kedden hét órakor várja Önt, uram.
Robert még akart mondani valamit, de végül csak némi készpénzt nyomott a fiú kezébe. Az inas hálásan nézett rá, majd Robert elbocsátotta.
A meghívás azonban felborította a terveit. Leállította a készülődést, és jelezte, hogy mégis Londonban marad egy ideig.
Két nappal a párbaj, és egy nappal a meghívó kézbesítése után hivatalos gyászközlemény jelent meg a The Morning Post2 hasábjain.
London, 1866. november 1. – Hivatalos gyászközlemény
Elhunyt – Stanhope, Lord Richard (1831–1866)
A nemes ház fájdalommal tudatja:
„Őlordsága, Lord Richard Stanhope, a Northumberland-ház ifjabb ágának tagja, életének 35. évében, október 31-én a hajnali órákban, váratlanul és tisztázatlan körülmények között eltávozott az élők sorából, hazájának és családjának mély fájdalmára.
A lordot kora reggel találták meg otthonától nem messze, Kensington kerületében, élettelen állapotban. Az orvosok a természetes halált nem tudták egyértelműen megállapítani, így az eset további kivizsgálás alatt áll.
A család részéről a következő közlemény érkezett:
»Lord Richard Stanhope, bár ifjú éveiben gyakran szerepelt a társasági élet első soraiban, utóbbi időben visszavonultabb életet élt. Távozása a családot mély gyászba borította. Kérjük a közönséget, hogy a gyász időszaka alatt tartózkodjon a találgatásoktól, és tartsa tiszteletben a család magánéletét.
A temetés zárt körű szertartás keretében kerül megrendezésre.«
Jegyzet a szerkesztőségtől:
Bár a részletek nem kerültek nyilvánosságra, az elhunyt lord széles körben ismert volt kifinomult modoráról és érzékeny lelkületéről. Egyes körökben hirtelen távozását társasági félreértésekkel vagy személyes megpróbáltatásokkal hozzák összefüggésbe, ám a hivatalos hatóságok még nem adtak ki végleges nyilatkozatot.
Az elhunyt emlékét méltósággal őrzik meg nemcsak családtagjai, hanem a felsőbb társaság azon tagjai is, akik ismerték az igaz ember arcát a rang mögött.”
Ann meglátta a lapban a hírt, és Lady Hedwig asztalára tette az újságot. Úgy gondolta, a bárónőt érdekelheti, hiszen jól – talán túlságosan is jól – ismerte az ifjú Lord Stanhope-ot, aki néhány héttel korábban már járt a palotájában.
Hedwig merev arccal, szinte szenvtelenül átfutotta a közleményt, majd letette a lapot, és elgondolkodva nézett maga elé. Ann nem akarta megzavarni, ezért illedelmesen várakozott. Néhány pillanat múlva nem is kellett csalódnia: maga a bárónő hozta szóba a dolgot.
– Tudod, ki volt ő, Ann?
– Igen, mylady.
– Akkor azt is tudod, hogy a „kifinomult modorú és érzékeny lelkületű” lord kegyetlen, szinte szadista hajlamú kéjenc volt?
– Azt hiszem, erről talán Clara tudna többet mondani – válaszolta csendesen Ann, lehajtva a fejét.
– Szerintem ennyi elég volt az „úrról” – mondta a bárónő, az utolsó szót gúnyosan kihangsúlyozva.
Ez volt a gyászbeszéd a lord felett. A bárónő látszólag nem is törődött tovább az üggyel, hanem a reggelire koncentrált.
Ann teljes mértékben megértette, és tulajdonképpen egyet is értett a bárónő véleményével, bár kissé meglepődött a lord halálán. Azt is észrevette, hogy Hedwiget szintén meglepte a hír, még ha ezt nem is mutatta túlságosan látványosan. Ann talán le is zárta magában az ügyet.
Amikor a reggelivel végzett, a bárónő a dolgozószobájába sietett, amelynek berendezése kissé eltért a palota többi helyiségétől. Minden sokkal egyszerűbb és praktikusabb volt benne, már-már elütött az egész kastély megjelenésétől. Valójában egykor az elhunyt férje dolgozószobája volt, de most már ő használta.
A szoba egyik falánál egy intarziás komód állt, alacsony, széles, fiókos szekrény. A bárónő kihúzta a legfelső fiókot, majd kiemelte a benne lévő holmikat. Egy figyelmes szemlélődő ekkor észrevehette volna, hogy a fióknak dupla alja van. Hedwig pillanatok alatt kiemelte a felső lapot.
A láthatóvá vált titkos rekeszben egy dokumentum lapult, amelyet óvatosan kiemelt és széthajtott.
Hosszú lista volt előtte, tele nevekkel és egyéb adatokkal.
Szinte minden név mellett különféle titkos jelek álltak. Lady Hedwig elővett a komódból egy tintatartót és egy tollat, majd a tintába mártva megkereste Lord Richard Stanhope nevét a listán, és egy apró, de jól látható keresztet rajzolt mellé.
Néhány pillanatig várt, hogy a tinta megszáradjon, majd óvatosan összehajtotta a papírt, visszahelyezte a titkos rekeszbe, végül mindent visszapakolt a fiókba. Ezután látszólag elgondolkodva visszatért a szalonba.
Ann éppen ott volt, s látszott rajta, hogy még mindig nem hagyja nyugodni valami.
– Mylady.
– Mi a baj, Ann?
– Mi történhetett Lord Stanhope-pal?
– Nem tudom, Ann. Én magam hetek óta nem láttam. Utoljára akkor találkoztam vele, amikor itt járt a házban. Azóta nem is hallottam róla.
– Kérem, ne haragudjon a kérdezősködésemért.
– Semmi baj, Ann. Tudod, hogy bármit kérdezhetsz. Ha nem tudok vagy nem akarok válaszolni, akkor nem válaszolok, de hazudni sohasem fogok.
– Éppen ezért tisztelem Önt, mylady.
– A lord abban az értelemben érzékeny lelkületű volt, ha őt érte veszteség. Mások bajaival azonban cseppet sem törődött.
– Nos… én is így láttam – zárta le most már valóban az ügyet Ann.
A bárónő újra magára öltötte szokásos hideg tekintetét, aztán csendesen megszólalt:
– Most elmegyek, mert dolgom van, de délutánra itt lesz Margaret. Ne kelljen sokat keresnie titeket. Tudod, csütörtök van.
– Igenis, mylady. Megkérdezhetem, mikor érkezik haza? Csak a vacsora miatt…
– Pár óránál többet nem maradok el, így talán még ebédre is hazaérek.
– Köszönöm, mylady.
– Most menj, hogy mindennel elkészüljetek, mire Margaret megérkezik.
Amikor a bárónő elment, Ann visszavonult a kastély egyik elzártabb részébe, egy olyan szárnyba, ahol hat-nyolc, hozzá hasonló korú lány lakott, akik hivatalosan mind szobalányok voltak, akárcsak ő. Mindenkinek külön szobája volt.
Ann belépett Clara szobájába.
Clara tizennégy év körüli, szőke, teltkarcsú, szomorkás lány volt, aki csak nemrég került a házba.
– Clara!
– Igen, Ann.
– Emlékszel még Lord Stanhope-ra?
A lány összerezzent a név hallatára, s talán még könny is szökött a szemébe félelmében.
– Igen. Ő volt, aki meger…
– Nyugalom – mondta Ann, és megölelte a másik lányt. – Csak azt akartam mondani, hogy most már nem kell félned tőle. Tegnap holtan találták.
Clara kérdőn nézett Annre, aki széttárta a karját.
– Nem tudom, mi történt vele. Nem írta az újság.
– A bárónő?
– Úgy láttam, őt is meglepte a hír. Azt mondta, nem tud semmit.
– Akkor így is van.
– Én is azt hiszem – zárta rövidre Ann a beszélgetést.
Aznap este a Goodman-palotában Susan újra elővette a naplóját, s a következőket jegyezte bele:
November 1., este
Ma különös hírt hallottam.
Robert… mégsem utazott el.
Nagyapa mondta el, egy mellékes megjegyzésben, mintha jelentéktelen lenne. De nekem nem volt az. Egyáltalán nem.
Azt hittem, már túl vagyok a tegnap reggelen, de most… mintha minden újra elkezdődne.
Nem tudom, mit jelent, hogy itt maradt. Lehet, hogy csak valami halaszthatatlan ügy miatt. Lehet, hogy mégsem állt készen a távozásra. De mélyen legbelül azt remélem… hogy miattam.
Talán bolondság. De az ember néha képtelen máshogy remélni, csak a szívén keresztül.
Vajon találkozni fogunk még? És ha igen… másképp néz majd rám?
A párbaj után minden más lett. Én is.
Most már nemcsak vágyom, hanem kezdek hinni.
De ez a hír… túl szép. Valahogy túlságosan is. És ettől egy kicsit félek.
Mi van, ha nem én vagyok az oka?
S. E. G.
Susan a bejegyzés után édesanyja képét is a naplójába zárta, s úgy tette a párnája alá, mint aki velük – Roberttal és az édesanyjával – szeretne álmodni.
Annyira biztos volt a dolgában, hogy még Maryt sem kérdezte meg, vajon jól gondolja-e Robert maradásának okát.
